Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-01 / 27. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. február 1., szombat Az út Bodonytól Bagdadig Történetek egy diplomata tarsolyából Amikor Gonda Lajosnak, a Külügyminisztérium pártbizottsági titkárának telefonon beszámolunk arról, hogy lapunk Kiről olvasna szívesen? ösz- szeállításában Varga Ferenc, az Óbuda Tsz elnöke őt javasolta riportalanynak, nem szabódik, nem utasítja vissza a beszélgetést. Csupán arra kér bennünket, hogy az eddig e sorozatban megjelent két cikket vigyük el magunkkal, ha megyünk hozzá. Megérkezésünkkor egy tárgyalóterembe vezet minket, mert ez csendesebbnek ígérkezik, mint irodája, ahol telefonok, betérők zavarhatják meg a diskurzust. Miután elolvassa a kért írásokat, először iraki emlékeiről faggatjuk, hiszen eddigi pályájának egyik fontos állomása köti ehhez az országhoz, ahol bagdadi magyar nagykövet volt 1976-tól öt éven keresztül. Egy nép megbízásából — Életem egyiik legrneg- hatóbb eseményének tartom azt a percet, amikor átadtam megbízólevelem az államfőnek — emlékezik vissza. — Ez egy olyan ünnepélyes pillanat, amikor az ember érzi: egy nép megbízásából teljesít szolgálatot. De az is átfut ilyenkor az ember fejében, hogy nagyon keményen és becsülettel kell dolgozni, hogy az igényéknek minél jobban megfeleljen. Kint tartózkodásom idején látogatott Irakba Lázár György kormánydelegáció élén. Az egész •magyar kolónia hosszú időn keresztül készült erre. Nagy élmény volt ez számomra is. Nemcsak azért, mert a tárgyalások tovább erősítik a két állam kapcsolatait, hanem azért is, mert alkalom nyílott, hogy a veze„Manapság jó érzés magyar diplomatának lenni.. (Fotó: Szántó György) tők kíséretében megismerhessem az ottani gyárakat, városokat. Egyébként a klíma eléggé szokatlan egy hazánkfia számára. Már az április 4-e tiszteletére rendezett fogadások idején kinyíltak a rózsák. Ettől az időponttól kezdve egészen október közepéig 45—50 Celsius fokos napközben a hőmérséklet. Igaz, az est] órák és az éjszakák kellemesek. A téli legnagyobb hideg nem haladja meg a mínusz három fokot, sőt még ebben az évszakban sem ritka a nappali plusz húsz fok. A legszokatlanabb a gyakori homokvihar. No meg az, hogy nem lehetett hozzájutni sertéshúshoz, mivel a mohamedán vallás tiltja a fogyasztását. A fehér répát sem ismerik, így ha jó magyaros kosztra vágytunk, hazulról kértünk alapanyagot. Sajnos, nehéz napokat is átéltem, hiszen 1981 szeptemberében elkezdődött az írak és Irán közötti háború. Kirobbanásakor azt tartottuk a legfontosabbnak, hogy szép számú kolóniánk nő- és gyermekitiagjait biztonságba helyezzük. Közülük sokat hazaszállítottunk. A bombázások, berepülések láttán átéltem újra azt, ormit a II. világháború idején. Ismét megfogalmazódott bennem: mindent meg kell tenni, hogy ezzel a borzalommal a mai fiatal generáció ne ismerkedjen meg! Summásból egyetemista Persze hosszú út vezetett Bagdadig, iGonda Lajos Gal- gamácsán (született és hétéves korában települt át Bodonyba szüleivel, akik a recski bányában kaptak munkát. Édesanyja ma is RecSken él, a Mátrarvidéki Fémművek nyugdíjasa. Ugyancsak a siroki gyárban dolgozik húga és annak családja. — Nagyon szeretem ezt a palócok lakta vidéket — vallja. — Ezt a tájat tartom szülőföldemnek. Bodonyban léptem be a pártba, ott választották meg a parasztfiá- talck országos szervezetének, az EPOSZ-nak helyi titkárává 1948^ban. Innen indultam el 15 éves fejjel a dunántúli Zichyújfaluba summásnak. Április elejétől október végéig szerződtünk hatvan társammal. Napkeltétől napnyugtáig egyeltük a répát, arattunk, törtük a kukoricát. Voltak íratlan törvényeink. Ezt be kellett tartani: így például becsületesen kellett dolgozni, s megadni egymásnak a tiszteletet. Itt tanultam meg, hogy az ember nem magáért van, oda kell figyelni a közösségre. Segíteni kell a másiknak minden körülmények között. Parancsolgatással, erőszakossággal sebki sem érhet célt. Csak a figyelmesség, az udvariasság, a határozottság visz előre. Egyszóval nagyon sokat köszönhetek ennek a munkás hét hónapnak, amely ugyanazt erősítette meg, mint amit a családomban is láttam: figyelni kell egymásra, becsülni kell d kétkezi mubkát. Aztán úgy hozta a sors, hogy 1950 őszén munkás-paraszt számazású ifjakat kerestek az egyetemekre. Édesanyám is biztatott, jelentkeztem. Szakérettségi után az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem Lenin Intézetében végeztem történelem szakos tanárként 1954-ben. Sok tanulással telt el ez a néhány év. Ebben az időben eljártunk több jól szituált pesti család gyermekéhez is, akik alkalmanként meghívtak magukhoz. Ekkor találkoztam először a feketekávéval. A baráti körben tanultam meg érvelni, vitatkozni. S ami még lényeges: valamennyi hallgatótársammal együtt éjjel-nappal tanultunk, hisz magas követelményeket állítottak elénk. Az első diplomáciai megbízatás A diploma megszerzését követően Bórsod jnegyei DISZ-litkár, az ellenforradalom után a főváros XIV. kerületének KISZ-tithára, majd a KISZ KB nemzetközi kapcsolatok osztályának vezetője lett, 1960-ban került a Külügyminisztériumba. Ekkor már !orosz és német nyelven is beszélt. — Ebben az időben Komócsin Zoltán, a KISZ KB első titkára hívatott, hogy Moszkvában szükség lenne egy diplomatára, aki az egyetemisták és aspiránsok dolgát intézi — mondja. — Miután a családommal megbeszéltem, együtt mentünk ki feleségemmel — aki me- zőszemerei — és két lányommal. Ott kedveltem meg igazán ezt a munkát, öt évig éltünk kiint a szovjet fővárosban, majd hazatértem után a XIV. kerületi tanács elnökhelyettesi, később pedig a Magyar Tudományos Akadémia nemzetközi kapcsolatok főosztályának vezetői teendőit bízták rám s itt tevékenykedtem a bagdadi kinevezésig. Tapasztalataim szerint manapság jó érzés magyar diplomatának lenni, mert hazánknak tekintélye van a nagyvilágban. Tehát, akik külszolgálatot teljesítenek, komoly háttérrel rendelkeznek. Viszont ez a feladat megkívánja, hogy egy- egy hosszabb távollétet követően néhány évig itthon „töltődjön fel” az ember. Mert külföldön nincs arra lehetőség, hogy tanácsért szaladjunk egy-egy vezetőhöz. Gyorsan és körültekintően dönteni viszont csak az tud, aki tisztában van a hazai igényekkel, pillanatnyi gazdasági, tudományos és kulturális helyzetünkkel. Aki átlátja az országos terveket, elképzeléseiket. Szerencsére eddigi feladataimat rendben végeztem el. Igaz, ez az egész kollektíva érdeme. Most a pártbizottság titkáraként nagyon sok a tennivalóm. Társaimmal a XIII. pártkongresszus határozatainak végrehajtásán fáradozunk. Mivel ez a tisztségem meghatározott időre szól. így a későbbiekben valamelyik külképviseleten sze* retném folytatni a pályám. Dédelgetett álmaim nincsenek. Egy célom: a lehető legtisztességesebben szolgálni |e nép érdekeit. A beszélgetés végén szóba kerül még néhány apróság, így például: hobbija a bé- lyeggyűjités, s minden reggel öt percet a tornának szentel. Kedvenc sportága a futball. Az Eger SE-nek és a Vasasnak szurkol. Egyik lánya orosz—francia szakos tanár, a másik a Malév földi utaskísérő je. Gyakran látogat haza Heves megyébe és szívesen olvasna e sorozatunkban Szemes Mari színművésznőről, aiki 'Gyöngyösről indult. Homa János Küldött a szakszervezeti kongresszuson Négyezer uolános érdekében Domán Andrásnéval, a Mátra Volán szakszervezeti bizottságának titkárával tavaly szeptemberben, egy parázs hangulatú bizalmiválasztáson találkoztam először. Már akkor meglepett, hogy — a nyugdíjasokat is beleértve — négyezer tagú kollektíva képviselője menynyire szem előtt tartja a kis létszámú alapszervezet munkáját is. Szinte mindenkit személyesen ismert, az emberek közvetlenül beszélgettek vele munkahelyi, családi problémáikról, s a választáskor elvárták, s meghallgatták véleményét. Nemrég tudta meg, hogy a tavasszal megrendezendő SZOT-kongresszuson közvetlenül is képviselheti vállalatát. Tapasztalatairól, elképzeléseiről beszélt, amikor idén újra találkoztunk. — Ezerkilencszázhatvanket- tő óta dolgozom a vállalatnál. Adminisztrátorként kezdtem, majd a közgazda- sági technikum elvégzése után forgalmi ügyintézőként dolgoztam. A szakszervezetben agitációs munkával foglalkoztam jó ideig, később, 1980-ban pedig függetlenített politikai munkatárssá neveztek ki. Három éve, 1983 decemberében választottak meg szb-titkárrá, s tavaly újra bizalmat kaptam. — Ez alatt az idő alatt volt alkalma megismerkedni a tagsággal, a cégen belüli mozgalmi tevékenységgel. Több választásnak is aktív résztvevője volt. Miben különbözött a tavalyi az azt megelőzőtől? — Sokkal demokratikusab- ban zajlott le. A tagok kritikusan és ami talán még ennél is fontosabb, önkritikusan nyilvánítottak véleményt. Számos javaslatot és kérdést vetettek fel, amelyeknek hangot kell adni a kongresszuson is. Csak néhány ezek közül: úgy érzem, gépkocsivezetőinket jogosan illetné meg a 25—30 éves megfeszített, felelősségteljes munka utáni nyugdíj-korkedvezmény. Hiszen ebben a szakmában a 60 éves sofőrrel szemben is ugyanazok az elvárások, mint a 20 évessel. Az utasok biztonsága érdekében pontos reflexekre, állandó koncentrálásra van szükség. Tudjuk, hogy ezt máról holnapra nem lehet megoldani, de fokozatosan, néhány év múlva, talán mégis sikerül. A második kérés, ami ugyancsak indokolt, a túlórapótlék biztosítása. Havonta átlagosan 182 óra a megszabott munkaidő, de a mi dolgozóink ennél többet kénytelenek vállalni. Ezt mindenképpen honorálni kell. — A vállalatnak több mint ezer nyugdíjasa van. Mit tesznek az ő érdekükben? — Nemrégiben fejeztünk be egy alapos környezettanulmánnyal összekapcsolt felmérést, amely alapján tájékozódunk életkörülményeikről. A jóléti alapból a közülük rászorulóknak segélyt biztosítunk, amelyet havonta eljuttatunk részükre. Március végére hagyjuk jóvá az erre a célra fordított keretösszeget. — Szerteágazó, időigényes munkát lát el. Jut-e elegendő idő a családra, a gyerekekre? — A férjem szintén a vállalatnál dolgozik, így ő is ismeri a problémáinkat. Két fiunk — a nagyobbik 17, a kisebb 10 éves — pedig iskolába jár és sokat segít otthon. Nyugodt háttér nélkül nehéz lenne ellátni ezeket a teendőket. Ezért külön hálás vagyok a családomnak. — Munkáját SZOT-ok- levéllel, kitüntetésekkel is elismerték... — Az ilyen elismerések mindig jólesnek, de számomra mindennél többet ér, amikor személyesen keresnek fel az emberek gondjaikkal és én segíthetek rajtuk. Természetesen ez nem egyedül rajtam múlik, de nálunk szerencsére nem csak üres szólam a kollektív munka, az összetartás, az egymás segítése. Enélkül pedig nehezen boldogulnék ebben a munkakörben. (B. K.) „A jogos kéréseknek a kongresszuson is hangot kell adni” (Fotó: Koncz János) Építőipari kisvállalkozások Változatos az építőiparban az élet, ott sosem voltak ritkák a vargabetűs életutak. De még mozgalmasabbá vált az emberek sorsa, amióta itt is elterjedtek a kisvállalkozások. Mert nemcsak a példabeszédben léteznek olyan szakemberek, akik több évtizedes, megbecsült vállalati múlttal elköszönnek attól a cégtől, ahová nemcsak ifjúságuk, hanem a szakmunka kezdése, megtanulása is köti őket. Ügy látszik, nem elég erősen kötődnek, ha búcsút tudnak mondani. Azt sem az érzelmek motiválják, hogy ugyanők holnapután ismét a régi vállalat munkáin dolgoznak, csak már más cégér alatt, külső emberként, egy alvállalkozó gazdasági munkaközösség tagjaként. Létrejöttük óta viták pergőtüzében állnak a gmk-k, a vgmk-k. Akik kiszorultak ebből a többletjövedelemszerzési lehetőségből, bírálják ezeket a szervezeteket, megkérdőjelezik létjogosultságukat. Akik benne vannak, dicsérik a gyorsan igazodó piaci viszonyokat: jól lehet keresni a hiányszakmák értőinek, és ameddig építőkre szükség van, minden „aranykezű” mesternek lesz megrendelése. A legfontosabb pozitívumuk ezeknek a gazdasági szervezeteknek éppen ez: enyhítették a hiányt. Mind többen áldozzák fel szabad óráikat, mert nekik is megéri, és a nélkülük várakozni kényszerülő építtető is jól jár. A gmk-kra és vgmk-kra tehát szükség van, és szükség is lesz még a piacon, hiszen az apróbb, egyedi munkákra nem tud vállalkozni egy nagyberuházásra berendezkedett állami vállalat. Akik mégis ellenükre szólnak, olyan érveket sorakoztatnak föl, amelyek a megbízhatatlansággal kezdődnek, és a tisztességtelenséggel végződnek. Hogy a gmk-k, ahol csak lehet, megkerülik az adózás kapuját, hogy mesterségesen növelik az állami vállalatok kapacitáshiányát, mert onnan szívják el a legjobb munkaerőt és így tovább. Mindez valóban igaznak látszik — a partvonalról, kívülről nézve. Ám a partvonalon kívülről kiabálók sokszor elfelejtik, miért is nem kerülhettek be a „játéktérre”: mert nem dolgoznak jól, megbízhatóan, amit egy megrendelő joggal vár el az esetleg több pénzt számlázó kisszervezettől. Ebből a szempontból valóban konkurenciát jelentenek egymásnak a kis- és nagyszervezetek, de ennek csak örülhetünk: a minőségi munkát erősíti ez a nemes versengés, aminek igazi győztese az építtető, a megrendelő. És arról sem szabad elfeledkezni, hogy napjainkban, amikor az építőipari szakmunkások hiánya állandósulni látszik — a viszonylag magas fizetések ellenére is —, új kötő- és megtartó erőt jelentenek a vállalati gazdasági munkaközösségek. Mert manapság azt is mérlegelik már az emberek, mit veszítenek, ha kilépnek egy nagyvállalattól. A legtöbb kisvállalkozásnál ugyanis — tisztelet a kivételnek — nincs mindennap meleg ebéd, kényelmes üzemi fürdő, jól berendezett üdülő, meg hasonló, márpedig ez is érték. Hozzászoktak az emberek az elmúlt évtizedek alatt. Sz. K
