Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 3. szám

Izzásban... Nagy Feró, Varga Miklós, Schuszter Lóránt, Földes László, Závodi János Karácsony János, Presser Gábor, a P. Mobil együttes. (Fotó: Koncz János) A lkalmatlanabb időben nem is érkez- kezhetne vendég a bükk-fennsíki er­dészékhez, mint éppen ma. Az év­százados fenyők suhogása nem árul el sem­mit, még a láncon szaladó fehér komon­dor is barátságosnak mutatkozik, és in­kább csak megszokásból ugatja meg az ér­kezőt. A sok vihart megért kopott falú erdész­ház üresnek tűnik, még a kéménye sem füstöl, amiből arra lehet következtetni, hogy hiába jövök. Közelebb merészkedve, kopogtatva, egy síró asszonyt pillantok meg a csatatérre hasonlító verendán. Áll­dogál a nemrégen még békésnek és barát­ságosnak ismert házban, tekintetével el­köszön minden szöglettől, miközben — hervadt, de még mindig szép arcán — mint kiapadhatatlan forrásból folynak a köny- nyek. — Ezt hagyjuk itt huszonhét év után? — kérdezi önmagától és kilép az ajtó elé, az évszázados fenyőfák alá, amelyeket a nagy­apja ültetett. — Csak a házat. Az erdőt nem! — szó­lal meg szomorú nyugalommal a férje. A köszönésre nem néznek nagyot, meg sem lepődnek, hiszen gyakori a váratlan látogató a feketesári erdészháznál, mivel a közelben sem szomszéd, sem meleg haj­lék. Péter Pista, — a bükk-fennsíki erdész és vadász — az elmúlt évtizedekben éppen úgy hozzátartozott a tájhoz, mint a feny­vesek, a borókás tebrék, a legelésző mé­nes vagy a felejthetetlen koronás szarva­sok. — Mondanám, hogy kerüljön beljebb! — De a félig-meddig üres ház önmaga he­lyett beszél. Az asszony sírása a szavak hallatán zokogásba tör ki, de azért kitár­ja a konyhaajtót. — A tányérok miatt jövök! Állunk és hárman nézzük egymást az üres, hideg konyhában, elkapjuk a két egyforma macska tekintetét, amint kívül­ről, az ablakpárkányról lesnek befelé. — Azért, hogy a tányéraimról írjon? — A tányérokról, a fafaragásokról, a hímzésekről. Az életükről! Egy perccel ezelőtt még gondolni sem mertem, hogy a költözés, a búcsúzás per­ceiben jövetelem mégsem lesz hiábavaló, de most egyszerre úgy tűnik, hogy kíván- csiskodásómmal pallót teszek a megáradt patakra. Az asszony szinte kap a beszél­getésen, hiszen legalább ezzel is múlik az idő a régi, megszokott kedves otthonban — Huszonhét telet töltöttünk el itt. — magyarázza Péter Pista, aki negyvenhárom hosszú, szép esztendő után, mint nyugdí­jas éli — a most sem szépnek, sem bol­dognak nem mondható — napjait — Hová költöznek? — Szilvásváradon vár minket az új ott­hon! Az élet azonban nem ennyire egy­szerű és a régi emlékek, az erdőn töltött évtizedek egyelőre útját állják a jól meg­érdemelt nyugodt boldogságnak. Terka asszony gondolatai láthatóan za­vartalanul már a múltban kalandoznak és az emlékezés felszárítja a könnyeit. — Ha berendezkedünk a faluban, meg kell majd néznie a köröndi szobát! Az éle­tem fonala, — éppen úgy mint a férjemé — Erdélybe vezet. Ott élnek a rokonok, a barátok, a kedves ismerősök és a körön­di művészek. Innen az érdeklődésem is a tányérok iránt. . . Az egyik szobából még nem vitték el a bútorokat, a falon a trófeák, a faragott lámpák, a csillárokba, agancsokba álmo­dott művészi remekek. Itt egy hímzés, amott egy miniatűr, fából faragott szé- kelykapu, amely éjjeli lámpaként is szol­gál. Állunk, nézegetünk és beszélgetünk a hideg szobában, de Terka asszony sűrű szavai nyomán melegség támad az em­beriben. — Tányéros Terkának szólítanak az em­berek! Büszke vagyok rá és eszem ágában sincs érte haragudni. — Egyetlen tányért sem látok! — Azokat csomagoltuk és vittük a falu­ba legelőször Nehogy egy is eltörjön kö­zülük! Háromszáznál több tányérom van. velem egyidősek a fiatalabbak, az időseb­bek jóval túl vannak már a száz eszten­dőn. Több önálló kiállításom volt már. ahol sokan megcsodálták az én büszkesé­geimet, de sok világhíresség is felkereste az esztendők során ezt a kis hajlékot. Megtudtam, hogy a múlt század elejé­től, az első világháborúig működő bélapát- falvai keménycserépgyár sok dicsőséget, hírt és nevet hozott mind az iparnak, mind a népművészetnek. A Kossuth Lajos által irányított Ipartes­tület 1846-ban rendezte meg azt az orszá­gos kiállítást, ahol a murányi ás a pápai cserépedények mellett a bélapátfalviak is szép sikerrel szerepeltek. A máz feletti festésről áttértek a máz alattira és a por­celánszerű díszítés helyett kialakították a sajátos, népies keménycserép festési mó­dot. A rózsákból, szőlőfürtökből és mada­rakból összeállított díszítmények meg­számlálhatatlan változatban kerültek a bélapátfalvi edényekre, készletekre. Keve­sen tudják, hogy a Bélkő alatti ősi mes­termunkákkal már 1900-ban a párizsi ki­állításon, de — Európában másütt is — megismerkedhetett a világ. Annyi mindent kérdeznék szívesen, de alkalmatlankodni sem szeretnék, ám a kedves múlt felidézése mindkettőjük nyel­vét megoldja: — A feleségem is farag, mint ahogyan én sokat és szívesen kézimunkázok. Hím- zek, kötök, varrók, viszont a nejem tár­sam a vadászatban. Egyik magaslesen én ülök, a másikon meg ő, aki ugyanúgy el­bírálja a szarvasbikát, mint én, amelyet a belföldi, vagy külföldi vendéggel lelövetni terveztünk. — Százötven szarvasbika-trófeát vittek el innen csupán a külföldi vendégek. Egyetlen sem volt közülük mínuszpontos... Ök mondanak el sok mindent önmaguk­ról, talán azért, hogy itt ne felejtsék drá­ga emlékeiket az elhagyott erdészházban, amelynek — ki tudja — lesz-e ilyen hosz- szú ideig gazdája és lakója? Akad-e majd másik család, aki — két gyermek mellett — a világtól félrevonultan a Bükk-fenn- síkon tölti majd el életének legszebb, leg­termékenyebb évtizedeit? — Ketten voltunk mindig az egymásra utaltak! Addig néztük, figyeltük a kézmoz­dulatokat, a faragókés, a tű, a színes, tar­ka szálak suhanását. amíg ránk nem ra­gadt a tudomány. Hol vannak már az előbbi könnyek, a síró szem nevetésben csillog, amikor a hímzett, szép térítőt mutatja a többi ékes­ségétől már megfosztott falon: — Ez Pista munkája! Az a faragott kep- ráma pedig az enyém! Gondolatban a most nem látható tányé­rok foglalkoztatnak, ígérem is, hogy ha­marosan megnézem az új kiállítást. — Hogyan gyűjtötte a tányérokat? — Az első tízet egy répáshutai lakoda­lomban kaptam, hiszen akkoriban bőven volt belőlük. A többieket Bélapátfalva kör­nyékén vásároltam, kaptam, cseréltem. Előfordult, hogy asszonyi fortéllyal jutot­tam hozzájuk! Észreveszi a kíváncsi tekintetemet: — Egyszer kilencven asszony ültette a csemetét a fennsíkon. Azzal dicsekedtek, hogy mennyire szeretik ők a férjemet; a Pista bácsit. — Pista bácsi meg a szép tányérokat! — vágtam a szavukba. — Aki nagyon szereti őt, az hozzon neki egyet a legrégebbiek közül... Másnap egyszerre gazdag lett a tányér­gyűjteményünk. Olyan lett a ház, mint egy múzeum. Egerben a díszítőművészeti szakkört Tányéros Terka vezeti. Ö az, aki ha kezé­be vesz egy tányért, egy népi emléket, szakértőként nyilatkozik és szava hitelé­ben ez ideig még nem kételkedett senki. —- Hót országban jártunk már a vilá­gon! — meséli a férj. — Nyaranta egyszer kimozdulunk. A szívesen adott és kapott szó feledteti az időt, telnek a percek, az órák, pedig még olyan sok lenne a beszélgetni való. Ök, — minden alkalmatlanság ellenére — végül is szemmel láthatóan örülnek a ta­lálkozásnak, annak, hogy a legnehezebb percekben egy kurta órácskára újra em­lékeiknek élhetnek. K ikísérik — huszonhét esztendő után — az utolsó vendéget egészen a ka­puig és talán büszkék önmagukra, hogy ez a több mint negyedszázad, itt fenn a bükki magányban, olyan sok ember társaságában telt el, hogy még a költözés perceiben sem szakadt meg a vendégjá­rás . . Szalay István s c Az ütő /jő t'mulÁq,

Next

/
Thumbnails
Contents