Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-04 / 284. szám
4. mgj NÉPÚJSÁG, 1985. december 4., szerda Bán Imre nyolcvanéves tiagyhandó Beszélgetés a humoristával Dr. Bán Imre, a magyar irodalomtörténet (elsősorban a régi magyar irodalom) ki- * emelkedő művelője, tudósa, a napokban töltötte be nyolcvanadik életévét. A debreceni KLTE tanszékvezető professzoraként, éppen tíz esztendeje, 1975-ben vonult nyugállományba, de azóta is folytonosan munkálkodik. Korábban — a harmincas és a negyvenes években — a gyöngyösi gimnáziumban tanított. Pályája az eltelt évtizedekben igen változatos, küzdelmes és egyre emelkedő volt. Budapesten született, 1905. december 2-án. Édesapja betűszedő, korrektor, majd az egri nyomda igazgatója. Középiskolai tanulmányait Egerben, az egyetemieket a budapesti bölcsészkaron végezte. Magyar—francia szakos tanári oklevelét — az Eötvös-kollégium tagjaként — 1930-ban szerezte. Jelentős állomás életében az ezt megelőző tanév, amikor állami ösztöndíjasként a párizsi egyetemen tanult. 1930. szeptember 1-től 1952. szeptember 30-ig — mint említettem — a gyöngyösi gimnáziumban működött, innentől a KLTE adjunktusa, 1954- ben docense, 1962-ben professzora. Debrecenbe kerülése után tudományos pályája is gyorsan ível: 1957-től az irodalomtudományok kandidátusa, 1963-tól pedig doktora. Több európai országban (így Ausztriában, Romániában, Németországban, Franciaországban, Lengyel- országban, Jugoszláviában és Olaszországban) járt tanulmányúton. Pedagógiai munkája kezdettől fogva magasrendü. Eszménye a tudós-tanár. A tudomány problémái mellett állandóan foglalkoztatták az oktatás-nevelés módszertani kérdései. Csak a tényeket tisztelte, eszmei és esztétikai elemzőmunkájában a filológiai megalapozottság vezette. Nemcsak kitűnő tudós, hanem hivatott nevelő is, aki mindig példát mutatott szerénységből, emberségből, tapintatból. Bárhol is munkálkodott, környezetét az igényességre ösztönözte. Már középiskolai tanár korában magas óraszámban tanított. Átszellemülten magyarázott, órái maradandó élményt jelentettek. Az ő vezetésével alakult meg a gyöngyösi gimnáziumban a Vachott Sándor önképzőkör, amelynek keretében előadásokat, vitaüléseket, műsoros összejöveteleket rendezett. Gondolkodásra, önálló vélemény- alkotásra, a nyelv, az irodalom és a művészetek iránti tiszteletre nevelt. Tudtuk, hogy rendkívüli egyéniség és — volt diákjai — szerencsének tartottuk, hogy tanítványai lehettünk. Tudományos tevékenysége hosszú időre nyúlik vissza, azonban az egyetemi években lendült fel igazán. Mivel irodalmunk régebbi korszakában az „irodalom” fogalma jóval szélesebb a modern értelemben vett szép- irodalomnál, ezért alapos és sokrétű (történeti, esztétikai, filológiai, teológiai) tájékozottságra volt szüksége. Ez a komplex szemléleti mód jelentkezett már kiemelkedő Apáczai-monográfiájában is, még inkább Barokk c. könyvében vagy éppen a magyar- országi irodalomelmélet XVI —XVIII. századi dokumentumairól írott monográfiájában. Hosszabb bevezető tanulmányt készített Az olasz reneszánsz irodalom elmélete című kötetéhez, beszámolt a velencei barokk-kongresszus eredményeiről, de megírta a magyar irodalom történetének XVII. és XVIII. századi szakaszát egyetemi tankönyvek munkatársaként, a Kazinczy haláláig terjedő szakaszt pedig az újvidéki Fórum Kiadó számára is. Kiadta Zrínyi válogatott műveit, Tótfalusi Kis Miklós Maga mentsége című művét, Apáczai Magyar Encyc- lopaediáját stb. A 60-as évektől (szinte minden esztendőben) figyelemre méltó előadásai hangzottak el, illetve tanulmányai jelentek meg mind itthon, mind külföldön (pl. 1965-ben Dante, Balassi Bálint, 1966-ban Adaptáció és eredetiség...; Dante sírverseinek magyar fordításairól, 1967-ben Szép magyar komédia, 1968-ban A magyar- országi felsőoktatás XVI— XVII. századi története, 1969- ben Erasmus stb.). Jelentős Dante-szakértő. A készülő Dante-monográfia elvi szempontjainak a rendszerezése után, nem oly rég jelent meg Dante élete és műveinek időrendje című példamutató tanulmánya. És ezzel még mindig csak munkálkodásának irányát jeleztük, számtalan kisebb-nagyobb dolgozatának, kritikájának, módszertani cikkeinek a felsorolása nélkül. Bán Imrére mindmáig a folytonos önművelés és alkotótevékenység jellemző. Éveken át a KLTE bölcsészkarának dékánja volt, tagja több akadémiai és minisztériumi bizottságnak, az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségének, az Acta Litte- raria szerkesztőségének, elnöke a TIT hajdú-bihari irodalmi szakosztályának. Egyetemi oktató és tudományos munkája mellett tehát ismeretterjesztő és közéleti tevékenysége is igen széles körű. A Szocialista Kultúráért Érdemérem, a TIT Bugát Pál-emlékérme, az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetés és a Munka Érdemrend arany fokozatának tulajdonosa. Ünnepeltünk már eddig is maradandót alkotott. Mint élete egyik főművének hőse, Apáczai Csere János, maga is beleénekelt a kórusba, hogy kivegye részét „a tudás és szépség székulumo- kon átzengő i énekéből". Nyolcvanadik születésnapján munkatársai, tanítványai, barátai és tisztelői ezért köszöntötték 'elismeréssel, hálával és kívántak neki további töretlen munkakedvet, erőt, egészséget. FUlöp Lajos Nagy Bandó Andrást néhány éve még nem ismerte az ország. De sokan ismerték az országban. Természetesen csak azok, akik tévés és rádiós népszerűség nélkül is meghívták egy-egy előadói estre. Aztán az 1981 —82-es Humorfesztivál hirtelen országos népszerűséget hozott, s ő egycsapásra ismert lett. Azóta gyakran találkozunk vele a Rádiókabaréban, a tévé szórakoztató műsoraiban, és országjáró körútjai során szinte mindenütt „élőben” is. Magam is így találkoztam vele, véletlenül. — Eredetileg is humoristának készült? — Nem lehet erre a pályára (készülni, de a tehetséget fölfedezve tudatossá válhat a szakma alapjainak elsajátítása. Persze, nem volt idegen előttem a pódiumok világa: amatőr színjátszóként drámai és vígjátéki figurákat is életre keltettem. Később szerettem volna felvételizni a Színművészeti Főiskolára, de mivel éppen ,,'házasodhatnékom” is volt, az utóbbi mellett döntöttem. Azt hiszem, a kettőt egyszerre nem tudtam volna az elképzeléseim szerint csinálni. Középszerű színész és éppen csak elfogadható férj sem szerettem volna lenni. És arra gondoltam: ha van bennem tehetség, az tíz év múlva is bennem lesz, majd akkor újra próbálkozom a pályával, addig azonban igyekeztem megteremteni a házasélet jó körülményeit. — Három-négy éve ismeri az ország, s tíz éve fellép. Előtte nem gondolt arra, hogy „befusson”? — Az ilyesmit nem szabad sürgetni, mint ahogy a gyümölcsérést sem jó mesterségesen előremozdítani. Én jól éreztem magam a naponta ismétlődő „közönségtalálkozókon”, s a sikert nem azzal mértem, hogy rádióvagy tévéműsorokban ott vagyok-e vagy sem. Számomra csak az volt a fontos, hogy jól végezzem a munkává vált kedvtelésemet, s ki tudjam alakítani a magam figuráját, stílusát, s pontosan körülhatárolható legyen, hogy mit képviselek ezen a pályán. — Mégis, hogyan ismerték meg egyre több helyen? — „Szájról szájra terjedtem ...” Azt mondta az egyik népművelő a másiknak: „Te, ez a Nagybandó jó műsorokat csinál, érdemes meghívni!” És persze igyekeztem jól menedzselni magam : kis szórólapokat, bemutatkozó kártyákat nyomtattam, s ezt szétküldtem mindenfelé. — És ez elég ajánlás volt? — Á!... Nem. De volt aki bátorkodott meghívni, s azóta is visszajárok hozzájuk. És akkor már a környék többi népművelője is tudott rólam. — ön ma már népszerű. — Én ezt így értelmezem: „Nép-szerű”. Témáimat az élet sűrűjéből merítem, onnan, ahol a nép fiai élik mindennapjaikat. Nyitva tartom a szemem, s nem dugom be a fülem, később pedig nem engedem, hogy befogják a számat. Igyekszem megtalálni azokat a témákat, melyek a leginkább foglalkoztatják az ország lakóit, s ezekből olyan írásokat készítek, majd adok elő, melynek hallgatásakor azt érzi a közönség: „A számból vette ki a szót !... ” Kocka utcám egy ország utcájává válhatott, hiszen mindenütt épül panelház, mindenütt lakják ezeket az emberek, s mindenütt szinte pontosan ugyanazok a gondok is ... — A Televáró című műsorban mást csinált. — Igen, igyekszem szélesíteni a. skálát. Az Ingaórák című számom azt az embert keltette életre, aki naponta kényszerül több órát áldozni vonatozásra, hogy eljusson a munkahelyére, s onnan haza. Ebbe bele lehet fásulni, ettől meg lehet őrülni. Az én ingázóm közelében járt az őrületnek, fásulttá vált figura volt, aki elfásulva mesélte el utazásait, megélt életét. — Megtudhatnánk valamit a terveiről? — Jót írni és jól előadni. Nevettetni és elgondolkoztatni. Kacagtatni és kön y- nyeket kicsikarni. Tehát úgy szeretnék a közönség elé lépni, hogy maradandó nyomokat hagyjak bennük; hogy adni tudjam azt a valamit, amiért már érdemes pódiumra lépni. És csak pódiumra! Semmiféle diszkóé, bálos, vacsorás rendezvényt nem szeretnék viccelődve kiszolgálni. Ezzel szeretném megtisztelni azokat, akik jegyet váltanak estjeimre. — Nyílt kártyákkal című első önálló nagylemezem eddigi sikerére alapozva összegyűjtöttem a második nagylemez anyagát, remélem 1986-ban ez is foroghat a korongokon, s a címe is megvan: Mi negyvenhetesek. Közben összeállt a könyvem, melyet nem életregénynek szánok, hiszen túl korai lenne az emlékezés, de szeretném megmutatni azokat a tapasztalataimat, melyeket a szórakoztatás terén begyűjtöttem, s helyet kap a könyvben sok-sok írásom, sőt karikatúrám is. Hogy ezeken keresztül kibontakozik az életem is? Természetes, hiszen az írásaimban benne van az életem, benne vagyok én is. Új önálló estemen is dolgozom, amely a Robinson-történeten keresztül a magányról, az elidegenedésről, az egyedül vállalt életről fog szólni. — Jelenlegi önálló estje, a Bandó Quijote folyamatosan műsoron van? — Igen. Egyrészt a Mikroszkóp Színpadon az Illetékesek vagyunk című műsor keretében, ahol Koltai Róbert és Farkasházy Tivadar a partnerem, ők a Tanár úr, értem! című műsort csinálják a műsor első részében. Ezt az estet mindenfelé bemutatom az országban — nagy örömömre sikerrel. — Hogy bírja mindezt fizikummal? — Magam sem értem. Gyakran gondolok arra, hogy ötfelé kéne szakadnom ahhoz, hogy mindent meg tudjak csinálni. Egy fő az autót vezetné — az évi 70 ezer kilométer nem semmi! —, egy fő olvasna, hogy föltöltődhessek, egy fő előadna, egy írna, s egy otthon maradna a családdal. Tessék, ez az új téma: összeveszik az öt Bandó... — Ezek álmok. Mi a valóság? — Mindent magamra vállalok, s mindent elvállalok. De nem győzöm. Egyszer azt mondta egy barátom: „Bandó, ha ilyen ambícióval csinálod, s mindig jól, a közönség ki fogja szívni a véred ... !” Azóta is tudom és érzem az igazát, de szinte tehetetlen vagyok. Le kellene állni egy évre, s csak olvasni, pihenni, feltöltődni, s aztán újult erővel újrakezdeni ... Addig azonban marad a valóság: igyekszem sporttal kiegyensúlyozni a szervezet igénybevételét, s valahogy majdcsak lesz. — Ügy tudom, szép eredménnyel végigfutotta az Iíbusz-maratonit. — Igien, 3 óra 43 perc alatt. De jövőre legalább fél órát szeretnék ezen javítani a Szegedi Maratonin. — Ennyire szeret futni? — Nem! Ennyire szeretek élni! És az élet egy futó kaland!... Kovács A. Gábor Nemzetiségi iskola Szentgotthárdon Alekszi Andrejev: A kisember Koszta Zaprjanov autóbuszra száll. Leül. A kocsi rendesen halad. De egyszerre csak kiáltások hallatszanak. — Ez a tuskó még vezetni se tud! — Hogyan kaphat egy ilyen jogosítványt? — Eh, ha én lennék a közlekedésnél az igazgató, hamarosan kiadnám az útját! A hivatalban a kollégák egyöntetűen az idős igazgatót szapulják. — Ezt a kérdést egész másképp kéne eldönteni, nemi így... — Magától értetődik. De egy ilyen középszerű egyén... Ha én lennék az igazgató, sokkal jobban intézném a dolgokat. Az étkezdében Zaprjanov a gépírónőkkel ül egy asztalnál, akik a mesterszakács által főzött ételek fölött ítélkeznek. — A levesben nincs rántás, a párolt húst máshogy kell fűszerezni... — Kész csoda ilyesmit létrehozni... Munka után Koszta a stadionba siet, hogy megnézzen egy bajnoki mérkőzést. A csapatok elég technikásán játszanak, a védekezés és a támadás gyorsan váltja egymást. De mindenfelől a következőket lehet hallani: — Hu-u-u! Ne oda, balra! — Ezek a fiúk ugatják a taktikát. — Ki tanítsa meg nekik, ha az edző sem ért hozzá! A meccs után Zaprjanov ellátogat egy ismerős fogorvoscsaládhoz. A hallban leültették a tv elé, a képernyőn épp egy művészi filmsorozat befejező része megy. — A forgatókönyvíró ötlete nem volt rossz — mondja a háziasszony —, de a kidolgozáshoz már nem értett. — Á, dehogy, a rendezőben van a hiba! Hogy mi. ért nem adnak az én kezembe egy ilyen forgatókönyvet, majd meglátnád, milyen filmet csinálnék belőle! Koszta Zaprjanov hazafelé ballag az alkonyaiban, és a fejében keserű gondolatok kergetőznek. Ez a város egyszerűen zsúfolva van tehetségekkel, kiváló mesterekkel, szaktekintélyekkel és pótolhatatlan specialistákkal. Csupán ő nem tud forgatókönyvet írni, ő nem képes ízletes ebédet főzni, ő nem képes arra, hogy a fut- ballpályán észrevegye a hibát, ő nem tudja, hogyan kellene vezetni ezt a vállalatot, ahol dolgozik, ő nem tud folytatásos filmet rendezni, és ő nem tudja rendbe tenni a közlekedést... Milyen kisember ő, csupán egy. közönséges tervezőmérnök. Nem is csoda, hogy még egy olyan egyszerű dolgot sem tudott elintézni, hogy a lányát fölvegyék a nyelvtagozatos gimnáziumba. (Fordította: Migray Ernőd) Huszonnégy tantermes új nemzetiségi iskolában oktatnak Szentgotthárdon. Az épületben helyet kaptak a különböző szaktantermek, a napközis foglalkoztatók, a 600 adagos konyha és a tornaterem. Szlovén és német anyanyelvű gyermekeket is oktatnak itt. Az épületet Lang János tervezte, kivitelezője, a Vas Megyei Építőipari Vállalat. Képünkön: botanikai fakultáció Mikos Magdolna tanárnő irányításával. (MTI-fotó : Czika László)
