Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
NÉPÚJSÁG, 1985, december 24., kedd MÜVÉSZETÉS IRODALOM KISS DÉNES: Távirat Heródesnek Nézem: ünnepi asztalomra áll a rakéta-karácsonyfa s mennyei (robbanófejek csillagszóró fejem felett — Eg szakálla dermedt hóesés Isten eltakart arca Didergetö betlehemezés halva született Jézus halva Ne az önfeledt éneklés de a kés fagyjon bele a szájba Bombát dédelget jászlakban a kor tizenhárom királya Heródesek! Ez az embervajúdás csillagok éjszakája Istent megszülni már kevés! Ember jöhetne végre ember az istenvert világba KRISTON BÉLA: r Ok, (/i/ő/u/őríu zép titokzatos éj... Másodikat harangozták a toronyban, amikor egymás után érkeztek a hívek a templom elé, ki szánkón, ki gyalogosan. Fazola Henrik feleségével, Anna asszonnyal az Újvilág utca felől, Markhót Ferenc hitvesével, Krisztinával, Eger legszebb asszonyával, az ellenkező irányból érkezett. Fazola Henrik azon ritka alkalmakkor, amikor az Isten házát látogatta, rendszerint az Egerbe telepített művészek padsorába ült. Ugyanis Egerbe költözése után, az egyetemi építkezések megindulásakor szinte észrevétlenül tagja lett a szintén Egerbe hívott, kiváló művészekből álló közösségnek, amelynek Gerl Mátyás és Gerl József, Fellner Jakab építészek, Kracker János Lukács jónevű festőművész és Schnattmann Ruppert márványfaragó voltak a tagjai. Most, hogy összetalálkoztak a templom lépcsőjén, melegen üdvözölték egymást: — Boldog karácsonyt Anna ... — nyújtotta kezét Markhót, Fazolánénak. — Boldog karácsonyt Krisztina ... — nyúlt barátja hitvese kezéért Fazola, és ráhajolt... — Néked is Enrico... A két barát is kezet fogott, a két asszony is üdvözölte egymást. Anna asszony fekete kabátban, fekete fejkendővel a fején, imádságos könyvvel a kezében. Krisztina prémes bundában, fején is szőrmés fejkendővel csinos volt. Odabent sem váltak szét, hanem a beharangozás után a művészek soraiban foglaltak helyet. Fazola Henrik fején mindenkinek feltűnt a fehér kötés. — Azt mondják, kint a Blikkben megszabdalták a farkasok. .. — súgta Kulcsár céhmester fülébe Kaminszíky Efrém lakatosmester. Ki tudja miket művel kint abban a vadonban? — Egyszer még kint hagyja a fogát! A beharangozásra zsúfolásig megtelt a templom. Az oltár két oldalán egyegy karácsonyfa, égő gyertyáival hintette szét az ünnepi hangulatot. Csengettyűszóra, hat mi- nisztráns segédletével, három kanonok vonult be misét cerebrálni. Az orgona felzúgott a kóruson: „Dicsőség, mennyben az Istennek...” „Békesség, földön az embernek. ..” — énekelte az egybegyűlt hívősereg. Fazola Henrik balján Krisztina csengő szopránjával, jobbján Anna asszony, fátyolos alt hangon. .. Fazola Henrik szerette az orgonamuzsikát. Honfitársa, Johann Sebastian Bach h- moll miséjét, Karácsonyi oratóriumát, Máté passióját napestig elhallgatta volna. „Pásztorok, pásztorok örvendezve. ..” Igen, örvendezve kellene, hisz sokéves kitartó munka után elérte célját, megvan a vaskőzet, méghozzá kohó- sításra alkalmas! És ma délben megkapta a püspökfőispán: Esztenházy Károly gróf kezéből az uralkodói elismerést, Mária Terézia oklevelét, aranyérmét, melynek birtokában az uradalmi prefektus aligha idézheti az ügyészség elé, a céhtanács is meggondolja, hogy kikezdjen-e vele! „Óh, gyönyörüszép titokzatos éj !...” A legszebb, a legtitokzatosabb, a leggyönyörűbb éj ott volt Upponyban Krisztinával egy fedél alatt, szívet melengető drága vallomásával. A legszebb, a legdrágább, a legtisztelniva- lóbb asszony szeretetét, szerelmét tudni, ugyanakkor átélni az édes vágyakozás, várakozás izgalmát... Az az álom ... mely csak álom maradt... Másnap a lelőhelyen, a gyönyörűséges asz- szony kebelén, csókjai közt együtt örülni annak a kőzetnek. .. És most itt van mellette, érezheti közelségét, hallhatja tisztán csengő hangját. Ahogy vállával, karjával hozzáér, melegség önti el, míg a másik oldalról a fagy... „Óh, gyönyörűszép titokzatos éj. ..” Ezen a hólepte éjen úgy érzi, élete fontos fordulóponthoz érkezett. Egy korszak zárult le. Szerette ezt a hős várost, ahol a történelmi hangulatot árasztó bástyák alatt oly szépen összerázódott a magyar, az ittmaradt török, a bevándorló görög, a rác, a szerb és a német nemzetiség, nagy, békés közösségben. Szerette ezt a várost, mely idehívta, fiának fogadta, kenyeret adott neki. Bármenynyire szerette azonban Egert, most már a megtalált vasérc, az uralkodói kitüntetés birtokában egyre idegenebb lett számára minden, egyre fojtóbb, egyre elviselhetetlenebb a levegő... El kell mennie innen, nem lehet tovább maradása, máshol kell megalapoznia eljövendő új életét! Másütt kell megtalálnia boldogulását, lelke békéjét! Távol Annától, távol Krisztinától, távol e város, a püspökség, egyre jobban testet-lelket gúzsba kötő béklyóitól, ki a vadonba, a természet ősi templomába, ahol az Oltárkő, a Bálvány, az örvénykő égbe nyúló szírijén, végigtekintve azon a fenséges, szülőföldjére, Thüringiára emlékeztető hegyi birodalmon, megnyugszik a lélek, megtisztul a szív... „Dicsőség, mennyben az Istennek...” Feltekintett a boltozat freskójára. Az egyik lebegő szárnyú angyal Ivettre illetve Teklára emlékeztette. Olyan kedvesen szelíd volt az a gyermeki arc a Molnár szikla alatt feléje sugárzó segélykérő tengerkék szemeivel, mint valóságos mennyből az angyal... A búcsúzásnál hogy megnőtt hófehér paripáján, amint feléje nyújtotta az ezüstszelencét: — Sohasem felejtem el, amit értem tett. .. — mondta. Krisztina szerint, a leány amulettnek szánta a szelencét, hogy megőrizze minden bajtól. .. Talán ez az amulett mentette meg a farkasoktól is?! — Ezek után ő legyen a te védőszented... az őrző- angyalod. .. Mint mondottam sokféleképpen alakulhat a sorod. . . Öt még elérheted. .. Ne engedd át másnák. .. — mondatta akkor Krisztina... „Óh, gyönyörűszép, titokzatos éj, pásztoraival, angyalaival, betlehemeseivel, bárom királyokkal, megszületett kicsiny gyermekével, a boldogságos szűz kebelén. ..” Néki is el kell indulnia, mint a három királyoknak.. . a betlehemi csillagtól vezérelve. .. megkeresni a boldogságát, háborgó, szilaj lelke békéjét... Mit tekintsen az ő, utat mutató betlehemi csillagának? Azt a tengerkék csillogó- tekintetet?! Vajon hol talál reá? „Imádkozni fogok, hogy rátalálj...” — mondotta Krisztina ott Upponyban a könyvtárszobában, azon a feledhetetlen éjjelen... Talán most mellette, összekulcsolt kezével, tiszta szí- vével lelkével, éppen az ő boldogságáért fohászkodik?! Mert mi is köti őt ide? Édesanyja? Akinek nem tett jót az Egerbe költözés. Lassan sorvad el, mint a csonkig égő gyertyaszál. Vigasztalásul itt marad neki Lénárd, a legkedvesebb fia... Rajta kívül vele van két leánya, Éva-Margit és Gré- te... Magára marad Anna? Itt lesz mellette a fogadott leányuk, a Bori! Mert Bandi és Juli hamarosan egybekelnek. Szeretik egymást és kiköltöznek vele a Bükkbe. Barátai? Mindegyiket leköti a munka. Kracker Jánost a líceumi freskó, Fell- nert, a Gerl testvéreket a rengeteg építkezés, Schnattmann t a imárványfaragás. Ferit? Az orvosi iskola, a kórház, a tisztiorvosi hivatal, és Krisztina, a gyermekükkel. .. El kell mennie innen. . . Megalkuvást nem tűrő, béklyókat nem ismerő természetével csak összeütközésbe kerülne környezetével, a városi élet szűk határok közé szorított szabályaival. . . „Dicsőséget mennyben az Istennek, és szabadságot, alkotó békességet kívánó háborgó lelkének...” (Részlet az író „A Megszállott" című, a NÉPSZAVA ikiadásában 1983-ban megjelent regényéből.) Gyuri megrettent. Mi ez? Gyerek? Zavarodottan fordult vissza. Megkereste a gyertyagyújtó póznát, s meggyújtott két- ikét gyertyát minden oltáron. Közben a gyermeksírás elszűnt. Gyuri gondba mélyedt, hogy kié az a gyerek? Csakhamar tisztázta, hogy most már senkié. Istennek van adva. A hívek adnak az karácsonya iéza Istennek krajczárt az apja pörsölyébe, meg adnak képet, oltárterítőt, viaszt és bort. Hogy gyermeket is adnak, azt még nem hallotta. Tűnődött, hogy mit is kell ilyenkor cselekednie a harangozcnak? Ha beljebb teszi a templomba, a gyermek óbégatni fog. Ebből rossz szél kerekedhetik. Fogta megint a gyertyát, s kiment vele. Nézte a levelet. Fölveszi. Megfordítja. A levél nincs leragasztva. Bevitte a levelet a bejáratnál égő gyertyához, és kivonta belőle a papírost. Olvasta : Jóságos Istenem! Megdöbbent. Ez mégiscsak az Istennek szól. Félve szemlélte tovább az írást. Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom néked az én szerencsétlen ... A sorok ott nem voltak egykapásra olvashatók. Gyuri szeme átugrotta azt a sort, s lejjebb fogott a szóba: .. .bárki megtalálja ... legyen a te szent akaratodból annak a gyermeke... Gyuri szíve egyszerre lángot vetett az örömtől. Gyorsan visszadugta a levelet a borítékba, és zsebrevágta. Aztán örömmel, de mégis óvatosan takarta föl a bundát. A bundában füles kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás baba. A bundát ott hagyta. A kosarat felragadta, s vitte haza szinte szökdécselve. Berontott az ajtón, s diadalmasan kiáltotta: — Kisgyereket hoztam! A társaság elképedten, elnémulva fordult feléje. Gyuri odavitte a kosarat a székre, amelyen ő ült és föltakarta. A kis teremtés bámulva nézett a lámpásra. Nem az emberekre, csak a lámpásra. Harangozóék elrőkönyödve meresztették rá a szemüket. Végre a harangozó hörkent a fiára : — Kinek a gyereke? — Nem tudom, — felelte megszeppenve Gyuri. — A templom előtt találtam. A kutya meg akarta enni. . . — A templom előtt? — Ott. A komaasszony elképedt arccal vatyogta: — Kitett gyerek. Nektek kell fölnevelnetek ! Az öreg János bácsi rábólintott: — Ez bizony a tietek most már. A harangozót elfutotta a méreg: — Te barom! Te ttinó! Te hhatökör! S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek esett. Még abba is belevágta a fejét. — Micsoda buta gyerek ez! — ordított a harangozó. Ide hurcolsz a nyakamra ilyen porontyot! Magunknak sincsen kenyerünk! Viszed vissza azonnal! Gyuri két tenyérbe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont fogta, másikban a szekrény szögletének az ütését. Bőgött. — Viszed vissza azonnal! Gyuri meg mozdult. Felvette a földről a süvegét. A két asszony ekközben érdeklődéssel hajolt a kosár fölé. — Milyen szép! — mondotta a harango- zóné. Vájjon ki tette ki? — Az a kocsi, amelyik az imént ment erre, — vélte a koma. Az öreg gondozó bólintott: — Csakis az lehetett. — Vissza! Vissza! — dühöngött a harangozó. A harangozóné azonban védőn nyújtotta a kezét a kosárra :. — Hova vinné abba a fagyba? Volna lelked. .. Az éjjel hadd maradjon. Reggel jelenteni fogjuk a bírónak. — Ez a helyes! — bólintott rá az öreg. — Úgy, úgy lelkem, — kontrázott a ko- rnáné is. A bíró ki fogja adni tartásra a község költségén. Én is elvállalom ha más nem vállalja. — Vállalod a fenét! — mordult rá az ura. Majd bizony hogy ott nekem éjnap kor- nyikáljon. A harangozóné ekközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s bontogatta a pólyát: — Üri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté lehetett. Van ez már négy hónapos is. — Istentelenség! — sopánkodott a ko- máné. Gyuri az Isten említésére levette a fejéről a kezét és a zsebébe nyúlt: — Ihol a levél ..., — szólt cikogva. A harangozó a lámpáshoz tartotta a levelet és dühös arccal olvasta: Jóságos Istenem! Szent fiad születésének éjjelén ajánlom neked az én szerencsétlen Emmácskámat! Kérlek add őt jó szívek közé. Aki megtalálja és hazaviszi bizonyára jó lélek. Legyen a te szent akaratodból annak a gyermeke. A kosárban lévő ezer kis arany legyen a jóságosoké, akik ... ezer ... hetes ... koráig ... fölnevelik .. . A harangozó szeme kerekre meredt az örömtől. A szobába csend szakadt. Még Gyuri is abbahagyta a züpögést és könnytől csepegő szemét várakozóan függesztette az apjára. A harangozó ajka végre megmozdult. — Ezer arany? Tyűh a kutya fáját! Ez mán osztán ,.. — Mink vállaltuk, — szólalt meg nyugtalanul a koma. Ihol a tanúm János bácsi, hogy a feleségem azonnal elvállalta. — Elvállaltam! — vágta ki harcias arccal az asszony. S már nyúlt is volna a kosárért, de a harangózóné erős mozdulattal hárította el a kezét. — Nono! Ne olyan mohón! Az én fiam hozta talán? Neked hozta vagy nekem? — A leányka a mienk! — dördült meg a harangozó. És a fiához fordult: — Okos gyerek vagy fiam! Derék emberséges gyerek vagy! A koma azonban nem hagyta annyiba, — Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de nem vállaltad! Ez az igazság! Igaz-e János bácsi? Kend okos ember! Kend bíró volt háromszor is! ítélje meg ő! — Itt nem ítél! — harsogott a harangozó. — De csak ítéljen! ö tudja a törvényt! Szóljon no! Az öreg gondba mélyedten vonogatta a vállát és szemöldökét: — Hát iszen ... hát . .. hát . .. Az írás beszél. Az írás aszongya, hogy aki megta- nálja . .. — Szamár ember kend! — ordította teljes torkából a fuvaros. Soha nem is volt okos bíró. Csak mivel vagyonos ... A harangzó dobbantott: — Az én vendégemet ne sértegesse senki! Pusztuljatok innen! Eddig komám voltál, eztán nem ösmerlek! Ki! E viharos jelenetbe a fuvarosné is bele- kotkodácsolt. A harangozóné vissza. Kotko- dácsoltak, kukorikoltak. Végre a harangozó felragadta az egyik széket. A koma erré káromkodva lódult az ajtónak. • — No lám a cudarok! Még az én vendégem sértegetik! Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat és örömtől tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra. — Olvasd meg: ezer-e? S fölkapta a csecsemőt. — Fölnevelünk, föl, kedves! És a fiára pillantott: — Gyurikám, ez lesz a feleséged! Gyuri a sarokban félrefordította a fejét és világmegvető keserűn nyekeregte: — Köll a fenének!
