Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-06 / 4. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. január 6., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Párizsi levél Renoir-kiállítás a Grand Palais-ban Pótszilveszter Érdeklődéssel olvastam az óévbúcsúztatóra készült televíziós műsorösszeállítás kritikáit. A különböző lapoknál tevékenykedő kollégák részmegállapításai olykor ütköztek egymással — így van ez rendjén, nincs ebben semmi különös —, egyben azonban megegyeztek az ítészek: csalódottan méltatták a vállalkozást, hiányolták annak körvonalazható profilját, kifogásolták műfaji kevertségét, ostorozták az esetenként bántó üresjáratokat, a szerkesztés aránytévesztéseit. Azt sem vonta kétségbe senki, hogy ezt a szintet könnyen túlszárnyalhatják majd azok, akik a következő program tervezői, munkatársai, közreműködői lesznek. Valamennyien kíváncsiak voltunk azokra a produkciókra is. 'amelyek különböző okok miatt kimaradtak az annyira várt ajánlatból. Mi tagadás, sejtettük: ebben nem az időzavar, hanem a mérlegelés a ludas, azaz a kevésbé jó kapott zöld jelzést, s „tiltó” jutott az értékesebbeknek. A megérzés nem csábított rossz útra, hiszen majdnem az történt, amit gondoltunk. A szórakoztató fő- szerkesztőség ugyanis felújított egy lassan elfeledett hagyományt — csak dicsérni lehet ezért a kezdeményezésért —, és az új esztendő első szombat estéjén levetítette azokat a számokat, illetve blokkokat, amelyek nem fértek bele az ünnepi csokorba. A Pótszilvesztert — ez viszont kár — nem reklámozták, még színlap sem készült róla, mindössze öt szerény sor utalt rá a Rádió- és Televízióújságban, holott örök ieazság: a márkás bornak is kell cégér. Most ugyanis ilyen rangú szellemi nedűnek örülhettünk. ötletesnek tűnt a Pulzust görbe tükörben bemutatni. Ezért aligha sértődhetnek meg az érintettek, hiszen parodizálni csak a markáns stílusjegyeket lehet, a hamisítatlan szürkeség erre egyáltalán nem alkalmas. A csipkelődések jelentős hányada telitalálat volt, s derülhettek azok is, akiknek leginkább okulására szolgálnak. A határozottabb vágás, kurtítás még sikeresebb eredményt szült volna. A Madách Színházból azok jelentkeztek, akiket december 31-én hiába kerestünk a képernyőn. Találkozhattunk — többek között — Psota Irénnel, Ruttkay Évával, Mi- kó Istvánnal, azokkal a neves operett, táncdal, magyarnóta énekesekkel, akik ismét igazolták sokoldalúságukat. Kellemes percekkel leptek meg minket a játékosan művészkedő tévések is. Csoda-e, ha nehezményeztük az év végi vegyestálat, melyből a sajátosabb, a jellemzőbb ízeket spórolták ki? Ugye, utoljára... ? Pécsi István Újra egy arcéi I - I Egyre Inkább hozzászokunk a színészeket, rendezőket bemutató sorozatokhoz. A módszer nem is rossz: kirajzolódik előttünk egy arcéi, amely jó tükrözője egy kor filmművészetének, gondolkodásmódjának. Most párhuzamosan egymás mellett két ilyen széria is fut, az egyik Alain Deloné, a másik pedig egy híres amerikai színészé, James Ste- warté. Ez utóbbi az ünnepeinket színesítette, jellegzetes figurája az elmúlt hetekben tűnt fel. Két szerepét kísérhettük végig, az egyik egy cserkészvezető sze- nátorságáról szólt. Jefferson Smith washingtoni élményeiről. A másik Mégis szép a világ címmel egy nyomozás történetét mesélte el. Tulajdonképpen vékonyka szálon csordogált mindkét mű cselekménye. Nagyon is átlászóak ezek a 30- as, 40-es években készült alkotások: azóta megedződtünk már. Előre tudunk bizonyos fordulatokat, nem „ülünk fel” a trükköknek, kicsit megmosolyogjuk az avítt érzelmeket. Mégis van ezekben valami megkapó, talán éppen romlatlanságuk, mivel a második világháború előtt születtek, még benne élt a kor amerikaiéban a Roosevelt által su- gallt újfajta szellem, a New Deal mozgékony és illúziókkal telt világába visznek el a sztorik. Az egyik titkuk ez, a másik pedig az a gördülékeny- ség, nézhetőség, ami a kor alapvető parancsa volt. Semmi rafinéria, egyszerű emberek és szimpla érzelmek tükröződnek bennük, s végig sodró a cselekmény. Nincs üresjárat, a szereplők és a nézők részére mindig van valamiféle meglepetés, valami kis plusz, ami érdekfeszítővé teszi a látottakat. Ebben kétségtelenül nem ártott az idő a filmeknek, éppenhogy használt: kellemes leülni a képernyő elé, s másfél órára, vagy esetleg kicsit hosszabb időre belefeledkezni az ott pergő eseményekbe. De van, amit már kevésbé tudunk megemészteni: az egyik ismerősöm nekem'esett, hogy magyarázzam el már neki, hogy kik is voltak azok a cserkészek, akik állandóan megjelennek James Stewart körül. Furcsa, hátizsákos, széles karimájú kalapot viselő kamaszok, de miért ilyenek, és egyáltalán, mit akartak, miért voltak? Ekkor gondolkoztam el azon, hogy tulajdonképpen mit is értünk meg ezekből a művekből, világos-e számunkra minden vonatkozásuk? Természetesen nem. Bármennyire is bőbeszédűek, sok olyan tényezőt megvilágítatlanul hagynak, amely a kor embere számára természetes volt. Mert akkoriban nagy divat volt a cserkészet, amely a búr háború után, 1908-ban Angliából indult. Atyamestere, R. Baden-Powel tábornok a felderítés és a harc tapasztalatait akarta átadni a fiataloknak. Az ötlet világ- karriert futott be, 1912-ben Magyarországon is megalakult az első szervezet. Érdekes adat az is, hogy 1933-ban nemzetközi találkozót szerveztek a cserkészek számára Gödöllőn. Ez persze csak egy adalék, de érdemes utánanézni másnak is, ami az embernek feltűnik. Ez kinek- kinek az érdeklődésén múlik már, mert sok kérdést hagyhat maga után egy-egy filmsorozat. Nagyon érdekes például James Stewart személyisége is, aki a becsületes ideálokért harcoló, .roos- velti szellemű fiatalokat játszotta, közben a valóságban a republikánus párt szélső- jobboldali irányzatát képviselte. Ezek az ismeretek persze csak gazdagítják az élményt, mert a fordulatos történetek önmagukban is megállják helyüket. De mégis érdemesebb tudatosan nézni, amit a televízió elénk tálal. Gábor László önarckép Pierre Auguste Renoir 1841-ben született Limogesban és 1919-ben halt meg Cagnes-ban, 1862-ben Gley' re tanítványa volt, ott ismerkedett meg Monet-val és Sisley-ve 1, közösen jártak a baribizoni erdőbe festeni. Kétségtelen, Renoir számba vette nemcsak az impresz- szionizmus lehetőségeit, hanem Courbet és Monet törekvéseit is. Mindazonáltal szilárdan őrizte, növelte saját festői szemléletét és törvényeit. Mondhatjuk, ö a legfranciásabb impresszionista festő, az életöröm valós átérzője és kifejezője, ö Mozart muzsikájához híven — Szabó Lőrinc szavait kölcsönözve — „a derű óráit” számolta, sugározta. Hiteles, megküzdött optimizmussal. A szépséget, a szépség friss, új hajtásait kereste, s meg is találta eser- nyős nőkben, fürdőző asz- szonyoikban, fésülködő lányban, az élet megannyi, kedves, apró jelenetében. Nő aktjaiban az egészséges erotika szemérmes szertartása tárulkozik fel, megindít a testi szerelem irányába, mely festészetének ars poeticája szerint életünk egyik legfontosabb gyógyszere és öröme. Ugyanakkor távol van minden profanizmustól. Első nagy újítása a „szivárványpaletta” volt, minden szín — a fekete kivételével — együttes jelenléte a felületen. Ez a festői vívmánya optimista életszemléletéből fakad. Később tört színeket alkalmazott Watteau nyomán, akit tisztelt, akinek színkultúráját foiytaitta. 1881-ben a velencei festészet és Raf- faelló tanulmányozása tovább érlelte benne az örömre hangolt élet festői ábrázolását, mely meggyőződése és életének szerencsés tartalma volt. Külön hangnem, külön fejezet Cézanne, Monet, Seurat, Degas világában Renoir, aki a maga tiszta festőisé- góvel klasszikus érték lett, korszerű élmény ma is, arról nem is beszélve, hogy szemléletben, eszközökben, témavilágban hatott is, társa is volt Szinyei Merse Pálnak. A párizsi Grand Palais termeiben rendezett gyűjteményes Renoir-tárlat jelzi azt az igazságot, hogy korszerűségen nemcsak a stílusforradalmat érthetjük, hanem azon tiszta értékrendet is. melyet a közönség elfogad immár évszázados minősítésében Így a látogatottság is igazolja, hogy a Charpentier családot, Sama- ry kisasszonyt, evezősök reggelijét, legyezős nőt, algériai figurákat festő Renoir klasszikus értékké nemesedett, s még csak nem is kellett „pokolra menni”, mely a legtöbb mű ki nem küszöbölhető igazsága és törvénye. Gleyr jegyezte meg róla: „Maga, úgy látszik, élvezeti forrásnak tekinti a festészetet”. Renoir habozás nélkül válaszolt: „Ha nem találnám annak, nem is festenék”. Egy biztos, Renoir öröme folytatódik a Grand Palais sokszázezres közönsége gyönyörködésében, és korunk festőinek is tartalmaz csöndes megszólítást, hogy ne feledkezzenek el a szépség boldogságot okozó küldetéséről, hiszen a művészetnek ez a térnyerése is erkölcsi parancsához tartozik. L. M. Eredeti bemutató Halálos komédia Az egész előadás alatt Garas Dezső arcvonásait és mozdulatait véltem felfedezni a színészekben és színészeken. Nem tudom, menynyire erősíti ez a tény a szereplők teljesítményét. A szolnoki Szigligeti Színház művészei eredeti bemutatóval lepték meg a gyöngyösi Mátra Művelődési Központ közönségét. Sárospa- taky István Drágamama (így: egybeírva) című há- romfelvonásos tragikomédiáját adták elő. Eszemben sincs azon el- • mélkedni, mennyire épül napjaink realitására a színpadi történet. Az ugyan elképzelhető, hogy valaki „hazajön” Amerikából azért, hogy súlyos műtétjét itt végeztesse el. mert nálunk ez mégiscsak olcsóbb, mint odaát. De, hogy ez a férfi 40 év után, méghozzá holttá nyilvánítása ellenére lepje meg a feleségét és édesanyját, az mégiscsak kissé furcsa. Igen, a feleség soha nem akarta elhinni, hogy a férje már nem él. Hirdetésekben kérte tőle, hogy adjon életjelt magáról. Amikor négy évtized múltán megérkezik a várva várt távirat, amely tudatja, hogy Misi hazajön, anyósa ki akarja józanítani rögeszméjéből. Ez azonban nem sikerül. Misi nem tudja eloszlatni a gyanút, hogy ö csupán .így ügyes szélhámos és nem a fia az anyjának, ahogy nem férje a feleségének sem. Ez a téma azt is jelzi, hogy rengeteg fordulat következhet egymás után és azt is, hogy „józan ésszel” ezeket az eseményeket nem lehet sem elhinni, sem elfogadni. Az anya reális óvatossága éles ellentéte menye vágyakból felépített naivsá- gának, amit elnyűtt idegeinek utolsó energiájával is a végsőkig táplál. A végén azonban lelkileg teljesen összeomlik a feleség és ő lesz az, aki megöli a férjét, ezzel álmait is elpusztítja, jó reményeivel együtt. Volt veszekedés tehát bőven három felvonáson át. A zárt kör, a Drágamama, Koós Olga megjelenítésében, Emma, Győry Franciska alakításában és Misi, akit Ká- tay Endre állított színpadra, saját belső törvényei szerint marta szét önmagát. Ez nem mindig a logika törvényei szerint folyt és ment végbe, de egy színpadi műnek nem feltétlenül kell röghöz ragad tnak lennie. A valóság, elemeit úgy sorakoztathatja egymás mellé és után, hogy a színpadi törvények érvényesüljenek akár a józan ész megerőszakolásával is. Miért ne? Egy kicsit az ideggyógyintézet előszobájában éretheti téhát magát a néző, de ez sem szokatlan helyszín, gondoljunk csak az utóbbi évek több, nagy sikerű darabjára. Ez a környezet még nagyon éles tükröt jelezhet a mindennapok felfogása szerint a „normálisnak” tartott néző elé. Egyszóval: nincs min csodálkozni, meglepődni. Sáros- patdky István jó szakmai biztonsággal, arányaiban összeillő szerkezeti keretben alkotta meg tragikomédiáját, amely nevetésre, és megbor- zongásra is jócskán adott alkalmat. A színészi trió híven szolgálta a szerző és a már említett Garas Dezső rendező elképzeléseit. A díszlet- és a jelmeztervező Kálmán László sok segítséget nyújtott nekik ehhez. Az eredeti bemutató mindvégig fogva tartotta gyöngyösi közönségét. G, Molnár Ferenc Jeanne Satnary Gábriellé nyitott blúzban A szökevény szombat reggel 9 óra öt perckor velőt- rázó sikoly kíséretében osont be a lakásba. Dóra akkor jött fel <a boltból, csomagjait lerakta a folyosón, s kinyitotta az ajtót. Mikor már belül volt, akkor vette észre a szökevényt, s harsant fel a sikoly. A szökevény védelmet keresve beugrott egy cipőbe, kikönyökölt a tépőzárnál, és érdeklődve figyelte a riadalom okát. Dórát meg kellett győzni arról, hogy nem patkány, hanem aranyhörcsög ül a cipőben (újabb sikoly: de az ő cipőjében!), hogy biztosan megszökött valamelyik lakásból, s mivel nem tudja a névtáblákat elolvasni, ezt az ajtót választotta. Különben is minden ajtó egyforma a lépcsőházban. A patkány szürke, ez viszont vörös, és ha jól látom, röhög. Sőt, a fogait el- mélyülten csakis a tépőzárra irányítja. A cipőben tehát nem maradhat. Előkerült a cipősdoboz, abba ráztam bele a vörös pamacsot. Két lyuk a doboz tetejére, gondos átkötés, az egyik lyukon egy sárgarépaszelet becsúsztatása, elhelyezés az erkélyen. A szökevény A kedélyek így némileg lecsillapodtak. Dóra később kijárt az erkélyre, mert a doboz időnként átfordult a másik oldalára. Hátha ki' jön belőle. Leellenőriztem közben a szomszédokat. Nem hiányzik egy hörcsögük? Csak a gyerekek mutattak eleven érdeklődést a dolog iránt. A kapura felhívást ragasztottam: „Szökevény díszállat a VI. 33-ban átvehető.” Nem lehet csak úgy egyből kiírni, milyen, mert akkor bárki csöngethet, hogy jöttem a hörcsögömért. A pamacs egyre dühösebben reagált a szobafogságra. Az egyik légzőlyukat jelentősen kibővítette, és rózsaszín orrával kiszimatolt a szabad világba. Ha éjszakára is itt marad, abból semmi jó nem származik. Szerencsére még nyitva volt a díszállatkereskedés. Szót értettünk. A hörcsög bekerült a rokonság közé a gyaluforgácsba. Ha valaki mégis keresné, ide irányítom majd. 21 óra harminckor Derrick éppen felfelé lopakodott egy sötét lépcsőházban, amikor megismétlődött a reggeli sikoltás. De ez a filmben volt. Egyidőben az ajtócsengő is megszólalt. Jobban örültem volna. ha ez is a filmben van. A biztonsági láncot óvatosságból nem kapcsoltam le. Kinéztem a résen. Gyurikáért, a szökevényért jöttek. Amikor közöltem tartózkodási helyét, elszabadult a pokol. Megtudtam, hogy állatkínzó vagyok, más is kitelik tőlem, Gyurika szeretetre vágyik, mi lesz vele hétfőig, a sárgarépát egyáltalán nem szereti, mi az, hogy cipődobozban... Így nem láttam Derricket, talán fel sem ért az emeletre, csak a szeretetre vágyó Gyurika hozzátartozóinak hangját hallottam még jó ideig, ahogy dübörögve levonultak a lépcsőn. Másnap délben elsétáltam a díszállatkereskedőhöz. A kirakatüvegek épek voltak, az ajtó sem volt felfeszítve. Fellélegeztem: van azért még tartás az emberekben. Benkő Károly
