Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. február 15., szombat

MŰVÉSZET ÉS IRODALOM

9»

Eizenstein portréja

Ferenczy Noémi

Áttűnés

(Kőhidi Imre reprodukciói)

Saly Erzsébet emlékére

TARJÁNI IMRE

OLÁH JÁNOS

Zsuzsa-versek

Vándor

Szerettelek

hasonlatok nélkül

emberi módra

most hogy lepergett

megfakult a fénye

szeretnék megkeresni egy tiszta órát

mit nem zavart semmiféle indulat

mikor a világ csak két test öröme volt

a halványodó csillagok alatt

PARÁZS ISTVÁN

★

Az utca megrugdalt, elfeküdt, kemény. Szitál a hó, feketedik, arcod tör felém. Mozdulok, ígéretektől terhesen,

— zsibbadás kicsinyt.

Szorítanálak, elcsuklik kezem és aprókat legyint.

Ének jöjj holnap is

Meghalt John Lennon

A Nap orsójáról

pereg a bolyhos fény szemembe. Teleiszom magam hajnalok álmaival.

Ez a boldog mocsár, a színes gyötrelmek Polipkert-je. ahol John Lennon énekel.

Megszólalnak a harangok.

Az este árnyékként lovagol az ősz ködhátú házain.

A zöldek szótlan feketét öltenek, kézfogást iád a távozó nyári szét. Kiköltözik a meleg is a házból, hűtlen kutyaként elkóborol.

A fák a szélben Üres zsebüket rázzák, lehull egy-egy kései üzenet a földre ahol élek, ahol érintésnyire élek az emberektől és fényévekre önmagámtól.

Rám nem számítanak a tárgyak.

Az emberek felszámítják rajtam a ruhát, a szappant és a lelket is, kilóra, méterre bontva vagyok.

A befalazott csönd vérszínű siratófalánál, ahol tiltakoznak a virágfejű mezőkön kóborló virághajú lányok.

Ének jöjj holnap is orsózó fénysugarakban, s a legszebb dallam holnap megszületik.

Kikiáltok a kaloda-végtelenből a Föld felé; ősz lesz.

Bitang mellékutcák settenkednek

utánam.

ősz lesz,

legszebb egyetlen öltönyünk, ruhánk a hervadásba öltözik.

Ölek felől várhatni már csak meleget.

Lányok sötét lábhajlatában várakozom szüntelen.

Hová jutottam? ősz lesz hirtelen, de nyár volt

s ez itt ég hófehér ingemen.

BÉNYEI JÓZSEF

Sűrű

időben

Homlokomról a kezed immár nagyon hiányzik. Sűrű időben élek, szinte szívszakadásig.

Sóhajnyit megpihenni megbújnék oldaladnál.

Beton világ ez. Perceket szaggat a lusta naptár.

Szemedből halvány

mosolyod

szavaiddal kivetted.

Már csak az álmaim tiszták, Csönd van. Nagyon

szeretlek.

MEZEY KATALIN

Staféta

Úgy adom át neked, fiam. ezt a kopott farmernadrágot, ahogy régi apa adhatta fiának a legénykori mellényt, ünneplés télikabátot, anya lányának a tarka, fodros, leánykori szoknyát, gyöngynyakbavalót, elöl kivágott, kacér inget, amit elhordani már ideje nem volt; subiádába tett ifjúságot.

ZELK ZOLTÁN

Alkonyattájt, hazafelé már a nagy völgybe értem: a bányában, a kőtörő parasztokat néztem.

Számolgattam, hányszor lendül egy perc alatt karjuk, hányszor sebzi a fölcsapó kősörét az arcuk?

Kőtörők

Hússzor tán ... egy óra alatt egyezerkétszázszor ... Aikonyodik. S ők dolgoznak reggel hét órától.

Ezerkétszáz ... Hány ezer is tizenkétszer annyi? Eltűnődtem: tudhatnak-e ők még simogatni,

puha kézzel érinteni asszony, gyermek-arcot?

Vagy úgy megszokta karjuk már a sújtást, a harcot,

hogy csak ütnének örökkön ... Álltam még tűnődve.

Puha zápor — este ömlött a fákra, a völgybe.

(A költő kiadatlan verse, 1937)

MARKÓ PÁL

Sorsom tengerén

E nyugtalan világon, csaknem naponta robbanások ...

Kivágott fák, rombadőlt házak, felperzselt mezők.

Az idő-keselyű köröz fölöttem, rajtam akarja megülni torát.

Udvar-belsőn érezni: holdba röpít a csend.

Köhögés alvadata a vasárnap délutánban.

Emlékeim tarisznyájában

hordom az évek zárójelentéseit

a fölbontani alig merem;

s ha visszagondolok

elfutott gyermekéveimre;

még visszafáj nagyapám kardvágta sebe.

S kuporgó csöndfalak közt, kóválygok az utcán, mert mindig más keze-lába voltam, és amikor {szárnyalni akartam, mások leikéhez láncoltam magam . . .

Most fájdalmamnak kín-Iobogása fehér gyolcsot rángat az égen, de belül már a holnapi nap felragyog, és kigyúlt bennem egy hunyorgó csillag, a kiábrándulásom állomásait elhagyom.

Burkold be szívemet, fény röptess,

mint hullám a hajót! <,, Szürke szél szisszen, lázas a tenger, vitorlám csapkod, s bennem a felvert indulat rágja-tépi a szót, mint a vak hernyó a selyemgubót.

Tél a Kékestetőn

Sorsom madarai lopták jókedvemet. Farkasszelek jöttek utánam.

A határban nagy-nagy hófúvás volt, csonttá fagyasztó, sivító, fehér.

Néztem a lenti falut roggyant házak,

hókucsmás szalmakazlak {vonulását. Hangtalan zuzmók hulltak a fákról; fénylett a téli Kékestető, szarvasok osontak etetőrácshoz.

Könnyeztek a kerti gyümölcsfák,

a kerítéslécek között

sörényes tobogással: szitkot csiholt a tél.

Elvész a kiáltás

Nyugalom boglyáját

elhordták a kegyetlen éjszakák denevérei, csak gyermekkorom vacogtató rémületei maradtak.

A völgyben egy ember sikolt.

Egyedül vagyok. Még (a lélegzetem is eláll a mélységiszönytól.

Elvész a kiálfás a hegyek között.

Állok lehajtott fővel.

Es mintha gyűjtögetném az állandóság

kőzet-virágait;.

Ősz lesz

Amikor elereszt utad ölelése s eperfák állnak eléd, megpihensz alattuk, fölhúzott térdedben remeg a fáradtság.

Vézna halászok közé telepszik a füst, hamu alá a parázs, nem ismered föl, pedig arcodba süt, az ég tekintetét.