Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-19 / 42. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. február 19., szerda Szekrényes László András és Novák István a „Berze Solt" stúdió oszlopos tagjai Amikor a diák oktatja a tanárokat... „SZABADON GYAKOROLHATTUNK, KÍSÉRLETEZHETTÜNK .. Középiskolás programozók Nerr. túl gyakori látvány, hogy a diák oktatja a ka­tedráról a padokban ülő tanárokat, s méghozzá tel­jes komolysággal. Február elején Gyöngyösön mégis ez történt. A Mátra Művelődé, ■si Központ szoftverbörzéjén a Berze Nagy János Gimná­zium, két diákija, Novák István és Szekrényes László András tartott előadást, az oktatóprogramok iskolai fel- használásáról. Ha egyszer ők értenek jobban hozzá ... Ed­dig több mint harmincat készítettek s jó pár díjat learattak velük. így hát, nemcsak a gimnáziumiban számítanak szaktekintély­nek, de magasabb fórumo­kon is számon tartják ötleteiket. — Hogyan ismerkedtetek meg a komputerrel? — kér­dezem őket a „tanóra" után. — Elsősök voltunk, ami­kor a gimi megkapta az el­ső iskola-számítógépet — vá­laszol Laci. — Én sokat betegeskedtem akkoriban, így a barátom megelőzött egy kicsit. Nálunk elég so­kan foglalkoznak, számítás- technikával, ami annak is köszönhető, hogy nem zár­ták el, nem vitték be a ta­nári szobába a készülékeket, mint sok helyen. Az első pillanattól kezdve szabadon gyakorolhattunk, kísérletez­hettünk. A feltétele mind­ennek az volt hogy rendet tegyünk magunk után. Ele­inte persze csak játszogat­tunk: az első saját program­jaink is erre a célra ké­szültek. — Aztán elkezdtünk ko­molyabb témákat is feldol­gozni — enilékezik István. — Ebben nem kis szerepe volt Veres Tibor elektro­mérnöknek, aki a tíz-tizen. öt tagú diákkörünket veze­ti. Oktatóprogramjaink vagy saját ötletből, vagy a szak­tanárok felkérésére szület­nek. A „Berze Soft’’ stú­dió — ahogyan magunkat nevezzük — kínálata lassan az ötven felé közelít. — Használják is az isko­lában ezek&i? — Hogyne. Mivel a tan­anyaghoz kapcsolódnak, az órákba jól beépíthetők. A srácok is szeretik az ilyen foglalkozásokat mert nincs felelés ... Persze, a prog­ram csak eszköz: a tanár szerepét és személyiségét nem pótolja, de segíti a munkáját azzal, hogy szem­léletesebbé teszi az elvont tudnivalókat. — Fölsorolnátok néhányat a legsikeresebb alkotásaitok közül? — A legelső még viszony­lag egyszerű volt: egy zseb- számológép használatát szemléltette — veszi át a szót Laci. — A következő már „gondolkodó” program­ként. egy többemeletes ház liftjének működését model­lezte. A különböző szinte­ken az emberek ki-be száll­tak és hangeffektusokat is készítettünk hozzá. Számos szoftvert készítettünk ma­tematikához és fizikához, de a leglátványosabb az, ame­lyik biológiából az élőlények vérkeringését szemlélteti. Egy hétbe tellett, míg mű­ködni kezdett, majd még egybe, míg sikerült begyö­möszölni a hatvannégy Kbi. tes memóriakapacitásba. Ez utóbbit én magam is láttam. Gombnyomásra megjelennek a különböző gerincesek vér­köréi. A szív megfelelő rit­musban pumpálja a vért, mely a testben leadja az oxigént, hogy a tüdőben is­mét felfrissüljön. Mintha egy animációs filmet látna az ember. Csakhogy ez tet­szés szerinti ideig nézhető, megszakítható, vagy újabb állatfajra kapcsolható, te­hát rugalmasabb. *— Ügy tudom, szép sike­reket értelek el az iskolán kívül is. — 1984-ben Velencén részt vettünk a tudományos di­ákköri táborban, ahol mind­két fődíjat megszereztük — folytatja Laci. — Tavaly ugyanezzel az eredménnyel zártuk az újabb találkozót is. Az ott bemutatt új prog­ramoknak csaknem a felét mi vittük .. . 1984 őszén be­neveztünk az ötlet és a Tu. domámyszervezési és Infor­matikai intézet közös gép­nyerő i pályázatába. Elsők lettünk, de 'mielőtt a HT 1080-as, 64 Kbites komputert és a hozzá járó tévét meg­kaptuk, 1985 áprilisában be­mutatót kellett rendezni a kormány tagjainak. Tavaly augusztusban az OKTA SOFT irodának is átadtunk harminc oktatóprogramot értékesítésre. Épp az előbb beszéltünk a menedzserük­kel. Úgy tűnik, hogy lassan beérik a dolog, és így más iskolákba is eljutnak majd a „Berze Soft” termékei. — Bizonyára sok időt töltőtök a billentyűk előtt. Esetleg van saját gépetek is? — Mindketten egy-egy Sinclair ZX Spectrum bir. tokosai vagyunk — mondja István. — Nagyon szeretjük mert rugalmas, emberközeli konstrukció. Jóval könnyebb vele kommunikálni, mint például egy Commodore C—64-esseí. Sokszor napi öt-hat órát is a képernyő előtt töltünk. Ez tulajdonképpen az őrület egy fajtája de aki egyszer igazán belemélyedt nem tud­ja abbahagyni. — Ha ez igaz, alighanem számítástechnikával kap. csolatos pályára készültök... — Ugyanarra az egyetem­re felvételizünk tavasszal: a BME villamosmérnöki ka­rának műszer- és irányítás- technikai szakára szeret­nénk majd járni. Jelenleg ez az egyetlen hely, ahol a gé­pek műszaki jellemzőit épp­úgy megismerhetjük, mint a programozás fortélyait. — Gondolom, eséllyel in­dultok, hiszen bizonyára nem tartoztok a leggyengébb ta­nulók közé. — István általában jeles. Én inkább csak azt tanu­lom am; érdekel, de azárt nem kell mindjárt a leg­rosszabbra gondolni — mo­solyog Laci. — Milyen viszonyban vagytok a társaitokkal? Nem mindenki rajong két olyan sikeres emberért, akik őrá. kon keresztül képesek olyas­miről társalogni, amihez a többség még csak nem is konyít. — Mi nem gondoljuk, s ezért nem is éreztetjük, hogy többek lennénk, mint ők ■— rázza a fejét István. — Soha nem próbáltunk úgy tekintélyt szerezni hogy nagyképűsködünk. Ezt az eredményeivel vívja ki az ember, vagy sehogy. Mások más területeken érnek el legalább ekkora sikereket, és szereznek ekkora vagy még nagyobb tudást. Nem érez­zük magunkat különleges lé­nyeknek, egyszerűen érde­kel bennünket a számítás­technika, és három év alatt sikerült jól összebarátkozni vele... Ezek szinte már ..szemte­lenül” bölcs és higgadt sza­vak, de azért (vagy épp ezért?) én csöppet sem le. pődöm meg, ha később js ta­lálkozom majd a két ifjú elektromérnök (?) nevével... Koncz János LEGEK ... Morzsák a XVIII. Magyar Játékfilraszemléről ■ A XVIII. Magyar Játék­filmszemle fődíját a zsűri egy dokumentumfilmnek, Sá­ra Sándor Bábolnáról szóló 6 órás filmeposzának ítélte. ■ A legnagyobb elismerést mind a szakmától, mind a közönségtől Gothár Péter Idő van című filmje kapta. A legnagyobb mértékben ez osztotta meg a résztvevő­ket: volt aki a 80-as évek legjelentősebb művének tar­totta, de olyan is akadt, aki szerint ez az alkotás annyi­ra nézhetetlen volt, hogy két- percnyi vetítés után elhagy­ta a Budapest Kongresszusi Központ Pátria-termét. ■ Az öt nap legmegindítóbb pillanata az volt, amikor két és fél ezer néző néma felál­lással emlékezett Zala Márk emlékének. Az Idő van pre­mierjén olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a Pátriá­ban 1800 helyett csaknem ezerrel többen szorong­tunk. .. ■ A játékfilmszemle nap­jaiban végre megalakult a Magyar Filmklubok Szövet­sége. A küldöttek Sára Sán­dort választották meg a szö­vetség elnökének Gábor Pál ellenében. ■ A közönség legjobban egy elsőfilmes rendező mun­káját fogadta. Tímár Péter nevét érdemes megjegyezni! Virtuóz szakmai felkészült­ség, új, friss hang jellemzi filmjét, az Egészséges eroti­kát. A bohózat vetítése után 10 perces vastapssal köszön­tük meg az élményt. I A legkínosabb perceket Kézdi Kovács Zsolt élte át a Rejtőzkedö című filmjé­nek bemutatója után. A kö­zönség füttyel fejezte ki elé­gedetlenségét, s ilyen nyil­vános kudarcra még nem volt példa a szemlék történeté­ben. .. ■ Elkészült a magyar Há­zibuli. .. Dobray György és Horváth Péter készített fil­met a magyar tinikről, Sze­relem első vérig címmel. Várhatóan ezt fogják legtöb­ben megtekinteni a látott alkotások közül. A fiatal amatőrök kedvesen, hangu­latosan játszanak, s feltű­nik Jászai Joli néni alakja is. Vártuk már ezt a kissé könnyed hangvételű, soka­kat érdeklő, tizenévesek szá­mára készült művet. ■ Bizonyos szempontból legüdítőbb film a Képvadá­szok volt. Ez az egyedüli, ahol a szexről csak beszél­nek. Talán azt lehetne mon­dani következtetésül: ne­künk sok szexet, hiszen ma­gyarok vagyunk... ■ Sajnos, a szövegekben túl nagy szerepe volt a ká­romkodásnak, trágárságnak. A „k... életbe” kiszólás ural­ta a mozgóképeket. ■ Az elmúlt évek közül 1985-ben volt a legkevesebb pénz filmkészítésre. A mű­vek csaknem fele fekete-fe­hérben készült. ■ Rendezőink kevés szí­nészben gondolkodnak. Egyik filmből a másikba sétált át Andorai Péter, Kern And­rás. Dörner György, Eperjes Károly, Bezerédi Zoltán. Hernádi Ferenc Valószínűleg az év sikere a Szerelem az első vérig című, tizen­éveseknek készült al­kotás lesz VATHY ZSUZSA: Pozzo Megyek a körúton, szem­be jön velem egykori rajz­tanárom, — fiatal korában élvonalbeli európai festő — A. Tóth Sándor. Járása ösz- szetéveszthetetlen bárkiével, öles léptei talán akkor nyúl­tak ilyen hosszúra, amikor Európa országútjain gyalo­golt, metsző kék szeme a körút forgatagából is kivi­lágít. Üdvözöl, és mindjárt mondja, hogy kiállítása nyí­lik a Fáklya Klubban, vár engem is. Nemsokára a hi­vatalos meghívó is megér­kezik, VII. kerület, Csen- gery utca, és az időpont. A kiállításra nem megyek el, feledékenységből, vagy mert nem érek rá, már nem tu­dom, miért. Mindez tizenöt évvel ké­sőbb, Rómában jut eszem­be, amikor az II Jesú elne­vezésű templomot keressük. A lelkiismeret-furdalás — nem először emiatt — újra torkon szorít, nem nagyon, csak annyira, amennyire a jóvátehetetlen dolgok miatt egy pillanatig nehezebb lé­legzetet venni. Ezt az II Jesú-t — mint tudjuk, a „korai barokk leg­szebb épülete”, a „Jézus-tár­saság főtemploma”, és nem akárki, hanem a „hírneves Vignola építette” (igen, még Vignolát is mondta), akár­hogyan is, de meg kell ta­lálnom. Ha a város túlsó végén van, ha a föld alatt, ha már nincs, akkor is. II Jesú — süvít a fülembe Tóth Sándor hangja. A művészettörténetet 1956 decemberében vagy 1957 ja­nuárjában vqpették be gim­náziumunkba. Ki más ta­níthatta volna, mint a rajz­tanár, aki ha ijpűvészettör- ténész nem is volt, profesz- szor lehetett volna a szak­mában? Az órákra — tankönyv hí­ján — a tanár úr hatalmas, szürke mappákkal érkezett. Ügy hozta ezeket a mappá­kat a hóna alatt, mint üve­ges az ablaktáblákat. Kibon­totta a kék masnit, rendez­gette a reprodukciókat, majd kiválasztott egyet közülük, fölmutatta, és ezzel kezdő­dött eí az óra. Másfél év alatt, heti egy órában megtanított bennün­ket az ókori, a középkori, az újkori és a jelenkori mű­vészetre. Tantárgya félig- meddig fakultatív volt, fe­lelnünk se kellett, osztályza­tot se kaptunk tőle, mégis úgy tanította meg, hogy az ő mappájából előkerült ké­pek alapján ismerem föl Rómában Manzu szobrát, a Bíborost, hogy a vatikáni múzeum egyik termében földbe gyökerezik a lábam, Űristen, hiszen én a Belve- deri Apollót látom (az ere­detinek ókori márvány má­solatát), és huszonöt év múl­va, amikor elkerülök Rómá­ba, az utcán fülembe süvít a hangja: „II Jesú” és „Vig­nola”. A templom valóban szép volt. Kupolájának ablakain besütött a nap, és a fény­koszorú ott a magasban, a sárga márványoszlopok, és a főoltár fölött a spanyol lo­vag elragadtatott alakja — igazán megérte a . fáradsá­got. Loyolai Ignác oltára mel­lett. a templomban egy te­lefonos automata állt, két­száz vagy háromszáz líráért a kívánt nyelven ismertette a templom történetét. Nem is tudom, mire voltam inkább kíváncsi, arra, hogy műkö- dik-e. arra, hogy megértem-e a szöveget vagy csak az is­meretlen játékszer vonzott, bedobtam egy érmét, és le­akasztottam a kagylót. Ter­mészetesen működött. Re­kedt női hang monoton las­san, nekem mégis gyorsan, mondta el, hogy ki építette a templomot, ki az oltáro­kat és kiktől származnak a freskók. Csak annyit értet­tem meg belőle, amennyit már korábban is tudtam, és ezt a nevet hallottam újra meg újra, hogy Pozzo... Pozzo... Pozzo... Eluntam, visszaakasztot­tam a kagylót, és mint, aki jól végezte a dolgát tovább­mentem. Igen ám, de a ké­szüléken a lámpa továbbra is foglaltat jelzett, és a templom síri csendjében a rekedt hang tovább is szólt, mondta, hogy Pozzo... Poz­zo. .. Pozzo... Visszamen­tem. újra fülemhez nyom­tam a kagylót, és már egy­általában nem bántam, mit mond, csak azt vártam, hogy­befejezze. Jó sokáig tartott, míg a végére ért. A templom előtti csöpp téren — éppen alkonyodott — motoros fiúk és lányok száguldoztak. A lányok há­tul ültek, átfogták a fiúk derekát vagy vállát, asze­rint, hogy baráti, vágy meg­hitt motorozásról volt szó. Aki szerelmesével motoro­zott, az szorosan hozzási­mult, és boldog arcát a fiú arcához szórította. A moto­rosok néha a járókelők kö­zé hajtottak, azok sikítva szétszaladtak, de senkinek nem esett baja; és a nap még mindig nem ment le, körös-körül ragyogtak a két­ezer éves vörösek, sárgák, barnák, a teraszok, a tetők élték a föld és ég közötti, különös, független életüket. Tóth Sándor tanárom hat vagy hét évvel ezelőtt halt meg. Hetvenéves korában még elment Amerikába, né­hány hétre tervezett útjáról egy év múlva jött haza, ennyi időbe telt, amíg Ame­rika múzeumait végigjárta. Utoljára Pápán, a Bakony- ér partján láttam. Bot volt a kezében, Olyan, amilyent a természetjárók hordanak, fa­kó farmernadrágot viselt, mezítelen lábán saru. Ha­ját fújta a szél, alakja szi­kárabb volt, mint valaha, és szeme, ez az egyszerre hi­deg, metszőén éles tekintet valamit fürkészett. De mint­ha nem az előtte lévő tá­jat nézte volna, hanem va­lami mást. Talán korábbi élete képeit látta, alpesi he­gyeket, katedrálisokat, pro- vanszi napsütést... Alakja olyan volt a békalencsés pa­tak, a lusta napfény, a bé­ketűrő fák között, mint egy látomás, mint egy véletlenül odagyökerezett, idegen nö­vény.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents