Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 198«. január 4 , szómból Klasszikusok öröksége UBAJD RADZSAB Maradj, ó, perc, most egymagám vagyok Maradj, ó, perc, most egymagám vagyok, a tenger szélén most — magam vagyok, fülembe csak a tenger zúg mesét, az életártól most messze vagyok. Egész valóm gyönyörrel érzi át lóherék táncát, zefir sóhaját, s túlharsogja a bősz hullámverés az ember és a nagyvilág szavát. Kezemben égő tulipánkehely, a menta részeg illatot lehel. Magam feledni.., csak akkor tudom, ha a magány békéje átölel. (Grigássy Éva fordítása) MUMIN KANOAT Álmatlan éjszakáim „A közép-ázsiai szovjet köztársaságok, köztük Tádzsikisztán is, ősi kultúrák örökösei — írja Képes Géza az Aranykert című műfordításkötetében. — Egyik tadzsik város, Hodzsent időszámításunk előtt két és fél ezer évvel már állt. A tadzsikok iráni törzsek ivadékai, emberemlékezet óta ezen a területen élnek, melyet kelet felől Kína, délről Afganisztán, nyugat és észak felől pedig az Üzbég és Kazah Szovjet Szocialista Köztársaságok határolnak. A tadzsik nép híven megőrizte származása és kultúrája ősi vonásait és a fár- szi nyelv régi nyelvjárását is, amelyet időszámításunk előtt jóval, a szogd állam fennállásának korában beszélt.” A magyar olvasók már a múlt század utolsó harmadában megismerkedhettek a perzsa és a tadzsik nép közös klasszikusai — Firdau- szi (szül. 932 és 943 között, megh. 1020 és 1026 között), Omar Khajjám (71021— 1122), Szádi (71184—?1291), Háfiz (71325—1390), Dzsámi (1414—1492) — költészetével. Sőt Háfizért már Csokonai is lelkesedett, s alakja ihlette A Háfiz sírhalmára című versét. Műveik azonban csak a felszabadulás után jutottak el szélesebb olvasói rétegekhez; ekkor kiadták Firdauszi Sáhnáméját (Király könyve, 1959), Szádi Gulisztánját (Rózsáskert, 1961), Háfiz verseit (Siráz rózsái, 1964). Az Európában a világ egyik legnagyobb orvosaként Avicenna néven ismeretessé vált Abu Ali Ibn Szína (980— 1037) versei a már említett Aranykertben szólaltak meg először magyarul (1982.) Ennek ellenére különös dolognak tetszhet — amint Képes Géza helyesen jegyzi meg —, hogy „nálunk, legalábbis nyilatkozatokban, Goethét magasztalja mindenki, többé-kevésbé ismerik is — de alig vagy sehogy sem ismerik az imént említett nagy keleti költőket, akikről Goethe maga vallotta, hogy ő ezeknek legfeljebb kisinasa lehet.” Ilyen hagyományokra támaszkodhatnak, ilyen bőven omló, írásos forrásokból meríthettek — és merítenek is — a tadzsik írók és költők 1920 óta, amikor Tádzsikisztán a Szovjetunió része lett. Eleinte az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársasághoz tartozott — voltaképpen 1929-ben emelték a tagállamok sorába —, így ismerve el gazdasági és kulturális fejlődését. A középázsiai népek — s köztük a tadzsikok — kultúrája a legutóbbi emberöltő alatt valósággal újjászületett. Szellemi életük felvirágzása a Szovjetunió kulturális forradalmának figyelemre méltó fejezete. Az irodalmi fejlődés egyik fontos jelensége a prózai műfajok megjelenése. Igaz, már a régi perzsa—tadzsik irodalomban is létezett próza, szerepe azonban másodlagos volt. Szádi Rózsáskert- jében például a ritmikus prózában írt példabeszédek sorát az erkölcsi tanulságot tartalmazó versekkel színesíti a költő. Az új művészi tadzsik próza Szadriddin Ajni (1877—1954) regényeivel született meg. Az orosz klasszikusok és Gorkij műveinek hatása alatt, a próza tágabb lehetőségeit felismerő Ahmad Donis (1827 —1897) nyomdokain haladva a szovjet—tadzsik irodalom atyja új műfajok és formák felé fordult, hogy népe életét valósághűen és sokrétűen ábrázolja. Az szovjet—tadzsik irodalom voltaképpen Ajni műveivel mutatkozott be Magyarországon. Az önéletrajzi fogantatású Joddostho (Emlékezések, 1949—1954) első része Bokhara címmel jelent meg 1956-ban, a Mar- gi szudkhur (Az uzsorás halála, 1939) ’ című regénye pedig 1973-ban. Mindkét írás a mecsetek és medreszék fővárosa, Bokhara forradalom előtti életét ‘és jellegzetes figuráit mutatja be. Ajni hatására a regény lett a tadzsik próza vezető műfaja, egyszersmind az új irodalmi kifejzési formák laboratóriuma. A tadzsik prózaírók idősebb nemzedéke — Ajni és követői (Rahim Dzsalil, Dzsalol Ikrami és mások) — a forradalom és polgárháború, a szocialista építőmunka és a nagy honvédő háború ábrázolásában értek el maradandó sikereket, a hatvanas években jelentkező írók pedig elsősorban a kortársi jelen folyamataira koncentrálnak, mind ábrázolás-, mind kifejezésmódban a realizmus elmélyítésére törekednek. E nemzedéknek kétségkívül legtehetségesebb tagja Fazlid- din Muhammadijev (1928—), akinek az Utazás a másik világba című regénye volt a harmadik jelentős híradás hazánkban a szovjet-tadzsik prózáról (Európa, 1978). A szovjet muzulmánok mekkai zarándoklatát elbeszélő művében jelentkezik a legszembetűnőbben kontrasztos írásmódjának fő eszköze, a szatírába hajló irónia, amely prózáját megkülönbözteti a vele egyivású pályatársakétól. Már az indítás is meghökkentő ellentétre épül: zarándokok modern turbó- légcsavaros óriásgépen indulnak Mekkába, a próféta szülőföldjére. A vallási dogmák és a társadalomfejlődés jelenlegi'szintje közötti ellentét bemutatására Muhammadijev nem alkalmazza a fokozás és a tények felnagyításának művészi eszközét, hanem a megfigyelt jelenséget egyszerűen szembeállítja a XX. századi tudomány, technika és civilizáció világával: Allah legnagyobb adományát, a szent zem-zem vizet villanymotorral hajtott szivattyúk adagolják, az Arafát-hegyhez modern autóbuszokon utaznak a megvilágosodásra vágyók, az áldozati bárányok forró napon oszladozó belsőségeit amerikai gyártmányú buldózerek kotorják a gödrökbe. Fazliddin Muhammadijev műve jelentős állomás a tadzsik próza fejlődésében. A tadzsik irodalom egyik örök témája, az iszlám fanatizmusának bírálata (amely Omar Khajjám, Szádi és Háfiz költészetéből is kicseng), ezúttal új módon, a publicisztikai regény eszközeivel valósul meg. A zarándokút aprólékos pontosságú leírása alkalmat ad arra, hogy a Koránban rögzített életelvek hétköznapi megvalósulását megfigyeljük. Pillanatok alatt szertefoszlik az az elképzelésünk, hogy isten elszánt szolgái, hátukon szerény bugyorral, végtelen utakon vándorolnak a szent földre: komfortos repülőgép- és szállodai szalonokról olvasunk, ahol kényelmes fotelekben szenderegnek a jövendő hádzsik. A dogma és a valóság kiáltó ellentétét tanúsítják a további összehasonlítások is. A mohamedán vallás lényegében ellenzi a földi szenvedések enyhítését, az „Allah ügyeibe” való bármiféle beavatkozást. A „nagy hadzs” — a mekkai zarándokút — alatt bekövetkezett halál a legnagyobb kegyelem, egyenes út a paradicsomba. Ám a kegyes zarándokok, akik minden pillanatban a „Mindenható” nagyságát magasztalják, egyáltalán nem húzódoznak az orvosi beavatkozástól. A zarándokokat kísérő Kurbán doktornak könnyűszerrel sikerült „rábeszélnie” a hit egyik fanatikusát, hogy járművet használjon ott, ahol a vallás gyalogjárást parancsol. A műbe számtalan muzulmán legendát, regét, példabeszédet sző a szerző, melyeknek szatirikus funkciója van. Ezek végsősoron ugyanúgy folklórhagyományokra vezethetők vissza, mint a regény nyelvezetének egyetlen díszítőelemei népi aforizmák, közmondások, szólások használata. Muhammadijev prózáját formailag ez rokonítja a fiatalabb tadzsik írónemzedék legegyénibb hangú írójával, Timur Zulfikarovval (1936—). A publikálni viszonylag későn kezdő szerző az utóbbi tíz esztendőben egész sor — általa poémának nevezett — kisregénnyel robbant be hirtelen a szovjet irodalmi életbe (Musfiki gyermekkorának könyve. Naszreddin Hodzsa első szerelme, Naszreddin Hodzsa visszatérése, Omar Khajjám vallomásainak könyve, Bah- ram-Gur Szaszanid császár vadászata stb.). Az oroszul író Zulfikarov munkái szokatlan jelenséget képviselnek napjaink szovjet irodalmában. Történelmi tárgyú műveiben a ritmikus prózát alkalmazza, szabadás próza versekkel vegyítve. Példátlan nyelvi, ritmikai, formaművészeti bravúrral megírt alkotásai mélyen nemzetiek: valamennyit áthatja a tadzsik folklór napsugaras, bódító, olykor vidám, olykor mélabús szelleme, mondák, legendák, anekdoták, trufák, közmondások, példabeszédek szövik át. Művei szövetéből minduntalan a klasszikus keleti költészeti örökség bukkan elő — a hivatásos és a népi poézisé egyaránt. Zulfikarov írásai a tadzsik középkorba engednek bepillantást. Közös vonásuk, hogy Közép-Ázsiában közismert személyek köré épül a cselekmény, már amennyire cselekményről egyáltalán beszélhetünk; inkább epizódsorok, álmok, kápráza- tok, emlékek lírai-költői megfogalmazásai. A magyarul is olvasható Naszreddin Hodzsa első szerelmében (Móra, 1980) a legendás kópé elképzelt ifjúságát meséli el nekünk, és különös keleti képgazdasággal szövődő mondatai nyomán megelevenedik a kamasz Naszreddin életét egyszer s mindenkorra eldöntő nagy kaland, az első vágyak, az első halálos veszedelmek, az első győzelmek és minde- nekfelett az első szerelem beteljesedésének története. A Naszreddin Hodzsa visz- szatérése — miként Fazliddin Muhammadijev regénye is — a régi perzsa irodalom kedvelt műfajának, a sza- far-naménak (útikönyv, útleírás) transzformált változata, ahol az elbeszélő felülemelkedik a tér és az idő gátjain, s ilymódon fizikailag szinte érzékelhetően reprodukálja a régmúltat. Egyik legjobb írása, az Omar Khajjám vallomásainak könyve sokfigurás költői freskó, többszólamú oratórium, amelyben kirajzolódik előttünk a nagy humanista tudós és poéta alakja, felvillannak az ősi Kelet finom ecsetvonásokkal festett képei. Zulfikarov azonban egyik művében'sem lép fel a történelem restaurátoraként, hanem miközben művészi intuícióval beleéli magát a hely és a kor atmoszférájába, arra törekszik, hogy a lokális-tempo- rális konkrétumban megragadja és filozófiai síkon olvasói elé vetítse az örökérvényű általános emberit. És még valami, amit Zul- fikarovrói szólván meg kell említenünk: ő a testi szerelem ábrázolásának újra- felfedezője a tadzsik irodalomban. A szerelmi mámor, a szexuális örömök dicsőítése nem volt idegen a nagy elődöktől — sem Khajjám- tól, sem Száditól, sem a féktelen Háfiztól. Ám a későbbi századok során a költészetet is gúzsba kötő muzulmán dogmák hatására a költők csak az éteri szerelmet énekelték meg — azt is tartalmatlanná üresült klisékkel. Aztán — már dogmák hatására — a szovjet irodalomban is sokáig tabunak számított ez a téma. Zulfikarov részben a keleti folklór poetikus eszközeivel, részben bibliai reminiszcenciákkal a valóság teljességre törő visszatükrözésében az őt jogosan megillető helyre teszi az erotikát. (Zahemszky László) Éj-hajadra emlékezve hajnalig ébren hánytorogtam, nem zokogtam, panaszkodtam; pacsirta jutott eszembe fejem hattyú párnáján, forgott örvény forgóján. Hajnalig meredtem holdsorvadásba: a tenger partján hátha megtalállak egymagádban, hogy némán füledbe súgjam szívem egész történetét, lelkem szárnyaidra bízzam. . . Mily kegy kegyel, hogy megjelentél álmomban? Mellém ültél, párnám dagadt, hogy megkerültél! Éj-hajamban leltél hó-szálakat. Mint a gyermek, szagoltalak. gyermekként csókoltalak. Nevetésed hajnalt hozott, lényed tündérré változott, elszálltál tőlem legott. Felszökkentem, hadd szálljak nyomban utánad, hangom ért az égig. eszem nem ért eszméletéig — Így láttam: lábamon lánc van, kiáltás van a lánc aranyában: lánc hangja-e? Sors hangja-e? .. . Maradt utánad a mese, jutok a házig, ágyig, párnáig: holdfényes éjszakáig, álmatlan éjszakámig. .. (Tandori Dezső fordítása)
