Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-17 / 40. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. február 17., hétfő Östehetség civilben Nem szeretem a szuperia- tívuszokat, hadakozom az ellen, hogy felsőfokú jelzőkkel minősítsünk olyan embereket, akik nem tartoznak a redkívüli képességekkel megáldottak ritka kategóriájába. Ezek csak azoknak dukálnak, akik e tüneményes adottságú gárda tagjai. Talán legmeghatározóbb szenvedélyem az, hogy keresem, kutatom őket. s hálás vagyok a sorsnak, hogy mind többjük közelébe kerülhetek. Egyik legemlékezetesebb találkozásom Páger Antallal formálódott, azzal az őstehetséggel, azzal a szuverén egyéniséggel, aki mindig a maga útját járta, aki folyvást úrrá lett nem egyszer tornyosuló gondjain, aki nemes veretű produkcióival igazolta: olyan művész, aki bravúrosan tolmácsolja mások, mindannyiunk örömeit és fájdalmait, vívódásait, megnyugvásait. Neki nem kellett színiiskola, akadémia, felsőfokú oktatás. Berobbant kortársai világába, méghozzá mindjárt a legnagyobbak közé. Az elmúlt hét vasárnapján őt mutatta be millióknak — túlzás nélkül állíthatom: ennyien kedvelik, szeretik — Molnár Gál Péter. Vállalkozásában elsősorban az igyekezet dicsérendő, s az, hogy szerényen háttérbe vonult, átadva a terepet az igazi főszereplőnek, aki nyolcvannyolc esztendősen is versenyre kelhet bármelyik negyvenes kollégájával. Felesleges tartania az értékbeli párviadaltól, mert soha nem lehet kétséges: kizárólag neki jár a pálma, az abszolút győztesnek illő tiszteletadás. Ez az öntörvényű lény jóval izgalmasabb műhelytitkokat is elárult volna érle- lődéséről, alkotásmódjának rejtélyeiről, ha testhez méretezett kérdéseket kap, ha beszélgetőtársa valódi partnerévé válik, ha a lélektől — lélekig vezető stációk mindegyikénél időzik, ha megközelíti azokat, ha nem bátortalanodik el, ha nem tétovázik. A negyvenöt perc mégsem tükrözte ezeket a nyilvánvaló bizonytalanságokat. Ez egyértelműen annak a riportalanynak köszönhető, aki készen állt a „vallomásra”, aki szükségét érezte annak, hogy valamennyiünk számára igazolja, a siker titka: az elődöktől szerzett, ajándékként örökölt tálentumok megbecsülése, sokszorozása. Emellett akaratlanul nyomatékosa : a hivatásként művelt mesterség a meglévő erények folytonos gazdagítása lehet csak magyarázata a korhoz nem kötődő fiatalos lendületnek. A küldetéstudat dacol a vészesen rohanó évekkel. Ezzel a bölcs, ezzel az aligha vitatható intelemmel, tanáccsal lepett meg bennünket ez a civilben is eredeti, elbűvölő östehetség. Pécsi István Egy jutalomjáték Hozott a hét jót is, rosz- szat is a televízióban, de azért az utóbbiból több volt. Lehet, hogy valamiféle uborkaszezon van, hogy lefutottak azok a sorozatok, amelyek Alain Delon és James Stewart remek filmjeivel ébren tartották a nézők figyelmét. De hosszú az adásidő, még így, másfél csatornás adásban, hétfői szünnappal is. Így aztán nemcsak az az igaz, hogy bosszankodni mindig van miért, ha az ember a képernyő előtt ül, hanem az is, hogy egv-két csemege is előkerül. Nem kell más, csupán figyelemmel kísérni a műsort, s sasszemmel „kiszúrni”, hogy mi is volna kedvünkre. Mostanában a televízió is erre okít bennünket, újszerű műsorajánlatai, tanácsai mind azt a célt szolgálják, hogy ne csak alkalomszerű. de tudatos nézők legyünk. Nos, hát a szándék dicséretes, ám örök ellentmondás marad az, hogy például gyermekfürdetés, esetleg túlmunka után berogyunk a fotelba, akkor szeretnénk valami izgalmasat látni, nem pedig akkor, amikor a buz- góság elnyom bennünket. Mindenesetre, _aki keres, az talál: az elmúlt hét szerdáján például az egyik legkitűnőbb produkciót lelhette meg, Liiíi Palmer „jutalomjátékát” a Hihetetlen barátokat. A nemrég elhunyt színésznő rendkívüli asz- szony. Fogalmazhatnék múlt- időben is, de sehogyan sem tudom a „volt”-at leírni. Tudnillik annyira eleven volt, annyira magávalragadó ebben az alakításában, hogy nemcsak azok a bizonyos barátok voltak hihetetlenek, hanem az is, hogy Lilli Palmer nincs többé. Egy mosolya, egy gesztusa, egyetlen lépése árulkodott arról, hogy mit is jelent a tehetség, az érett művészet. Szinte minden közhelyen túl, a maga egyszerűségében tökéletesen adta vissza ennek a magányos özvegynek az alakját, aki remeteségében visz- szahúzódva a játékban leli az örömét. Képzelt alakok népesítik be „birodalmát”, s amikor a munkásruhát és a gumicsizmát leveszi, s leszáll a traktorról, akkor német professzorokkal, lelkészekkel, költőkkel, esetleg váratlanul fölbukkanó ismeretlen alakokkal beszélget. A különös az, hogy valamennyi figura körülbelül azonos magasságú, enyhén elhízott és sasorrú. Remek társa volt ebben a „pingpongcsatában” Peter Ustinov. Az idősödő színész bármire képes asszonyáért, akit újabb és újabb kabinetalakításokkal nyűgöz le. Az idillt a balesetben elhunyt férj unokaöccse zavarta meg, akit Roger Rees formált meg. Olyan hetyke pökhendiséggel állította elénk a gátlástalan és pénzéhes fiatalembert, hogy nem idézte föl egyetlen hasonló színdarab vagy tévéjáték emlékét sem. S az a meglepő, hogy bármennyire is hamar lelepleződtek a néző előtt ezek a kis cselvetések, amelyeket a három főhős egymásért és egymás ellen talált ki, végig feszülten és mosolyogva követhettük a fejleményeket. Lebegően könnyed sztoriba feledkezhettünk bele, oly gyorsan repült az idő, hogy csak a végén vettük észre: ez a tévéjáték egy nagyfilm hosszával vetekedett. S közben csupán három színész kötötte le a figyelmet, de azok egy percre sem hagyták, hogy elkalandozzunk. S elsősorban a színészet egyik nagyasszonya, Lilli Palmer „vitte a hátán” a művet, kevés eszközzel, de annál hatásosabban. Az ilyenféle „jutalomjátékoknál” érzi az ember igazából a veszteséget. Annak idején csupán egy szerény napi hír volt a többi között, hogy a művésznő nincs többé. Elnyomták más szenzációk, helyi háborúk, szerencsétlenségek. „Számszerűen” nem is lehet szembeállítani az ő szívének megállását sok száz vagy ezer ártatlan ember halálával. Most mégis másfél óráig úgy éreztük: soha, senki nem pótolhatja őt. Egyszeriségé- ben és egyszerűségében csodálatos és gyönyörű asz- szony — volt. Gábor László Ezerarcú realizmus Avagy: a vásárhelyi múzeum kiállítása Hatvanban Lakatos József: Csendélet lámpával (olaj) Akárhonnan nézzük, akárhogyan firtatjuk a kérdést: Hódmezővásárhely, illetve a hozzá kapcsolódó alföldi iskola képzőművészeti teljesítménye meghatározó jellegű a XX. század magyar festészete, szobrászata szempontjából. Az 1910-es évektől itt dolgozó Tornyai János, Endre Béla, Medgyessy Ferenc. Pásztor János, Rubleczky Géza olyan művészetet produkált, amely a korábban romantikus, szecessziós, olykor felszínes életábrázolást mélyebbé, kritikusabbá, szenvedélyesebbé és nemzetibbé tette. A sorjázó művek már nem tájképi reprodukciók, nem reprezentatív arcképek módjára kerültek ki az egymást követően itt dolgozó, innen indítást nyert művészek ecsetje, mintázófája alól, hanem mindinkább je_ lentésíwrtalmak, életsúlyok hordozói lettek s realizmusukkal híven, hozzáférhetően mondották ki mindazt, amit emberről, korról ki kellett fejteni. A felszabadulást követő évtizedek különösképpen megnövelték Vásárhely szerepét a magyar képzőművészeti életben, hiszen Kohón György, Kurucz D. István, a fiatalok nyári művésztelepét meghonosító Szabó Iván, majd a lábnyomukba lépő nemzedékek képviselői — Németh József, Szalay Ferenc, Samu Katalin, Kajár j; Gjywía. \Kaimotsay István, Fejér Csaba, Csikós Miklós, Tóth Júlia, Fodor József — hittel vállalták elődeik kultúrateremtő {programját, a tárgyi hűség és a humánum ötvözetéből megszülető ábrázolás formavilágát, s nevük művészetük immár épp úgy szerves része a század utolsó harmadát reprezentáló hazai képzőművészetnek, ahogyan Tornyaiéké volt a kezdet kezdetén. Ez a hűség, a kontinuitás ilyesféle vállalása természetesen nem kockázatmentes. Mint ahogyan tanúi lehettünk már olyféle kritikai hangoknak, különböző megnyilatkozásoknak, amelyek summásan konzervativizmusban, a narodnyik szemlélet kitenyésztésében vélték vétkesnek az alföldi a vásárhely; iskola képviselőit. Továbbá: olyasfajta ezoterikus feladatrendszert, megjelenítési formát kértek számon tőlük, amely életidegen, amely semmiképpen nem fér össze a ma társadalmának szellemével, etikájával, 1 de művészetpolitikai irányelveivel sem. Itt most nem a művészi kifejezésmód árnyaltabbá tétele, az elvont törekvések, netán a kísérletezés lét joga ellen ágálok, hanem azon realizmus mellett, amely művelőinek leg jobbjaiban évtizedről évtizedre megújulni képes, és megteremti a látvány, a val'ó- ságkiifejezés ezerarcúságát. A vásárhelyi Tornyai János Múzeum 32. őszi tárlatáról összeválogatott anyag, amely a Hatvani Galériában volt látható, úgy vélem, imént vázolt mondandómat erősít; meg. Arról tudósít: a képzőművészeti kultúra jelenének egy szeletjén belül is milyen gazdagság, menynyi nemes szándék és tett képes jelen lenni. Hogy, tagadva az embereszménytől1 elvonatkoztatott „önmegvalósítás” módszereit, s azoknak a mind hangosabban követelt primátusát: a ma világának emberével teremtsen kapcsolatot, a máról jelentsen a mának. A műtárgyak bősége okán kiemelt művekkel igyekszem érzékeltetni a látvány leképezésében a realizmus széles ívű frontvonalán mutatkozó új és új vonásokat, amelyek méltán vívják ki mind a szakma, mind a tárlatlátogatók rokonszenvét, megbecsülését. A már említett Szalay Ferenc „Bljön az aratás” című művére hívom fel elsőként a figyelmet, éppen újszerű jelentéstartalma miatt. E viszonylag kisméretű mű nem csnpán szerkesztési, komponálási bravúr a sík függélyes kettévágása ellenére megőrzött képi egység révén, hanem ugyanakkor mély gondolatok hordozója. A végtelenbe nyúló, szőke búzatábla a ma valósága, egy sorsforduló ténye. Ám, az útszeli krisztuskereszt korhadt fáján megjelenő, odaszegezett lábfejek — alattuk az elszáradt vad- virágcsokorral — szándékoltan utalnak a megszenvedett paraszt; közelmúltra. Rokon az effajta ábrázolással — bár inkább a falusi élet rekvizitumaiból, e mikrovilágból meríti tárgyát — Lakatos József lámpás csendélete, amely ugyanolyan alapállásból közelíti meg az Őrséget, alkar SzaTóth Sándor: Anya és gyermeke (bronz) lay a széles vásárhelyt pusztát, a termőre fordult halárt. Hézső Ferenc .Sarki ház" című műve, amely talán gobelinben még hatásosabb lenne, egészen más nyelven szól hozzánk. Geometrikus részfeldolgozású, és a múlt megidézése helyett inkább a kívánt szigorú rend, az élet racionalizmusának erőteljes igenlése. Patay László? A mester ezúttal „Tv-híradó” című festményével adott le olyan névjegyet az őszi tárlat rendezőinél, hogy bele- borzong az ember. Munkától gyötört, szembenéző férfiarc, előre nyújtott kéz, ita- lospdhárral, a készülék óp- pencsak érzékelhető, a híradót figyelő ember mögött pedig a megbolydult, szétrobbanással fenyegető Föld megannyi apokaliptikus jelensége. Adások sorozatából összeállt, kavargó infemó, amely nyomasztóan terpeszkedik az legész emberiségre, hogy így figyelmeztessen, E lázas memento után figyeljük csak Tóth Ernő „Ha- zatérő”-jét! Hányán és hányán hagyják oda, veszejtik el megőrző otthonukat, a család talán, nem is mindig melég, de erőt reprezentáló hátterét, s aztán hányán kényszerülnek számtalan okból visszatérésre, megtérésre. A fiatal békéscsabai művész e témát feldolgozhatta volna naturálisán a keményebb mához kötve, ám oly jellemző, egyéni ábrázolás- módja révén kicsit a romantika, a különcökkel teli mese világába kerül a bohócsapkás mama és keblére fogadott gyermeke. Az új egymásra találást sápadt hold- sarló vigyázza, hogy szétszi- várgó fényerecSkéivel mély bensőséges hatást keltsen a nézőben. Táj, benne az ember hasonlóan meghitt, de más tartalmat hordozó művével jelentkezik a tárlaton VecséH Sándor, „Víz és én” című, n'agyöbb méretű vászna, azon túl, hogy az őselem visszavonhatatlan szükségét hangsúlyozza, s háttérül szolgál az igen statikus, egész alakos portréhoz: egyben az Ember jelenléte örökérvé- nyűségé be, visszavonhatatlanságába vetett hit kifejezője is! Megintcsak jelentés, amely Patay művéhez hasonlóan, valaminő közérzet, baljós félelem vagy inkább szükség nyomán fogalmazódott meg. A szobrászati anyagot tekintve nem érezzük szükségét a részletezőbb taglalásnak. A felsorakoztatott művek konvencionálisabbak a korábbi átlagnál. Am, ha vizsgálódásunk alapszempontját vesszük, itt is felkeli hívnunk a figyelmet Nagy Sándor „Bálvány”-ára, amely maga a megkövesült parasz. ti múlt, száműzve annak minden nosztalgikus felhangját Feltétlenül jelentés egy mitalógilkus téma ürügyén — Sisiphos! — a mai társadalomszabályzók, bürokratikus megkötöttségek között vergődő, többet tenni képes emberének hányódásáról, amelyet Kotsvs Nagy Margit tár elénk bronzfigurájával. És az ezerarcú realizmus kifejezósbeli gazdagságához tartozik érzékletes példaként a nyíregyházi Tóth Sándor stációnak is felfogható reliefje, amely „lerágott csont” ugyan — Anya és gyermeke —, de volt-e, van-e nagyobb szükség e kapcsolat hangsúlyozására épp a jelennél, amely, ben napoúta találjuk szembe magunkat Iriasztónál riasztóbb érzelmi, erkölcsi torzulásokkal ... ? ! Moldvay Győző Dúl Dúl a csata a kereskedelemben a hét végi nyitva tartás körül, ,dúl a csata december óta az üvegvissza- váltóknál: boros-, pezsgősüvegeket nem vesznek visz- sza. Dúl a csata a hentesboltban a szalámivégek, a nem előírásszerűén eladott húsáru miatt. Dúl a csata a tejjel folyó' Kánaánban a zacskós tejek labilitása, az áthelyezett ünnepek okozta kenyérhiány miatt. Tollal fényképezve a következőkről van szó. A bolti eladótérbe kirakott rekeszek sörös-, borosüvegein vastagon áll a raktározás, a szállítás pora. Így viszi a kedves vevő. A bolt túloldalán lévő üvegvisszaváltónál felirat: „Csak tisztára mosott üvegeket veszünk vissza!” Szigorúan be is tartják. Literes, félliteres tejek, kakaók úsznak a szállítóládákban a lében. Ha ,kiveszel egyet, összekened pete a kosaradba rakott péksüteményt, átázik tőle a liszteszacskó, ragacsom lesz a cigaretta doboza. Rongy van a tejesládák szélére dobva. Ha finnyás vagy, abba beletörölheted. A tizenéves lányok (valamilyen szinten kereskedelmi tanulók) méla undorral nézik a vásárlókat, ök valami egészen mást szeretnének csinálni, de még három óra van a zárásig. A sertéscomb szépnek tűnik. Egészben másfél kiló. A hentes la szebbik oldalát be is mutatja. A sajátját is, mert mosolyog. Otthon 18 dekát vágok le a 'végéből, a zsíros, bőrös, csak felakasztásra alkalmas részt. Ipari felhasználásra lenne jó. Közismert, hány forint egy kiló comb. Hány comb fogy el naponta csak egy hentesüzletben? ■ Nem számolom. Nem is szólok érte. A jövő héten ugyanott vásárolok. A lakótelepi posta reggel 10-kor nyit. Szombaton szabad szombat. Mire munkanapon hazaérsz, már bezárt. Ha küldeményed érkezett, mehetsz a főpostára. Csomagot adtam fel korácsonyra barátomnak. Értéke 500 forint, szállítási díj 24 forint. Nem érkezett meg. Reklamáltam a felvevő hivatalban. Tíz forintot fizettem, mint „felszólaló”. A posta most keresi a gondjaira bízott küldeményemet. Már várom a felszólítást, hogy húsvétra időben adjam fel szeretteimnek küldeményeimet. El ne feledjem, s jót is mondjak: a Postások Szimfonikus Zenekara viszont kiváló. Minap a gyógyszertárba mentem, öt üveg Ferenc József bitterwasser Vizet kértem, ne kelljen hetente érte mennem. Felakadt a pénztáros szeme: „Ötöt!?..,"' Vettem a lapot: „Igen, este vendégeink lesznek...” Fizettem, beraktam a táskánkba a szállítmányt és komolyságomat megőrizve távoztam. ftintröl hallottam csak, kacagott az egész gyógyszertár. Hát legalább a jó kedvünket őrizzük meg. Benkö Károly Egy hét...
