Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-31 / 306. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. december 31., kedd MŰVÉSZET ÉS IRODALOM GYŐRI LÁSZLÓ: Újév Újév új hóval, új fehérrel hajolj rám, ne a tegnapi feketével, ne ocsmány saraknak hosszú idejével! Kívántunk boldog újesztendőt, szállt a kéz, sárban motyogtunk szép illendőt. hóesés — szaporát, mocskot elijesztöt. És lap, lap, mennyi rengeteg lap utazott, érkezett, csöngetett mindennap: kopogott, koppant, a ládákba belobbant. És mennyi hó volt a lapokon! Friss csapás, egy lucfenyő szárnya, egy orom, egy bogáncs, mint szikrázva, fényesen borong! A lapok hát ezt hozták: havat, nem halált. míg mi csak rímjét, a rossz sarat éltük át botolva, már magunk is latyak Várunk: talán az újesztendö mégse köd, mégse sár, de millió zsebkendő — vég, csücsök — integet egyre közelebbről A fehér szösz — látom — a száraz erkélyen is átszáll, érkezik, eláraszt, s én mélyen hallgatok. Ez a vers a válasz. TORNAY MARI: fáztam délutáni havaseső piros-sárga-piros neon ostora csapkodott de lépegettem komótosan klmérten akit valahol várnak talán a hófüggöny miatt nem láttatok hogy gyalogoltam át a Lánchídon lebegtem lebegtek kéken sziporkázó zúzmarás budai fények suta szárnyú glóriás pillék hajamon fejem körül jégcsapokat láttak meredezni kinevettek a prémsapkás németek tudtam ez az én hazám az én hidam az én kőkolonc-nyomorúságom és fizetni se kellett csak úgy szabadon utolsó kiflim fázó zsebemből egy jólöltözött eb elé tettem végigmértek: az én Pollym semmit semmit idegentől MOLDVAY GYŐZŐ: Magam törvénye Ki hallgat, nyugton Kotyogó semjén, szűz vizen maradhat, vállam ne ily sorsot nyugalmuk van a vigyen, halaknak, habok hangomtól melyek a vízmély öbliben rengjenek, egymást kerülve siklanak, s amint a szívben: csak pikkelyük tűz, mint ajkamon a Nap. lármás legyen a nyugalom. Ki hallgat, nyugton szendereg, szivem a szó illette meg, a szó, mely sose nyomtalan, okos igével: élesztő, ha húrja feszül: éles kő. Szó, buzogj számon parttalan! Nem ma születtél KISS TAMÁS: Történelem Ha fű alá tapostak, füvekké alakultunk. Lenni is úgy tanultunk: szál a szálhoz tapadva, évelőn fennmaradva. Ki ölni jött, tovább ment, mi mondtuk rá az áment, rajtunk végig tapodtak, de semmibe futottak, széllel elpárologtak. Ivódtunk lápról, érről, hajlottunk vad gyökérről. Ha kötöttek, oldódtunk, kristályként lerakodtunk. Anya a kő alattunk. Vagyunk, mert megmaradtunk. Te nem ma születtél, zöld lombú századok érleltek monszunnal, lázas sirokkóval, öled, karod Rodin tavaszát ragyogja, homlokod körül Van Gogh búzatáblái suhognak bugyborgó, sárga örvénnyel, és ha szólsz, Bach-fúgák diadalma gyúl ki a halottnak tűnő, fénytelen éjszakában. Nem ma születtél, s nem múlsz el holnap, vagy holnapután! E lángok, idomok úgy trónolnak az örökkévalóságban, mint magányos kútgém irdatlan mezőn, valód felsajgó vizéhez szarvas gyűl szomját oltani, s hogy fejüket emelik, mindnek szemén szerelem könnye harmatoz. hetősége van: vagy a végleges halált fogadja el, vagy egy különös, meglehetősen furcsa, sőt gyanús életet — amelyiket akarja, amelyiket választja. Ha az első mellett dönt — a halál mellett —, akkor örök'nem- lét, hallgatás és űr várja. „Uramisten, ez a legrettenetesebb, amitől annyira féltem” — gondolta a nagyúr. — Háborítatlan nyugalom ... — folytatta az ördög, némi kíváncsisággal nézegetve az ismeretlen mennyezetet. — Nyomtalanul eltűnik, létezése végérvényesen megszakad, soha nem beszél, gondolkodik, vágyakozik, nem érez fájdalmat vagy örömet, soha többé nem ejti ki: „én” — eltűnik, kialszik, megszűnik, érti, semmivé válik. — Nem, nem akarom — kiáltott a nagyúr. — Azért mégiscsak nyugalom — mondta kioktatóan az ördög. — Tudja ez is ér valamit. Ez olyan nyugalom, hogy bármenynyit is töprenghet, jobbat ki nem talál. — Nem akarok nyugalmat — mondta határozottan a nagyúr, de holt szívében holt imával egy fáradt hang szólalt meg: „nyugalmat, nyugalmat, nyugalmat adjatok". Az Ördög megvonta szőrös vállát és elcsigázottan folytatta, akár egy fölkapott kereskedés elárusítója a forgalmas üzleti nap vége felé. — Másrészt viszont fölajánlhatom az örök életet. . . — Hát persze. A pokolban. Természetesen ez nem egészen az, amit maga akar, de ez is élet. Mindenféle szórakozásban, érdekes ismeretségekben, beszélgetésekben lesz része..., és ami fő: örökre megőrzi az éntudatát. Örökké fog élni. — És szenvedni? — kérdezte ijedezve az ember. — Mi az a szenvedés? — az Ördög utál- kozva ráncolta homlokát. — Addig félelmetes, amíg meg nem szokod. Meg kell jegyeznem, hogy ha nálunk panaszkodnak is valamire, hát éppen a megszokásra. — Sokan vannak maguknál? Az Ördög rásandított. — Akadnak. Igen, a megszokásra. Ennek következtében, tudja, nemrég hatalmas zavargások voltak nálunk: új kínzásokat követeltek. De honnan vegyük őket? Sablon, rutin — kiabálnak... — Szörnyű ostobaság! — mondta a nagyúr. —• Az, de bizonyítsa csak be ezeknek. Szerencsére, a mi... Az Ördög tisztelettudóan fölállt, és gálád képet vágott, minden eshetőségre készen a nagyúr arcán ugyanaz a kifejezés jelent meg. — A mi Mesterünk felajánlotta a bűnösöknek: tessék, gyötörjétek saját magatokat. Csak tessék! — önkormányzat, mondhatni — válaszolta iróniával a nagyúr. Az Ördög leült és elnevette magát. — Most ők találják ki. Nos, kedvesem, hogy s mint? Dönteni kell. A nagyúr elgondolkodott, és mivel a förtelmes pofa ellenére már úgy bízott az Ördögben, mint saját édestestvérében, bizonytalanul megkérdezte: — Mit tanácsolna? Az Ördög elkomorodott. — Nem, ezt hagyja. Ehhez semmi közöm. — De én nem akarok a pokolba kerülni ! — Nem is muszáj. Írja alá. Az Ördög a nagyúr elé tett egy meglehetősen piszkos papírost, amely inkább zsebkendőre hasonlított, mint egy ilyen fontos iratra. — Itt ni — mutatta a karmával. — Nem, nem ott, oda akkor kell, ha a pokolba akar. A halál emitt van. A nagyúr fogta a tollat, aztán sóhajtva letette. — Magának könnyű — mondta szemrehányóan. — De mitévő legyek én? Mondja kérem, hogyan kínoznak maguknál a leginkább? Tűzzel? — Igen, tűzzel is — felelte egykedvűen az Ördög. — Vannak ünnepeink. — Csak nem? — derült fel a nagyúr. — De igen. Vasárnaponként munkaidőben is egész napos pihenő, szombaton meg — az ördög hosszasan ásított —, csak tíztől tizenkettőig van elfoglaltság. — Úgy, úgy. No és karácsonykor, meg általában? . . . — Karácsonykor meg húsvétkor háromhárom szabadnap, meg még nyáron is egy hónap szünet. — Tyű, te! — örvendezett a nagyúr. — Micsoda humanizmus! Nem is vártam volna! No, és ha ... persze a legvégső esetben ... beteget jelentenek? Az Ördög mereven nézte a nagyurat. — Ostobaság — mondta. A nagyúr elszégyellte magát, kissé zavarba jött az Ördög is. Felsóhajtott és elfödte a szemét. Látszott rajta, hogy vagy nem aludta ki magát aznap, vagy az egészet halálosan unja: a haldokló nagyurakat, a nemlétet meg az örök életet. A jobb lábán a szőrhöz ragadt egy darab száraz sár. „Ez meg hogy került ide? — gondolta a nagyúr — még tisztálkodni is lusta.” — Ügy. Tehát, a nemlét — mondta tűnődve az ember. — Nemlét — ismételte visszhangként az Ördög, ki sem nyitva a szemét. — Vagy az örök élet. — Vagy az örök élet. A halott sokáig gondolkodott. Amott már a gyászszertartást is befejezték, ő még mindig gondolkodott. És azok, akik látták a párnán rendkívül szigorú, komoly arcát, semmiképp sem feltételezték volna, micsoda különös álmok lobognak a hideg koponyában. Az ördögöt sem látták. Füstölgött és elenyészett az utolsó tömjén, eloltott viaszgyertyák szaga érződött, és mintha még valami más is bűzlött volna. — Örök élet — ismételte behunyt szemmel, töprengve az ördög. — Magyarázd meg neki jobban, mi az örök élet; azt mondja, rosszul magyarázol — de vajon ez az ostoba felfogja-e valaha. .. — Rólam beszél? — kérdezte reménykedve a nagyúr. — Csak úgy. Az én dolgom kicsi, bár ahogy elnézed ezt az egészet... Az ördög csüggedten csóválta a fejét. Az együttérzés jeleként a nagyúr is megcsóválta a fejét és így szólt. — Úgy látszik, nincs megelégedve, és ha én, a magam részéről. .. — Kérem, ne avatkozzék a magánéletembe — fortyant fel az ördög: maga vagy én? Magát kérdezik, maga csak feleljen: élet vagy halál? A nagyúr megint gondolkodott. És még mindig nem tudta, mire szánja el magát. És azért-e, mert az agya minden pillanattal romlott, vagy a természetes gyengeség miatt — egyre inkább az örök élet felé hajlott. „Mi az a szenvedés? — gondolta. — Hiszen nem szenvedés volt-e az egész élete, és milyen jó volt élni. Nem a szenvedés a szörnyű, hanem az, hogy a szív nem fogadja be. Nem fogadja be a szenvedést a szív, és nyugalmat, nyugalmat, nyugalmat kér. . ." Ekkor már a temetőbe vitték. És a gyászmisét épp a hivatala mellett tartották, ahol ő volt a vezető. Esett az eső, mindenki ernyő alá bújt, csörgött a víz az ernyőkről a kövezetre. Ragyogott a kövezet, a tócsák mentén hallgatagon borzolódott egy berkenye — szeles, esős idő volt. „De az örömet sem fogadja be a szív — gondolta a nagyúr, s már a nemlét felé hajlott — elfárad az örömtől, és nyugalmat, nyugalmat, nyugalmat kér. Nekem van-e ilyen szűk szívem, vagy mindenkinek ez a sorsa, de én elfáradtam, ó, hogy elfáradtam.” És eszébe jutott valami, ami mostanság történt. Még betegsége előtt esett. Vendégek gyűltek össze nála, megtisztelő, vidám és baráti estére. Rengeteget nevettek, különösen ő — még a könnye is kicsordult a kacagástól. És még el sem gondolhatta magában: „milyen boldog vagyok” —, amikor hirtelen teljes magányba zuhant. És nem a dolgozószobába, nem a hálóba, hanem a legmagányosabb helyre — igen, oda rejtőzött, ahová csak szükségből járnak az emberek, elbújt, mint egy kisfiú, aki a büntetés elől fut. Pár percet töltött ezen az eldugott helyen, és fáradtságtól alig kapva levegőt; testét-lelkét átadta a halálnak, s olyan komor hallgatással beszélgetett vele, amilyennel csak a sírban hallgatnak. — Sietni kell — mondta mogorván az Ördög. — Mindjárt vége. Jobb lett volna, ha ki sem ejti ezt a szót, vége. A nagyúr már teljesen átadta magát a halálnak, de erre a szóra fölocsúdott és följajdult benne az élet, és folytatást követelt. Olyan érthetetlenné lett minden, s a döntés olyan nehézzé vált, hogy a nagyúr a sorsra hagyatkozott. — Behunyt szemmel is alá lehet írni? — kérdezte félénken az ördögöt. Az Ördög sandán rápillantott, megingatta a fejét és így szólt: — Ostobaság. Azonban megelégelhette a vesződséget — gondolkozott egy darabig, nagy levegőt vett, és megint széthajtotta a nagyúr előtt a gyűrött papírost, amely inkább zsebkendőre hasonlított, mint egy ilyen fontos iratra. A nagyúr fogta a tollat, fölrázta a tintát, fölrázta másodszor is, behunyta a szemét, ujjával kitapintotta a helyet, és. .. De az utolsó pillanatban, amikor már befejezte a kacskaringót, nem tudta megállni, s félszemmel odapislanto'tt. És fölordított, elhajította a tollat. — Jaj, mit csináltam! Az Ördög visszhangként válaszolta: — Jaj! E s följajdultak a falak meg a meny- nyezet. jajgatva megindultak. Az Ördög elmenőben felröhögött. És ahogy távolodott, a röhögés egyre szélesedett, kitágult, iszonytatóan szétterült. ... A nagyurat ekkor már elhantolták. Az átázott, ragadós rögök súlyosan zuhantak a koporsófödéire, és mintha a koporsó teljesen üres lett volna, mintha senki, még a halott sem lett volna benne — olyan tompák és kongóak voltak a hangok. Fordította: Dobó Katalin
