Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-31 / 306. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. december 31., kedd Tanár úr a konyhában — Avatás óriás fakanállal — Fűszernövények a kertben — Receptkönyvek a múlt századból Herczeg József az ételkészítés mestere Mesterszakács. A megyében ő az egyedüli. Kitüntetései mellett erre a legbüszkébb. Herczeg József, az Egri Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakiskola oktatója szerény ember, nem szívesen beszél magáról, azokról a vele kapcsolatos történetekről, érdekes sztorikról, amelyek igazi „csemegék” az olvasónak. — Ezt ne írja meg, kérem — mondogatta —. még azt hinnék dicsekvő vagyok. — Tanár úr, remélem megbocsátja, ha most mégis megszegem szavam, hiszen portréja így teljes és életszerű. Elmondom, hogy például mennyire meglepett a kézfogása __ — Budapesten a Béke Szállóban — ahol a tanulóéveimet töltöttem — volt egy hatalmas tenyerű nevelőm. Erős kézfogás, határozott jellem — hajtogatta. Ha csak úgy, kisasszonyok módjára paroláztunk, bizony úgy megszorította ujjhegyeinket, hogy még órák múltán is sajogtak. Azóta mindenkit így üdvözlök. A fővárosi diákévek után 1964- ben a salgótarjáni Karancs, majd az egri Unicornis Szálló konyhafőnökévé neveztek ki. Tizenhárom esztendő után pedig a katedrára hívtak. Három éve tanítok szakmunkásokat és szakközépiskolásokat. Az intézet tankonyhája egészen más világ. Most már nem hiányzik az étterem, a vendégek raja, a fiatalok tudásvágya sokkal többet jelent nekem, öt-hétórás foglalkozásokon egy-egy ételt készítenek a gyerekek. Az órákra alaposan fel kell készülniük, s amit főznek meg is eszik. No, persze, csak ami fogyasztható. Minden alkalom egy kis vizsga, ahol közösen értékeljük a teljesítményeket. Ha túl sűrű, vagy odaégett a rántás, sós a leves — az osztályzat is ennek megfelelő. Nem tagadom, szigorú vagyok, de az is tény, hogy még egyetlen tanítványommal sem vallottam szégyent. Sőt, vannak olyanok is, akik külföldön is elismertek. Az egyiket például a nyáron Londonban keresem majd fel. — Szakmájában a legrangosabb címet nyerte el 1977-ben. — Nem volt könnyű. Az országban akkor öten pályáztunk. A színhely Hajdúszoboszló egyik szállodája volt, ahol kétszázötven személyre úgynevezett remekeket mutattunk be. A hideg- konyhai készítményekre és az ötfogásos ételsorra egy hét gondolkodási időt kaptunk. Az eredményhirdetésnek különös szertartása volt. Felsorakoztunk. A bizottság elnöke egy óriás fakanállal a vállamra ütött, s mesterszakáccsá avatott. — Szabad idejében is főz, vagy más hobbinak hódol? — Természetesen a konyha otthon is kizárólag az én birodalmam. Berendezése és felszerelése egyben jelzi egyéb szenvedélyem is. Megszállottan gyűjtöm ugyanis az eszközöket, szerszámokat. A legrégibb — csaknem százéves — szeletelőkésem nyele bivalyszarvból készült. Ezek persze, nemcsak a falon lógnak, rendszeresen használom őket. Hasonlóan a fűszereket és a szakácskönyveket. Az előbbiből több mint kétszázfélét számolhatnak meg. A legféltettebbek közöttük a távol-keletiek. A nálunk is ismertek nagy részét a hétvégi kertemben termesztem meg. Szakácskönyveim számát pontosan nem tudom, a híresebbje ott van mindig a közelemben. Csá- ky Sándornak a róla elnevezett rostélyos feltalálójának dedikált kötetét nagy becsben tartom, gyakran forgatom. Egy rajzos könyvecske az 1800-as évekből való, hasznos tudnivalói mellett érdekes olvasmány. Szövegezése sokszor megmosolyogtat: „végy 2 icce írós vajat, kettő tikmony sárgáját ...” Gyakran járok versenyekre zsűrizni, legutóbb éppen a Népújság által meghirdetett Palócföldtől a Tiszáig című pályázat munkáit értékeltem kollégáimmal — nagy örömmel. Egy-két résztvevő meglepően okos ötlettel rukkolt ki, amit ezután én is az általuk megadott módon alkalmazok májd. Jó néhány hevesi specialitás van a tarsolyomban, ami e vetélkedő után újabbakkal bővült. Testvérmegyéinkben minden évben bemutatjuk főzéstudományunkat. Az idén Jugoszláviában és Bulgáriában nagy sikert aratott a szőlős rétes és az igazi egri gömbpalacsinta. Ha legközelebb külföldön járok, a Népújság olvasóinak receptjeiből is felhasználok egy-kettőt. — Szilveszter van, milyen különlegességet ajánl óévbúcsúztatóra? — Vendégeiknek bizonyára ízleni fog, a „fáradt" gyomorra pedig gyógyszer a tárkonyos malacaprólék leves. Elkészítése rendkívül egyszerű és gyors. A malac lábat, farkat, fület, tüdőt, vesét sós vízben puhára főzzük. Világos, paprikás rántással sűrítjük, tejföllel dúsítjuk. Őrölt borssal, citromlével, tárkonnyal ízesítjük, majd felforraljuk. Csak ennyi az egész, jó étvágyat hozzá ! Szüle Rita Levelét olvasván Nem hiszem, hogy az aláírás valóban a levélíró személyét jelzi. A Kovácsné, Szabóné, Aszta- losné megjelölések arra jók, hogy az írás ne legyen ugyan névtelen, de ne lehessen valóságos személyhez sem kötni. Ezt én nagyon nem szeretem. Mindenekelőtt azért, mert gyávaságot takar. Tudom, nem lehet mindenki bátor oroszlán, mert a gyáva nyulak kényelmesebben élnek. De...! Ha nem a főnököm ellen, nem az ilyenolyan funkcióban lévő, kellő hatalommal rendelkező személy elítélhető tettei ellen emelek szól. akkor minek bujkálnom? Valaki jogtalanul kért bizonyos szolgáltatásért bizonyos összeget a levélírótól, amit ö a férje jelenlétében minden kifogásolás nélkül oda is adott. Most pedig azt írja a papírra, hogy az illető csalt. A pénz nem járt volna neki. Azt a bizonyos szolgáltatást ugyanis nem végezte el. Rám bízza, adjam közre mindezt, de sem a kárvallott személyét ne nevezzem meg, sem a csalóét, mert ő fél a bosszútól és fél a férje szemrehányásától is. Ez lenne az a bizonyos női logika? Szerintem másról van szó. Bosszút akar állni. Méghozzá az újság segítségével. A nyilvánosság igény bevételével. Érdekes módon nem ő az egyetlen, aki ezt szeretné elérni. Ha nem is sűrűn, de érkezik a címemre olyan levél, amely arról szói, úogy X vagy Y milyen vétkekben marasztalható el, és itt az ideje, hogy lelepleződjék. Bizonyíték? Sehol. Feljelentés? Azt nem. Majd az újság írja meg. Nagyon rossz szájízzel teszem le ezeket a leveleket. Hát ilyenek vagyunk mi, emberek? Igen, ilyenek is. De azt is feltételezem, hogy ugyanaz a személy, aki útjára küldi ezt a fajta rágalmazást, más esetben még az ingét is odaadja embertársának. mert kész segíteni, ha erre módja nyílik. Melyik énje az igaz? Mind a kettő. így vagyunk összegyúrva, így vagyunk egyéniségek, egyszeri és megismételhetetlen „csodák”. Amiket olykor nehéz megfejteni. Asszonyom, íme a bizonyíték, hogy a levelét elolvastam. Ennyit tudtam tenni a megjegyzései nyomán. Bevallom, én ezért nem szégyellem magam. Es ön. . .? G. Molnár Ferenc Az ember élete Azt terveztem, hogy az ápolónői hivatásról írok. Beszélgetek az egri kórház nővéreivel: azokkal, akik hittel vállalják munkájukat, erőt, fáradságot nem kímélnek. Azokkal, akiknek mindennapi áldozatát nemcsak feletteseik, az orvosok, hanem a betegek is elismerik, értékelik. Három ápolónővel is beszéltem telefonon. Egyeztettük az időpontokat, mondták, mindannyian megtalálhatók szombaton délután a kórházban. Az élet másképp alakította a munkám. Közbeszóltak a történések . . . Kórházi folyosó, a III-as belgyógyászati osztályon. Notesszal a kezemben sétálok végig, keresném a riportalanyomat. Hirtelen kivágódik a 406-os kórterem ajtaja, fiatal kis szőke nővér rohan a kezelő felé. Válaszolni sincs ideje, s mint avatatlan, külső szemlélő, érzem: most nagy baj lehet. Félig nyitva az ajtó. A kórteremben több orvos, nővér, ápoló. Körülállják a hordágyat. Rajta fiatal, harminckilenc éves férfi. Élet és halál között. Ismerős az orvosetikai tézis: ....... a halálig köteles m indent elkövetni az élet megmentésére és a szenvedés enyhítésére. Segítői, az ápolónők ugyanúgy átélik ezt, mint az orvos." Küzdelem. Harc. Minden mozdulat, minden beavatkozás az életért történik most. Mellkasi szívmasszázs. A team minden tagja egy emberként vesz részt a minden erőt igénybevevő munkában. Tízpercenként váltják egymást. Aki a műveletet végzi, pillanatról pillanatra fárad, gyöngül az ereje — de nem érzi. Csak tudja: most csinálni kell. Üjra és újra ugyanazokat a mozdulatokat, újra és újra ugyanazt az erőfeszítést. Az ügyeletes doktornő halk utasításokat ad. A nővér vérnyomást mér, víz- hajtót, injekciót ad. Beáll a klinikai halál. Az ápolónő rohan az újraélesztő kocsiért, hogy gyorsabban segíthessen, a folyosón a papucsát is lerúgja, fehér zokniban szalad. A kocsin már rajta a lélegeztető készülék, így perceket nyerhetnek vele. Az ember életéért. Bezáródik a félig nyitott ajtó. A folyosón eláll a lélegzet, csak a fohász marad hozzátartozónak és ismeretlen részvevőnek egyaránt. Anya és feleség. Iszonyatos a kín, iszonyatos az izgalom, amit végigélnek. Végig kell élniük. Ök a túlélők. Már másfél órája tart az emberfeletti küzdelem. Másfél óra örökkévalóság a várakozásban. Nyílik az ajtó. Izzadtan, fáradtan, szinte utolsó erejükkel lépnek ki az orvosok. Arcukon mintha véső vájta volna a vonásokat. Az ügyeletes doktornő odalép a hozzátartozókhoz. Vál- lukat, arcukat simogatja, leülteti őket. Szomorú a hir, segíteni igyekszik a részvétével. A halál fémes csengése, az üresség a folyosón. Az anya nyugtatót kap, a feleség szatyorba gyömöszöli a nadrágot, a kabátot. Taxit hívnak nekik. A kívülálló szemlélő tudja, nem szabadna sírnia. Mégis, ömlik a könnye. Beszélgetni kell. Beszélgetni a team egyik tagjával. Az ápolónővel, akinek szombat délutánjáról letörölte a derűt, letörölte a munka örömét, ami most megtörtént. Néki is remeg a keze, amikor rágyújtunk. Dobó Sándorné, a III-as belosz- tály ápolónője lassan, akadozva kezdi hitvallását: — Van, amikor már képtelen az ember segíteni. Van, amikor minden hiába. Elhiszi, most már, micsoda földöntúli öröm, amikor sikerül valakit visszahozni a klinikai halálból?! Az ember élete. Sokszor, de milyen sokszor nem múlhat azokon, akik mindent megtesznek. — Aki él és mozog a kórházban, ilyenkor mindenki itt van. Tudjuk, egymás nélkül nem megyünk semmire. Ki kell kapcsolni a külvilágot. Nem számít, hogy otthon morcos, volt a férj, vagy beteg a gyerek. És ha sikerül, elmondhatatlan a megnyugvás. ., És ott vannak még nekünk a többiek is. Akik nem vehetik észre a nővérkén, hogy baj történt. Gyógyulni kell, felépülni. Akármilyen öreg, elesett valaki. Sokszor megesik, csak mi vagyunk nékik a mentsvár. A hozzátartozók, messze került fiuk, lányuk nem látogatják őket. Mi vagyunk, akikkel személyes kapcsolatot lehet megfogni. — Jolika —, szólítanak a nevemen, — ugye nem fog fájni? És bármilyen fáradt is az ember, bármennyire sok a tennivalója, kell, hogy időt szakítson rájuk, kell, hogy beszélgessen is velük. Nemcsak fizikailag, lelkileg is fel kell készíteni egy beteget a vizsgálatokra. Fontos, hogy tudja: mi fog történni vele. Vannak kudarcok, amikor nem sikerül. A nővérke is elmondta, sokszor úgy érezte, itthagyja az egészet. Másnapra elmúlt, várták a betegei. Reggel hatkor már a kórház ajtaját nyitja, átöltözik fehér köpenybe — de sokszor kell ezt leváltani, hisz a mosdatásnál, az ápolásnál foltok esnek rajta, természetes, az ember biológiai lényéből fakadó foltok. .. — s átveszi az éjszakás nővértől az osztályt. Húsz fekvőbeteg, aki rá vár. Gyógyszerre, tiszta ágyneműre, ételre, kedves szóra. — Nehéz, sokszor felnőttnek is nehéz megszokni a kórházi környezetet. Több kéz, több ápolónő kellene, hogy egyáltalán megismerjük a lelkivilágukat, hogy egyáltalán úgy törődhessünk velük, ahogyan egy igazi nővértől elvárják. A nővérnek nehéz délutánja volt. Faggatni tovább nincs mód. Sok a teendője még a kórházi ágyon fekvőkkel. Utoljára még kérdem, hogy tölti az ünnepeket. Mondja, szilveszterkor pedig ügyeletes lesz. A baj összehozott minket. Egyórás beszélgetés után úgy érzem, mintha régóta ismerném, mintha erejéből nekem is jutna. Búcsúzáskor megkérem, segítsen megtalálni egy kis beteg ismerősömet, akit előző este hoztak be súlyos állapotban a gyerekosztályra Útbaigazít. Baktatok a sötét udvaron át. A fehér hengerrel lezárt kocsin most tolja az ápoló azt, akinek az életéért keményen küzdöttek. Nehéz a szívem. Anyjára és feleségére gondolok. A gyerekosztályon fény. csivitelés, rendetlenkednek a kis kócos pizsamások. Játékukat rángatják, a tízévesek megbeszélik, ki volt a legbátrabb az esti szurinál Kis ismerősöm, mikor meglát, lelkendezve szalad hozzám. Súlyos betegségén segített az orvos, a nővér: a kórház. Arcán nyoma sincs az előző napi láznak, mintha csak a játszótéren szaladna. Az ember élete. Mikes Márta
