Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-22 / 45. szám
Kobányan.vitáshoz robbantottak Felsőtárkány közelében, 1966-ban, amikor 15 méter magasan egy H négyzet- méteres nyílás keletkezett az Esztázkő oldalában. Mára a recski bányászok tárót is nyitottak, így — de csak vezetővel! — a megye egyetlen ismert cseppköbarlangja idegenek számára is megtekinthető. A színes cseppkövek — a korinthoszi oszlop, a remete, a szószék — éppúgy érdekesek, mint a szalamandra, a téli álmot alvó denevérek. Az egri Alpin-klub, az Estók Bertalan Barlangasz Egyesület két tagjával. Fekete Lászlóval és Csiffári Tiborral nézett körül a négytermes, szűk átjárókkal fogado barlangban Kőhidi Imre. Mi tagadás: félelemmel, de ajánlva annak, aki szereti a természet remekeit. — És a vetések? — ősszel féltem, hogy baj lesz velük, későn keltek, alig csíráztak, aztán a téli enyheségben egészért helyrependültek. A hó most jól jön nekik, .bár az olvadó jég még hozhat meglepetést. — Mondjon a bárányokról valamit! — Javában tart az ellés! Az állomány szép csak jó vevő kellene. Megették a csikók az abrakot, puha ronggyal letörli a még mindig gőzölgő hátukról a kocsis a habot, aztán hazafelé fordítják a szánkó rúdját. Visszafelé nagy ólomszínü felhők gyülekeznek és feltámad a szél. A hideg porhó, mint. éles borotva hasítja az arcot, a lovak gyorsabban szedik a lábaikat. Szétugrálnak a nyulak. előttünk rohanó özcsaipat tűnik fel a távolból és szerintünk céltalanul futnak a végtelennek tűnő alföldi síkon. Egy-egv akácfa nyöszörögve búcsúztatja széltörte ágát, lépésbe váltanék a lovak és a szán dülöngélve találja meg a tavalyi csapást. .A kocsis cifrákat mond és a fejét csóválja: — Hiába! Egészen a toronyiránt, mégsem lehet. Sűrűn havazik és a kazlaknál már alig látunk magunk elöt,t valamit. Temeti a nyomunkat a hó. tépi a kazlat a vihar és — mintha jót nevetne rajtunk —, keresztül fúj még az ötünkbe terített vastag bún. dán is. — Melléfogott a juhász! Amerre tekintek csupa fehérség minden. A nagy hópeiyhek tanácstalanul tántorognak, aztán lehullanak valahová. Arra gondolok, mennyire igazuk volt őseinknek, amikor fehérben gyászoltak. — A fehér a halál színe! — szólok a kocsisnak, de hangomat, szétszórja a szál Igen! Ebben a színben nincs melegség, öröm. Nincs semmi! Csendesedik a hózápor felhőnyj varjúcsapat kering a falu közelében, egy-két pipiske is ugrál előttünk a havas úton, feltehetően panaszkodniak a szörnyű idő miatt. R öpíti a két csikó a szánkót az Alföldön, ahol buckákat és göröngyöket egyaránt betakar a hó. Olyan a határ, mintha egy hatalmas sulbát dobott volna rá valaki, a dúllak és a kocsiutak az igazak álmát atusszák a hó alatt, és csak a távoli bokrok jegenyék mutatják az irányt kocsisnak, lónak. A nagy fehérség alatt kiegyenesednék az őszi sárban ösz- szevágott dúlőutak, és mintha szellemek suhannának a távoli tanya felé, úgy röpül velünk a szánkó. Megroggyant szalmakazlak közelednek felénk, de a kocsis kikerüli őket mert a szél hótorlaszokat emelt körülöttük és a hófúvásokba könnyen belevesznének a csikók. A kazlaik közül tunyán sétáló varjúnemzetség károgva fogadja a surranó szán. kőt. csupán tessék-lássék lépnek néhányat az érkezők előtt, de a repülést nem tartják fontosnak. Otthon érzik magukat, éppen úgy, mint a nagy acélbarna rétisas, amelyik a kazal csúcsán trónol. Fácánokat, foglyokat figyel a szalma körül, és fagytól. éhségtől legyengült nyulat amelyek közül egy is megtenné vacsorára. — Belénk kapaszkodott a tél! — szól hátra a kocsis és futni engedi a csikókat a hófehér tengeren. A lovak meleg teste párát lehet, habbá gyűlik az izzadság a hám alatt, pajkos jókedvükben fényesre rágják a zablát és zajtalanul —. mintha felhőben lépkednének — röpítik a szán. kőt. A hosszú télen hetek óta álltak az istállóban és csak a paták dobbanásaiba álmodták bele az ügetést. Néha felnyerítettek vagy jókedvükben oldalba csípték egymást, mint a négy fal közé rekedt gyerekek. akik mindenáron mentrtj akarnak valahová. Itt. a Csörsz-árok vidékén még szigorú a tél. fagyos ujjaival megmarkolja a göröngyöket és hideg arcát a barázdákra hajtja. Ettől az öleléstől csonttá fagy a homokbuckák háta. összeveregetik fagyos gallyacskáikat a csipkebokrok, összehúzzák törzseiket a nyárfák, mintha már régen szá- razak lennének és kisebbek lesznek a vakondtúrások is a hó alatt. : — A vetések fáznak! Egy-egy odavetett mondattal toljuk előrébb az időt, pedig az időnek nincs szüksége ilyen segítségre, mert telik.múlik magától is, nincs emberfia, aki megállíthatná Tó fölött röpül a szán afféle vízgyűjtő nyáron, vadkacsatanya, szárcsák, bíbicek kedvenc tartózkodási helye, most a földdel egyenlő vastag jégpáncélt húzott rá a február. Közelebb a Csörsz-árokhoz fogoly- csapat kaparja be magát a hó alá, szürke, igénytelen tollruhájuktól csak a parányi szívük melegebb, amely viszi hajtja ben nük az életei adó veri. — Csak a sas meg ne lássa őket! — Vagy a róka! Ott lohol már az akác- erdő felé, farkát zászló módra felfele tartja, sunyi képén távolról is látszik a fé. lelem. Lehet, hogy még mindig a téli körvadászatra gondol, amikor félzörgetrték a nádat, meghajtották a gödröket, a régi vízmosásokat és kutyákat küldték utánuk a rókavárakba .. . Egyszerre nyulak kerülnek a szánkó elé — a rókától futnak —, aztán megnyugszanak és elegánsan dobálják hátsó felüket a nagy ellenség felé. Közel az árokhoz, kör- be-körbe kergetik egymást, szerelmeskedésüket nem zavarja sem a szánkó, sem a fagyos tél. Irigylésre méltó, jóvérű legények! Váratlanul bukkan elő a Csörsz-árok mögül a tanya! A néma suhanást — a dél felé mindig álmos kutyák — csak késve veszik észre, de aztán olyan éktelen ugatásíba kezdenek, hogy az egész család csillapítja őket. Párolog a csikók teste még a pokróc alatt is, egyikük első lábával a havat kaparja, mintha keveselné ilyen hosszú téli ácsor- gás után a tavaszt ígérő trappolást. A házban meleg van. pattog a tűzhelyen a tavalyi száraz rőzse, ki-kicsap az ajtón az akácfa kesernyés illata. A gyerekek a szánkón ugrálnak, a felnőttek nekivetkőzve, a juíhászék tűzhelye körül melegszünk. — Igazi téli idő! — Ezt a kocsis mondja, de a juhász nem vesz tudomást a megjegyzésről mert szótlanul az ablaküvegen vé- gigcsorgó párát figyeli. A kutyák elhallgatnak, megkeresik a szénában a kihűlő fekhelyeiket és folytatják a délelőtti szundikálást, — Tartja magát február! Poharakat keresgél a juhászáé, korsót. tesz. a férje elé. kínálják a melegítőt. — A: idén pedig megeszi a kutya a p’let! Utónkra visszagondolva szívesebben kételkednék a juhász szavában, hiszen a tél ugyancsak a földbe kapaszkodott. A fák olyan fagyosan bólogatnak mintha rügyekről már nem is álmodnának, a csikorgó hó makacsul tartja magát. A Csörsz-árok védi a házat a szélmuzsikától, de tavaszé ir- nöknek niyoma sincs sehol. Csóválom a fejem, gémberedett ujjaimat dörzsölgetem. Látja a juhász, hogy hitetlen emberrel van dölga ezért előszedi a parasztlogikát, amely vaskemény és támadhatatlan, — December, január, február fele, már kiment az ajtón! Elfelejtettek köszönni is, közben Imúlik a tél és jön á tavasz! Az ajtóban kopog a március! Jöhet még néhány kemény nap, hóvihar, havas, szürke borulás is. de az élet indulását már nincs erő. amely megállíthatná. Az éjjel gágogtak a vadlfbák. párzanak a nyulak. színesednek a fácánok, a nyárasban a varjak igazgatni kezdik a tavalyi fészket, valamelyik nap — még a hóesés előtt — már megpillantottam az első barázdabillegetőt... A juhászné — mintha segíteni akarná a férjét — megtoldja a szót: — Fele tüzelő sem fogyott mint tavaly! Gallyakkal, forgáccsal fűtöttünk, a nagy. nehéz tüskök még mvrtd a fészerben vannak. A mikor leszállunk a szánkóról, vadlu- dak gágogását halljuk. Észak felé indulnak, mert ők már érzik azt, amit mi emberek csak remélünk. A tavasz üzenetét. .. Szalay István
