Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-31 / 306. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, t985. december 31., kedd

Gárdonyi-anekdoták

Sokszor hallottuk és olvastuk Gárdonyiról, hogy milyen komoly bölcs, milyen visz- szavonult remete volt. Ha ugyanennek az embernek humorérzékéről, tréfacsináló kedvéről, sziporkázó szellemességéről esik szó, kissé hosszabban kell bizonyítékok után kutatnunk emlékezetünkben. Pedig, aki a legkisebbeknek meséket írt, játékokat tervezett, aki köteteket töltött meg a Göre-his- tóriákkal, az valóban jókedélyű lehetett.

Hagyatékát rendezve újabb adatok kerültek elő humorérzékéről. Több mint száz rövid történet, adoma, anekdota. Ezeket az apróságokat nagyra tartotta és tervezett közlésükhöz szánt előszavában így emlegette: .......sok apró történet, amely mellett

h

ideg arccal megy el a historikus, olyan mint a kis kézi lámpás: személyeket és koronákat világít meg, csak fel kell emelni. .. Azok az adomák, amelyek nem történelmiek, ... az emberi \ lélek szétszórt gyöngyei. Rajtok taposunk. Az élet pora fedi őket vagy néha csak könyvtári pókháló. Mikor aztán egy jószemű ember felveszi és elénk tartja a tenyerén, akkor látjuk, hogy bizony érték: el kell tenni az utánunk következőknek is, hadd gyönyörködjenek benne ők is...”

Hosszan töprengett kiadásukról. Például az első — agyonjavítgatott — címlapterven

ezek a változatok olvashatók: Aranyporzó — a történelem asztalára. Aranymorzsák — a történelemből és a magyar nép életéből. Anekdoták — amik más anekdotás könyvben nem találhatók. Vele történt meg — Anekdoták ismert és ismeretlen emberekről. Kortársaim. Láttam, hallottam, gondoltam.

Ízelítőül ebből a kéziratcsomóból veszünk át kis történetet. Szereplői valóságos személyek, kisebb-nagyobb mértékben belejátszottak Gárdonyi életébe. A róluk szóló apró eseményeket valóságnak vehetjük.

Hock János (1859—1936) kőbányai plébános; volt szabadelvű, majd nemzeti párti képviselő; Károlyi Mihály híve, harcolt Tisza erőszakos politikája ellen, 1918-ban a Nemzeti Tanács elnöke lett. 1933-ig emigrációban élt Bécsben. Gárdonyi az ő segítségével szerzett 1896—97-ben spiritiszta tapasztalatokat.

Tóth Béla (1857—1907) író, hírlapíró, műfordító. Gárdonyi barátai közé tartozott. Az egri múzeumban 19 hozzá intézett levele található. Az elsők között vette észre és hangoztatta, hogy Gárdonyi kora magyar irodalmának jelentős alakja.

Kassai Vidor (1840—1928) színész, Jászai Mari férje. Verseket, aforizmákat, visszaemlékezéseket írt.

Korompai János

Kassai

Vidor

Azt mondják, hogy Kassai engem szeretett legjobban minden ismerősei közül. Nem tudom mivel szolgáltaim rá. Azt hiszem azzal, hogy én nem elégedtem meg a filozófiája kinevetésével, hanem kérdéseket adtam neki, amiken ő néha nem bírta átrágni magát.

Egypár apróságot feljegyzők róla:

O O O

Mikor fővárosi lakos volt, azt mondom neki egyszer:

— Maga is ott hagyhatná ■már Budapestet. Nem gon- dol-e arra, hogy jó levegőn élje le hátralevő éveit?

— De gondolok. Egyszer már neki is indultam, de aztán az jutott eszembe, hogy engem ott meg fognak rabolni. Mert én ha vidékre húzódok, olyan helyen szerzek házat, ahol kert közepén lehetek. Mit csinálok, ha éjjel rablók törnek rám?

— Lelövi őket.

— De hátha a puska éppen akkor nem sül el?

— Hat lövetű revolvert kell venni. Ha egyik el nem sül, elsül a másik.

— De hátha megrozsdásodik a revolver rugója?

Kisideig hallgattunk, aztán folytatta.

— Aztán arra is gondoltam, hogy a kertemet dróttal huzatom át össze-vissza, hogy éjjel, ha rablók törnek rám, kergetem őket, s felbukjanak. Már egy esztendeig meg voltam ebben a gondolatban, amikor aztán egyszer az jutott eszembe, hogy hátha nem én kergetem a rablókat a kerten át, hanem azok engem!

És e miatt maradt Budapesten még tíz esztendeig.

O O O

Egyszer Flammariont dicsérte, s azt az óhajtását fejezte ki, hogy szeretné olvasni Urániát.

— Én már olvastam, — feleltem, — az is érdekes munka.

— Hogyan? — kérdezte bámulva. Hát maga tud franciául?

— Tudok.

(Még akkor nem volt lefordítva az Urania).

Azt mondja elgondolkozva:

— Én is tanultam egyszer, egészen odáig, hogy person. Mikor azt látom, hogy person azt is jelenti -.valaki, meg azt is, hogy senki, földhöz csaptam a könyvet.

— Miért?

— IMert lén olyan bolond nyelvet ,nem tudok megtanulni, amelyikben jegy szónak két ilyen ellenkező ér- telme Van.

O O O

Mikor már nagyon unta Budapestet, arra biztattam, hogy jöjjön ő is Egerbe, — mellettem van egy eladó ház, mindössze 600 forint az ára.

— Elmennék, szólott, s éppen Egerbe szívesen, de lássa, ha én oda-megyek, maga meg talál betegedni. Maga szegény ember, tőkepénze nincsen. Akkor aztán én kénytelen vagyok magának pénzt adni.

— Biztosítom, hogy nem kérek.

— De nekem mégis kell adnom. Nem téhetem, hogy ne adjak, mert én magát szeretem, és magának olyan jó barátja, mint én Egerben nincsen. Hát azért koplaltam, kuporgattam én össze a pénzemet, hogy aztán magának adjam?

És ezért nem jött lakni Egerbe.

A hatásos prédikáció

Egy este Hook Jánossal Tóth Bélánál jártunk.

A múlt század utolsó évei. ben történt ez, mikor még Tóth Béla a Ferenc-körúton lakott. Tóth Béla ekkor beszélt először Hock Jánossal.

— Örülök, — mondotta, hogy látom önt és hogy hallom. Mindig vágytam arra, hogy meghallgassam egy prédikációját. De a sokaság ... a sokaságot nem bírom. Csak a kinyomott prédikációt olvastam. De hideg a betű! Tűnődve néztem a sorai közé, hogy ugyan mi lehet a titka? most már megértem, hogy a szemében van az erő.

— Lehet, — felelte Hock János. Az ember nem ismerheti önmagát.

Gondolkodva nézett maga elé és folytatta:

— Én azonban azt vélem, hogy mégsem a szemem ereje a fő a hatásban. Az első évben, mikor kezdtem, csak olyan erős volt a szemem, mint mostan, de azért a prédikálásomnak mégse volt hatása. Pedig buzgón készültem. Megírtam a prédikációmat mindig gondosan ékesen. Megtanultam szóról szóra. Hidegen hatott. Hanem egyszer sok dolog szakadt rám.

Nem volt időm arra, hogy készüljek. Valami könnyű témát választottam, s nem csekély szorongással léptem a szószékre. Az a prédilkálá- som megindította a hallgatóságot. Akkor megértettem, hogy nem fejből kell prédikálni, hanem szívből.

A szavak és mondati díszek jelentősége másodrendű. A szavák sokszor nem is azt fejezik ki, amit mondunk velők, hanem amit érzünk mögöttük. Elmondok egy példát, amelyből kitűnik,hogy az ember olykor éppen az ellenkezőt mondja a szóval, mint amit érez.

— Zala-Gógánfán voltam akkor. Prédikálnom kellett nagypénteken. Arra gondoltam, hogy a szokásos fejtegetések helyett lefestem a népnek a Jézus szenvedését.

Mert hiszen a nép nem ismeri a világtörténelmet, említeni se hallotta az akkori törvénykezést. Gondoltam elmondom, hogy mi volt a rómaiaknál a keresztrefeszí- tés? Hogyan történt? Micsoda gyötrelmes kivégzés volt az? És hát Krisztus mindazt előre tudta. Visszavonhatta vőlna a tanítását, vagy elmenekülhetett volna idején.

A templom tele volt. A nép áhitátos csendben, el- nyíl'ló szemmel hallgatott. Egyszercsak láttam, hogy egyijk-má&ik meg törli a szemét. Még élénkebb színekkel festettem, hogy ostorozzák meg, hogyan nyomnak töviskoronát a fejére; hogyan kényszerítik az el- kínzott embert hogy maga vigye a súlyos keresztet fel a hegyre.

S ahogy elbeszélem mily tűréssel szenvedi a kínzást és miként rogyik össze az úton, a szavam szünetében egy nyöszörgő halk kiáltás hangzik az öregasszonyok csoportjából :

— Szegény ördög!

Az első pillanatban csak fokozta a hatást ez az ön- kénytelen kiáltás. Csak a következő percekben értették át a komikumát. Akkor persze, a nevetés rázott mindenkit, és én is alig bírtam egy két szóval végét csapni a beszédemnek.

Rén\fi László űtiképei

m

nljgl

IJaldoklott egy tekintélyes, előkelő

■ ■ öregember, egy nagy uraság, aki szerette az életet. Nehezen halt meg: Istenben nem hitt, hogy miért hal meg, nem értette, és eszelős félelemmel rettegett.

A haldokló nagyúr mögött hosszú, gazdag, érdekes élet állt, mely szívét és eszét kielégítette, s nem kárhoztatta meddőségre. És elfáradt a szív és az ész, elfáradt a mindent megélt, csöndben hidegedő test. A szem belefáradt már a gyönyörű nézésébe is — kihűlt a tekintet; a fül belefáradt a hallásba, az elgyötört szívnek még az öröm is teherré vált. És amíg járni tudott a nagyúr, némi megelégedéssel gondolt a halálra: legalább megpihenek — gon' dolta —, többet nem csókolnak, nem tisztelnek és nem hoznak jelentéseket — ezt gondolta elégedetten. Igen, ezt gondolta... de amikor a halálos ágynak dőlt, elviselhetetlen fájdalom és a végső rettegés gyötrelme fogta el.

Élni akart még — legalább egy keveset, legalább a jövő hétfőig, vagy még inkább szerdáig vagy csütörtökig. De azt a napot, amelyen meghalt, mégsem ismerte, pedig csak hét nap van egy héten : hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat és vasárnap.

Akkor aztán, ezen az egészen ismeretlen napon, eljött a nagyúrhoz az Ördög, egy közönséges Ördög, amilyenből sok van. A házba pap alakjában, tömjénnel és gyertyával ment be, de a haldokló előtt a maga teljes, szent valójában jelent meg. A nagyúr rögtön megértette, hogy az Ördög nem ok nélkül jött és megörült: ha létezik az Ördög, akkor nincs igazi halál, viszont valamiféle halhatatlanság van. Legvégső esetben, ha halhatatlanság sincs, akkor is meg lehet hosszabbítani ezt az életet: előnyös feltételekkel eladja a lelkét. Ez nyilvánvaló volt, a rémülettől pedig egészen világossá vált.

De az ördög fáradtnak és elégedetlennek látszott, sokáig meg se szólalt, undorodva, kedvetlenül nézelődött, mintha rossz helyre került volna. Ez nyugtalanította a nagyurat, és gyorsan hellyel kínálta az ördögöt; de amint az leült, ugyanolyan savanyúan nézett, és továbbra is hallgatott.

„Hát ilyenek — gondolta a nagyúr, apránként szemügyre véve a látogató idegen, nem evilági arcát. — Úristen, micsoda visz- szataszító pofa! Azt hiszem, ott sem tartozhat a szépek közé.” Fennhangon pedig így szólt:

— Nem ilyennek képzeltem magát.

— Tessék? — kérdezte elégedetlenül az Ördög, és fanyarul elfintorodott.

LEONYID ANDREJEV:

Nyugal

— Nem ilyennek képzeltem.

— Ostobaság.

Mindenki ezt mondta neki, aki először látta, s unta, hogy ugyanazt hallja. A nagyúr töprengett:

„Talán meg kellene kínálni teával vagy borral —, még a szája sem olyan, hogy ihatna.”

— Szóval, maga meghalt. . . — kezdte lustán, vontatottan az ördög.

— Ugyan, mit beszél! — a nagyúr fölháborodott és megijedt.

— Még egyáltalán nem haltam meg.

— Ezt mondja másnak — vetette oda egykedvűen az Ördög és folytatta. — Szóval maga meghalt... most mit csináljunk?

A dolog komoly, muszáj eldönteni ezt a kérdést.

— De hát ez valóban igaz: már meghaltam? — rémüldözött a nagyúr. — Hiszen.. . beszélgetünk.

— No és ha ellenőrzésre utazik, azonnal bejut a vonatfülkébe? Maga még az állomáson ül.

— Tehát ez egy állomás?

— Mondjuk. Hát aztán?

— Értem, értem. Tehát ez már nem én vagyok. De akkor hol vagyok én, vagyis hol a testem?

Az ördög határozatlanul intett a fejével.

— Nem messze. Most mosdatják meleg vízzel.

A hivatalnok elszégyellte magát: eszébe jutottak a csúnya, hájas redők a derekán, s még jobban szégyenkezett. Tudta, hogy a halottakat asszonyok mosdatják.

— Otromba szokás — mondta dühösen.

— Ez már a maguk dolga, ehhez semmi közöm. Viszont megkérném, hogy térjünk rá a kérdésre, mert kevés az idő. Maga nagyon hamar megromlik.

— Ezt hogy érti? — dermedt meg a nagyúr. — A szokásos... értelemben ?

— Hát persze. Mi másban? — utánozta keserű iróniával az Ördög. — Bocsásson meg, de elegem van a kérdéseiből. Kérem, hallgassa meg figyelmesen, amit elmagyarázok — nem fogom megismételni.

És nagyon unatkozó arckifejezéssel, vontatott hangon ismételve el azt, amiből láthatóan is végképp elege volt, az ördög a következőket mondta. Az öreg, a tekintélyes nagyúrnak, aki már bevégezte, két le-