Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-31 / 306. szám
Szebb életünkért Az elmúlt ötéves terv alatt nem kevésszer érezhette úgy a hétköznapi ember, hogy a szegény embert még az ág is húzza. Mégis, amikor el kell számolni azzal, mit is végeztünk, csak a nem termelő beruházásokból is szép csokrot gyűjthetett Perl Márton. A kékesi adó, a megyei kórház, az egri garzonház, az óvoda, a kemping, a Csuvas teázó, a „kínai”-nak becézett 12-es iskola, a gyöngyösi oktatási centrum és a hatvani utcasor arról győz meg bennünket: ha szerényebb mértékben is, de javultak életkörülményeink az elmúlt öt év alatt. IX óstolgatom a szót: nyugdíj. A nyuga- lom díja, intézményes gondoskodás az idős korú emberről a még hátralevő évekre. Mit jelent ez a korszak nekünk, öregedőknek? Sok időt, amikor elvégezhetem azt is, amíire eddig, az elmúlt munkás esztendőkben nem jutott idő. Jelenthet újrateremthető kapcsolatokat a régi barátokkal, rokonokkal akik múltam egy darabját is hordozzák, akik még életében ismerték apámat, anyámat, ifjúságom tanúi voltak, azért számomra egyszeriek, pótolhatatlanok. Elolvashatom mindazokat a könyveket, amiket eddig félretettem, talán még új tudományágakban is elmélyedhetek. Bejárhatom a világ múzeumait, felfedezhetem önmagam számára a képzőművészet sok-sok szépségét, talán még egy új nyelv elsajátítása sem lehetetlen feladat. Ám szorongást, aggodalmat is kelt ez a gondolat. Mit jelent majd elszakadni a munkámtól, mindattól, ami eddig életem egyik legfontosabb ja, értelme volt? Mit jelent majd elveszíteni az alkotás lehetőségét — nekem, az orvosnak a találkozást a beteg, segítségre szoruló emberrel —. hogyan fogom tűrni az elszigeteltséget, a magányt, a presztízsveszteséget? Vajon lesz-e bennem elég rugalmasság, hogy mindezt új lehetőségekkel, új tervékkel pótoljam? S egy új aggodalom: mit jelent majd számomra az új anyagi helyzet, miről kell majd lemondanunk csökkenő jövedelmünk miatt? Mit hoz a nyugdíj nyilvánvaló értékcsökkenése? Hogyan alakul majd életünk most kéz. dődő, utolsó Ikorszaka: az öregség? Ráadásul mindezek a gondok éppen abban a korban érnek el bennünket, amidőn — Korányi Sándor, a nagy magyar belgyógyász szavai szerint — éppen az alkalmazkodóképesség csökkenése a legjellemzőbb. Ha valaki e jelenség titkain töpreng, magyarázni igyekszik és a segítség lehetőségeit mérlegeli, hajlik arra, hogy az érintetteket csoportokba sorolja. Akkor is ezt teszi, ha meggyőződése, hogy minden ember önmagában egyedi, megismételhetetlen, csodás jelenség. Most, amikor a nyugdíj előtt állók sorsáról, sorsunkról gondolkodom, elmosódott körvonalakkal három embercsoport képe jelenik meg előttem. — A fizikai dolgozók széles rétege, akik a hosszú évek alatt végzett nehéz testi munka következtében elfáradva várják a nyugdíjas korszakot, számolva az utolsó időben már a heteket, hónapokat is. Különösen így van ez, ha különböző ártalmak betegségeket is okoznak. — A másik azoknak a csoportja, akiknek a munka sohasem okozott igazi örömet, csak a megélhetést jelentette. Akiknek nem jelent veszteséget a régi munkatársak, az építő munka hiánya. Akik csak azt látják, hogy a nyugdíjazás önmagában a felszabadulás egyik formája a korlátlan szabadidő lehetőségével. Különösen ők vannak veszélyben, mert nagyon sokan gyorsan rájönnek arra, hogy nem felszabadulás, ami következik, hanem üresség, az emberi kapcsolatok részleges vagy teljes hiánya, az elmagányosodás az, amely őket körülveszi. Különösen szomorú lehet e csoportban azok sorsa, akiket nem vár otthon meleg családi környezet, ha addigi életükben nem sikerült igazi szülővé, nagyszülővé válniuk. Házastársukkal is egyre kevesebb a közös gondolatuk, otthon is süket csönd veszi őket körül. — Végül pedig olyan emberek, akik Szenvedéllyel függtek egész életükben munkájukon. őszinte hivatástudattal dolgoztak, s az eltelt valóban munkás évek alatt ez a hivatástudat nemhogy megkopott volna, hanem egyre inkább erősödött, értékesebb lett. E csoport tagjainak lehetőség szerinti alkalmazása, foglalkoztatása a régi munkahelyen — ha csökkentett munkaidőben is — egész társadalmunk érdeke, •ár Nem lehet szép nyugdíjas korszaka annak, akinek élete nem volt kiegyensúlyozott, nem alakult ki értékteremtő kapcsolata embertársaival, akinek nem voltak soha a jövőt szebbé álmodó tervei, kezdeményezései, aki félt a más, de a saját érzéseitől, érzelmeitől is. Aki mindent kiszámított, aki mindig megalkudott, aki csak magával törődött igazán, és nem tudott szülő, nagyszülő lenni, aki közömbösen viselkedett szülei iránt, s ezt gyermekei is látták. Antiszociális az ilyen ember egész életében, még akkor is, ha a törvényeket „jó állampolgárként” betű szerint betartotta. A társadalom segítheti a nyugdíjas évek gondjainak enyhítését, megszépítheti azokat. Ezt meg is kell tennie, hiszen évről évre növekvő embercsoportról van szó. Ám saját nyugdíjas korszakunkra magunknak is készülnünk kell egész életünkben. Hogy mennyire leszünk kiegyensúlyozottak, ho- gyan alakulnak az emberi kapcsolataink, milyen tőkét viszünk magunkkal, az nagyban függ az előzményektől. Magunktól. ★ Nemrégiben ismerőseink között meghalt egy nagymama. Távozása gyermekeire, unó' káira olyan megrendítő hatással volt, hogy őszintén meglepődtünk ezen a számunkra is szokatlanul mély gyászon. A temetés után kérdeztem meg a menyet: hogyan tudta ily nélkülözhetetlenné tenni magát a nagymama, mi volt a titka, hogy halálával ilyen fájdalmasan nagy űrt hagyott maga után? Hogyan éltek együtt? — Nem volt titok — felelte rövid gondolkodás után. Csak annyi, hogy szeretet, tapintat jellemezte. Nagyon jó szívű volt életében, mindenkin igyekezett segíteni, bárki is fordult hozzá. Ilyen volt, ilyennek ismerték az utcában azelőtt, s mióta velünk élt együtt, öregségére is ilyennek maradt. Az unokái rajongásig szerették. Mindig a társaságát keresték, köré ültek, hallgatták, jelenléte gazdagította játékaikat. Halálát nem tudják fölfogni, nem hiszik, hogy örökre elment. Nemcsak, hogy nem avatkozott bele kéretlenül a fiatalok életébe, arra is vigyázott, hogy a mindennapok életvitelében se okozzon soha zavart. Mindig segített anélkül, hogy azért köszönetét várt volna. — Azokban az években, amelyeket velünk töltött, lettünk igazi család. Békét teremtett körülöttünk észrevétlenül is. A legnagyobb értéket kaptuk tőle, amit ember másoknak adhat. Ez az érték, (gmit örökül hagyhatunk utódainknak — úgy hisszük ,— ott rejtőzik mindenki lelkében ... Dr. Szegő Imre cA i i (/u(j (tl() m dí ja?
