Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-16 / 13. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986<január 16., csütörtök Irodalmi jegyzetek (Egy Faludi-kötet margójára) Valamikor a múlt században. egy nyári vagy kora őszi délutánon. Eger és Felnémet között a patak nyugati oldalán húzódó dűlőút mentén aprócska gyerek legeltette apja jószágait. Szakadt újságdarabot tartott kezében a fűben hasalva, a szöveget silabizálta. Az úton két cisztertanár jött a város felől, rövid kirándulásnak szánt sétát tettek. Feltűnt nekik a fűben hasaló, olvasgató fiúcska. Megkérdezték, mit olvas, hányadik osztályba jár, aztán szülei felől érdeklődtek. Felitűnt nekik a gyerek eszessége, az olvasás iránti vonzalma. A falu közel volt, s a ház is, ahol a gyermek szüleit megtalálhatták A gazda, a gyermek apja a kérdésre: miért nem járatja „magasabb” iskolába a gyermeket, azt felelte: mert nincsen hozzá tehetségem, tisztelendő urak. S ha az iskola kedvezményt adna, tandíjmentességet, engedné-e tanulni a gyermeket — volt a következő kérdés, a válasz pedig: legyen, ha a gyermek is úgy akarja. A gyermek akarta, s a kis Török Sándor a hagyomány szerint így került a ciszterciták egri gimnáziumába. Történt mindez valamikor az 1870-es évtized legelején, talán épp 1872-ben, az írás szerint ui. ebben az évben kezdte a gyermek gimnáziumi stúdiumait. Valóban tehetséges diák volt, rászolgált a támogatásra. Tehetségét nyolc éven át tanulmányi eredményeivel bizonyította. Jelek szerint tanárával egyszer támadt konfliktusa, mégpedig a vallástan okán, amikor is hatodikos gimnazistaként kirívóan gyenge osztályzatot kapott e tárgyból: elégségest. Végül maga is tanár lett, a magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, latin, görög, német és francia nyelvet tanított középiskolai szakképesítéssel. Már ifjú tanárként bebizonyította: nem csupán a tanítás, a tudományművelés is szenvedélye lett. Szülőfaluja népnyelvéről nyelvtudományi szak- folyóiratban értekezett, iro- dalomtudcsként pedig a XVIII. századi magyar irodalom jeles képviselőjének, Faludi Ferencnek életművét interpretálta kora szaktudományi szintjén. Akkor már Török Konstantinként adta közre tudományos értekezéseit. Mindez egy nemrég megjelent szép könyv lapozgatása közben idéződött fel bennem, melynek címlapján ezt olvassuk: Fortuna szekerén okossan ülj. Akik négy-öt évtizede végezték középiskolai stúdiumaikat, nyilván folytatják is magukban az egykor memoriterként megtanult szöveget: Úgy forgasd tengelét, hogy ki ne dűlj, Ha szépen vezetett, Ha miben kedvezett, Ha miben kedvezett, meg ne örülj, Fortuna szekerén okossan ülj, — Fortuna szekerén okossan ülj. A citátum a régi magyar líra egyik gyöngyszemeként számon tartcutt Faludi-vers első strófája, mely sajnálatos módon néhány évtized előtt kihullott a magyar irodalmi köztudatból. Pedig — ahogy a mostani Faludi-kö- tetet az olvasók figyelmébe ajánló Vargha Balázs írja — Weöres Sándor lírai antológiája, a Három veréb hat szemmel „elgondolkodtató példákkal bizonyítja, hogy Faludi verselése maradandóbb hatású a magyar költészetben, mint bárki másé." S hogy Faludi rangos költő volt, tehetséges lírikus, azt már Batsányi János is leírta, aki az általa sajtó alá rendezett Faludi-versszöve- gek nyomán ilyennek látta- képzelte a XVIII. századi pályatársat: „Ha képíró volnék ... hazámnak ezen dicső fiát úgy kellene színekkel előállítanom, amint ötét hetvenöt esztendős korában a rohonciak látták: megadnám ugyan néki, tellyes művészi tehetségem szerónt, egész testi-lelki hasonlatosságát; de egyszersmind azt az örökké zöldellő borostyánkoszorút festeném becses homlokára, ameílyet, mint a magyar múzsák egyik legboldogabb tanítványa, s dicsőssége, mindenképpen megérdem- lett. így ő azzal nemcsak az agg öregségnek és talán a sok tanúiásnak, elmélkedésnek, fáradságos átázásnak, számtalan költözködésnek, búnak és gondnak említett jelét bétakarhatná, hanem hazájának szép tehetségű fiatal íróit is nemes vetélkedésre . .. gerjeszthetné!” Faludi tehetségének, s jelentőségének megítélésében lám egybehangzóan ítél a felvilágosodás korának poétája, s a XX. század magyar költője. Aki forgatja majd ezt a reprezentatív kiállítású, szép metszetekkel gazdagított kötetet, meggyőződhet a fentiek igazáról. Mert Faludi mestere volt a magyar poézisnek. Nemcsak lírájának tematikai változatossága okán állíthatjuk ezt, a versek esztétikuma, a forma bravúros kezelése is erre vall. A klasszikus mitológia motívumvilága elegyedik a rokokó pásztoridillek képeivel, de legmarkánsabb erezetként népiessége vonja magára a figyelmet. „Ha én tarka madár volnék, Én is veled elrepülnék" — olvassuk egyik legszebbnek ítélt versében, majd a további strófákban e sorok variációit is: „Ha én tarka madár volnék, Soha veled nem repülnék”; „Ha én tarka madár volnék, Mégis veled elrepülnék." Frissen gyűjtött népdal sem csendül üdébben, mondhatnánk: akár Petőfi is írhatta volna. A gyermekként, a falu szélén teheneket legeltető felnémeti kisgyerekből lett tudós-tanár otthonról hozott fogékonyságával fedezte fel Faludi lírájának ezt a gyögyszemragyogású vonulatát. „Legszebbje, gyöngye Faludi... költeményeinek a: „Tarka Madár.” Kellem, báj, népies motívum, népies felfogás a tartalomban, amit csattanósság- nak neveznek Heinében, a kettősség, amit magasztalnak Arany „Szondijában", a tárgyi és lelki világnak szinte ikeregysége: legkiválóbb költőink dalaival állítják egy színvonalra" — írta Török Konstantin i 891-ben, itt Egerben. ítélete tévedhetetlennek bizonyult mindmáig, mely tévedhetetlenség forrása a felnémeti gyermekkor színes világában gyökerezik . . . ★ Faludi most közreadott kötetében is olvasható XVIII. századi prózánk legjobb darabjainak egyike, a Téli éjtszakák. Nem eredeti mű, egy Antonió de Eslaves nevű spanyol szerző 1609- ben megjelent munkája alapján készült, jelek szerint német nyelvi közvetítéssel — legalábbis erre vall az első történet alábbi mondata: „Spanyol az authora, azt írta homlokára: Noches de Invierno: azaz Téli éjtszakák. Német nyelvre fordították, és nyomtatták Norin- bergábann.” A mű teljes magyar címe .Téli éjtszakák. vagyis a téli estidőnek unalmait enyhítő beszédek. Tél van, hosszúak az esték — mondhatnánk —, s hozzá így azt is: épp időszerű olvasmány. Még inkább az volt (annak is szánta a szerző) a megírás, pontosabban a magyarra fordítás idején: „Egy kastélos úr", azaz vidéki kúrián élő nemes, Hollósi uram kandallója mellett pipázgat, hallgatja inasa felolvasását. Unaloműző foglalatosság. Aztán vendég érkezik, egy másik nemes úr, Szilágyi, ki hasonlóképpen tölthetné napjait saját kúriáján, ám úgy találja: könnyebben múlnak el társaságban az egyhangú téli esték. Aztán még egy úr érkezik, Bátho- ri, majd végül Camilla asz- szony, Szilágyi felesége. Miként egykor Boccaccio Dekameronjának ifjú hölgyei és urai, ők is történetekkel szórakoztatják egymást esténként — végül is nyilván nem csupán a szórakoztatás, hanem a levonható tanulságok kedvéért is. A történetek színtere hol az itáliai Ferrara, hol Konstantinápoly, hol Németország, végül Párizs. Fordulatokban gazdag, némelykor már a romantika eszközeit előlegező motívumokkal tarkított cselekmény, választékos, a korai XVIII. századi magyar próza nehézkességeitől mentes stílus, érdekes, az egykori valóság determinálta életsorsok és persze a moralizáló szándék — íme Faludi prózájának néhány fontosabb összetevője. Olyan elemek, amelyek a mara- dandóság biztosítékai. A kerettörténet hősei (Hollósi, Szilágyi, Báthori uraság és Camilla asszony) a XVIII. századi magyar létforma hordozói, amely létforma sajátos kettőssége a művelődés igényében, s a vidéki elzártság tényében ölt testet. Ellentmondásos jelenség, mondjuk, éspedig okkal, de igazából ez az ellentmondásosság lesz majd a század végére az előrelépés rúgója . . . Lőkös István A bábszínház a fantáziára épít. Bármilyen tárgy megelevenedhet, szívünkbe lophatja magát: kiegészítjük képzeletünkben a látottakat, élő alakká álmodjuk a holt figurát. A jó iátékos itt technikailag nagyon képzett, mivel „varázslónak” kell lennie, megszólaltatni azt, ami nem tud beszélni, megmozdítani, ami önmagától nem tud lépni. Azt szokták mondani, hogy a bábszínpadon a csoda nemcsak lehetőség, de kötelesség is: ez különbözteti meg az élő színészeket a paravánon mozduló alakoktól. netének, hiányzik a sava- borsa, a szavak és a gondolatok burjánzása. Ezzel együtt igen érdekes előadás bontakozik ki a szemünk előtt. A keretjáték padlásán játszódik tulajdonképpen a história, így mintegy idézőjelbe tették a fordulatokat. A hangsúly a varázslatos jelenetekre tevődött át, a gyűrű, s a lámpa szellemének megjelenéseire és csodáira. Maga a darab állítja ezeket középpontba, s talán a gyermeki kíváncsiság is ezek felé fordul inkább. Kitűnően megfelel ez a szemlélet a bábszínház sajátosságainak, hiszen a dzsinnek kavarognak. bámulatosan előtűnnek, majd szétoszlanak: a semmiből teremtik elő azt. amit a gazdájuk kér tőlük. Amit itt hiányolni lehet, az inkább a hagyományos színházi törvényszerűségek tisztelete: ha az „emberi" alakok természetesebben, dramaturgiailag indokoltabban viselkednének, sokkal hatásosabb lenne a játék. így azonban egy technikailag és látványban is szinte kifogástalan produkciót látunk, amiben magát a történetet kellene „jobban eladni". A profivá vált Harlekin Bábszínház nem akármilyen bemutatóval rukkolt ki. Valósággal párját ritkítja vállalkozásuk: sok társulat rááll egy-egy megoldásra, ők pedig kísérletező kedvvel vágnák bele az újabb és újabb istenkísértő megoldásokba. A színes árnyjáték ilyen formában nagyon járatlan út, s ezt iaz akadályt szinte hiba nélkül vették. Külön ki kell emelni L énárt András ■munkáját, aki kidolgozta az előadás technikai részét, kitűnő zenét szerzett Kátai László a darabhoz, s Demeter Zsuzsa rendezése kis híján kitöltötte a mű hézagait. Egy ilyen kis létszámú, nem kis gondokkal küzdő csapat részéről igazán kimagasló produkció született most. Aladdin a csodák barlangjában (Fotó: Szántó György) van a gyermekek számára csodálatosabb helyszín, mint egy lomokkal telt zug, ahol meglepetés meglepetést követ. Minden ócska kacait beszél, a gyermek álmodozása során titokzatos tájakra látogat el. A tárgyak és a sejtelmes hangulatok megelőlegezik a keleti mesevilágot, elég egy lámpa, s máris suhan a repülőszőnyeg. Hamar összebarátkozik a nézőkkel a narrátor: Kiss Árpád, aki megjelenéseivel a későbbiek során is jól tagolja a sztorit. A história egy vetítővászonra emlékeztető, lepe- dőnyi területen játszódik. Rokonságot mutat ez a Hilmmel, annál is inkább, mivel ügyes eljárással közelképeket is láthatunk, felvillan egy_két arc. egy- egy mozdulat nagyobb méretekben is. Ezt a hatást erősíti a géphang is: a zene és a beszéd magnóról hangzik el, akárcsak a mozikban. Mindez hasonlatossá teszi a mozgóképhez ezt az ámyjátékot, de különbségek is vannak. A látvány összességében inkább egy képeskönyv ábráihoz hasonlatos, mintha megelevenedne az illusztráció, s önálló életet élne. an szükségszerűen ilyenek, hogy alkalmasak legyenek feladatukra, mert a túlzsúfolt kép itt nem jeleníthető meg. Olykor így is csorbul az illúzió, amikor az árnyak egymást takarják, s a szereplő ruháján áttetszik a mögötte levő épület színe. Ennek ellenére bravúrosnak mondható a kidolgozás, olykor olyan látványosságot teremtenek meg nagyon is egyszerű eszközökkel számunkra, hogy vélhetnénk: lézereffektust látunk, különleges műszereket használtak föl. Ez a gazdagság némileg hiányzik viszont az alakokból: két-három báb nagy tetszést arat, így egy bűbájoj kis elefánt, vagy a csípői jüket riszáló táncosnők kara. Több keleties látványosság jobban magával ragadná a figyelmet. Valószínűleg a történet jellege is hozzájárult ehhez: az író, Tömöry Márta kevéssé törődött a részletek szépségével, az Ezeregyéjszaka sajátos stílusával. Ezzel együtt adós maradt a történet drámaiságával, ennek a furcsa világnak a törvényeivel, szokásaival, így némileg vázlatszerű ábrázolása ez Aladdin törtéKülönleges módon adnak elő az egri Harlekin Bábszínház tagjai egy változatot az Ezeregyéjszaka meséjére, az Aladdin csoda- dalámpájára. Nem túl gyakran alkalmazzák általában az árnyjátékot: nagyon nehéz a fehér vászonra úgy „rálopni’’ az alakokokat és a díszleteket, hogy ne szenvedjen csorbát az illúzió. Szinte mérnöki pontosság kell ahhoz, hogy minden egybevágjon, s valóban szemünk láttára szülessen meg a történet. Nagyon hangulatos bevezetéssel kezdődik az előadás. Egy padlást ábrázol a szín, ahol a szereplő régi hajósládában kutat. . Jó hangütés ez. hiszen hol A padlás titokzatos világába vezette a gyerekeket Kiss Árpád Ez leginkább Lovasy László tervezőnek köszönhető: a díszletek és a figurák egyszerűek, könnyen kezelhetőek. Nyilvánvaló. Gábor László Kaszovszki: Kitaláltam egy viccet. Így szól: Két barát találkozik. Kérdezi az egyik a másiktól: — Ha meghalnék, adsz öt rubelt egy koszorúra? — Természetesen — mondja a másik —, hiszen a barátom vagy! — Nos, jó. Akkor add ide nekem az öt rubelt és ha meghalok, nem kell rám áldoznod . . . Elmeséltem a viccet kollégáimnak. Jót nevettek rajta. Pócsivalov kollégám így szólt: A vi — írd lé és vidd el valamelyik szerkesztőségbe. Az egész országban olvasni fogják és híres ember leszel. .. Megfogadtam a tanácsát. A szerkesztő, akinek átadtam a kéziratot, fanyalogva mondta: — Hm... ebben nincs semmi különös. Mi akar ez lenni? — Egy vicc — mondtam. — Egy anekdota . .. — Nem, nem, barátom! Ez egyáltalán nem nevetséges. Bocsásson meg ... Elszomorodtam a kudarcon, de nem volt mit tennem. Néhány nap múlva ismét találkoztam a barátommal, Pocsivalovval. — Nos, voltál a szerkesztőségben? — kérdezte. — Igen. — Na és? Elmondtam, hogy jártam. Barátom hallgatott egy ideig, majd megszólalt: — Vidd el egy másik szerkesztőségbe ... Másodszor is leírtam és elvittem egy másik újsághoz. A szerkesztő asztalára tettem az írást. Amikor elolvasta, felnevetett, majd ■valóságos nevetőgörcs fogta el. — Nagyon jó! Egyszerűen pompás! A viccem megjelent az újság utolsó oldalán, a következő szöveggel: „A külföld humorából’’ és alatta az én szövegem: „— Figyeljen csak, Kurka úr, ha meghalok, adna száz zlotyt egy koszorúra? — Természetesen — felelte Kurka —, hiszen a barátom . .. — Nos, akkor, Kurka úr, adja ide a száz zlotyt és ha meghalok, nem kell adakoznia ...” Már-már kezdtem elfelejteni első irodalmi kísérletemet és sikeremet, amikor Pocsivalov felkeresett. — Nézd csak, mit mutatok neked! — mondta és az orrom alá nyomta a „Zene mindenkinek" című újságot. Abban olvastam: „Egyszer így szólt Mozart Salierihez: — Ha meghalnék ...” és szóról szóra az én viccem! Egyrészt örültem, hogy egy híres ember szájába adták a szavaimat, másrészt szégyenletesnek tartottam, mintha nem az én ' viccem lenne. Mégis, ez volt a kezdet. Mert egy hónap múlva, az „Irodalmi Körkép’’-ben mondja G. B. Shaw Wells- nek: — Kedves barátom! Ha meghalok ... Aztán az „Ifjú Technikus”ban, Humboldt mondja. A „Termés"-ben Lobacsevszkij Micsurint, az „Opera, Ope- rett”-ben Saljapin Nyekra- szovot, Alexander Dumas a fiát kérdezte és így tovább. Éjszaka, álmomban, neves személyiségek jelentek meg, Arisztofanésztől Pocsivalo- vig. Reggelenként futottam az újságoshoz, hogy megvegyem az új lapokat. Újabb és újabb hírességek mondták tovább az én rossz viccemet. És most nem tudom, mit tegyek. Forduljak ezekhez a hires személyiségekhez? De hiszen, mind halottak. Róluk mindent lehet Írni. Az élők azonban aligha fogják elhinni, hogy ezt a viccet én találtam ki. Fordította: Antalfy István
