Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
Brigáddisznótor Heréden... A Heves Megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat hatvani Vas Gereben úti ABC-áru- házának dolgozóit tő. mörítő Törekvés szocialista brigád tagjai disznótoron vettek részt családtagjaikkal Heréden. A kis kollektíva az év végére megmaradt brigádpénzből egy röfit vásárolt, melyet közösen dolgoztak (el, fogyasztották el, hozzátartozóikkal vidám hangulatban. (Fotó: Szabó Sándor) H alkan, alig észrevehetően megkopogtatják az ablakot! Bukdácsolok álmaim útvesztőiben és egy hunyás- nyi időre újra elalszom, de nem marad el a kopogás, így álomfonalaim elszakadnak. Állok a befüggönyözött szobában és az ablak felé indulok, mivel kintről hallom megint az apró koppanásokat. Óvatosan félrehúzom a sötétítő függönyt és — egyik meglepetésből a másikba esem — megpillantom a cinke ismerősömet az ablakpárkányon és odakint a havas téli világot. Az ablakdeszkához erősített zsíros szalonnabőr jelenti ma reggel barátaimnak a reggelit, a kopogás pedig amiatt van, hogy a két madár nem fér egyszerre a szalonnabőrhöz és ha pillanatnyilag nincs szalonna, akkor megteszi az ablakpárkány is. Kint szitál a hó, az ablak felé nyúló gallyak között hallani lehet a suhogást, aztán a sűrű hódarából egyszerre nagy lepkék születnek, amelyek méltóságteljesen libbennek el az üveg előtt. — Jó reggelt tél! — köszönök vissza nekik és már a cinkékre sem haragszom, amiért felköltöttek, elvégre ilyen szép havas reggelen ideje felébredni. A karácsony és az újév úgy szép, ha a tél hóval, ragyogással árasztja el a világot, illendően betakarja, és úgy búcsúztatja az óévet. Künn állok már a ház előtt és örömmel látom a szénakazal tetején a hókucsmát. A tyúkok és a kacsák — mint illemtáncosok — félve, hunyorogva tipegnek a ketrecek felé, a tegnap még csupasz fekete gallyak sziporkázóan fehér ruhában köszöntik a vastag felhők mögé bújó napot. — Olyan különös ma minden! Kellemes a séta a friss hóban. A csizmatalp összenyomja a puha pelyheket, odanyomja őket a fagyos földhöz és így a nyomok követik a csizmát, árulkodnak, bizonyítanak. — Itt ment egy ember! Puskalövésnyire van a pince, de ma a meredek kaptató sem tűnik nehéznek, sőt a tüdőt tágító éles, friss levegőben kimondottan jólesik a gyaloglás. Ma minden olyan más, mint tegnap! A pőrére vetkőzött gyümölcsfák, a levelükhullatta szőlőtőkék most, mintha nem is a régiek lennének, a szőlőoszlopok tetején félrecsapott a hókalap. A meredek, kanyargós úton varjak libbennek elő, ügyetlenül ugrálnak néhányan, aztán felröppennek és károgva ráülnek a száradó körtefára. A nyomot váratlanul egy másik keresztezi, amely azt jelenti, hogy nálam korábban ébredt fel valaki. Ezek bakancsnyomok! A patkó alakja pontosan préselődik bele a friss hóba, az egyik bakancs orrán spiccvas, a másikon semmi. — Nyitott könyv a havas téli táj! A pince előtt nagykabátban, kucsmában áll egy férfi. Leheletét maga elé fújja, a tüdejéből felgőzölő pára olyan, mint bodor pipafüst: — Szép ünnepünk lesz! — Ha így marad az idő. Sírva nyílik a pinceajtó, a rozsdás sarokvasak egymásnak panaszkodnak. Több éve ígéri a gazda nekik az életet hosszabbító olajat, és az ígéret csak a vágyakozást erősíti, de nem oldja a rozsdát. .. Amint kinyílik az ajtó, langyos gőz csap föl a pincéből, — olyannak tűnik, mint egy mély, bánatos sóhajtás — és nyomban olvadni kezd a frissen hulló hó a szemöldökfáról. Lentről mély, nehéz levegőt hoz fel a huzat, az ittfelejtett szüreti illatok emlékként kavarognak és a meleggel együtt, enyhe bor- és törköly szag keveredik a friss hó ózonleheletével. Bentről figyeljük a hóesést, a közelgő ünnepeket köszöntő telet. Cinkék, verebek ugrándoznak a sárga venyigéken, seregélyek cikáznak át a szőlődomb fölött, a szélnél is sebesebben viszik a hírt a madárvilágnak : — Nagy tél ígérkezik! Az ember nem vár senkit, én várok egy harmadikat, akinek az érkezése titok. Tíz éve haragosok és szívük mélyén gyökeret vert a gyűlölet. Látom is már a közeledő havas kucsmát, s tüdejéből kiáramló meleg párát, amint kapaszkodik kifelé a parton. Az ajtó előtt leveri csizmájáról a havat, térdéhez csapja néhányszor a kucsmát. — Jó napot! — köszön, de a szó a torkán akad, bár legalább annyira meglepődik a másik haragos is. — Megyek én tovább, csak éppen beköszönök ... A másik atyafi befelé hátrál a pincébe és úgy tesz, mintha ő semmiről nem venne tudomást. — Miért menne? Annyi magának itt lennie, mint másnak. Ha nekem kedves a vendég, én ugyan tovább nem engedem! Most már ő is bentről nézi a havazást, de a csizma- meg a kucsmatisztogatás ezúttal inkább időtnyernő gondolkodásnak számít. Látom, kedvére való a megjegyzés, elvégre egy pincében három ember, bármilyen körülmények között is elfér. Poharakat törülök, végigsimogatom a bepárásodott lopót és tessékelem a két vendéget lefelé. Egyikük elöl a gyertyává t pislákol, a másikat, — ahogyan mondani szokás — viszem a hátamon. Az egy gyertyás fényerősség imbolyog a tufafalon, megtöri a sötétséget, de a segítségül meggyújtott társak már erősítik a világosságot. A sercegő faggyú illata az orrunkba csap és egyszerre karácsonyi hangulatot idéz, amelyben különösen jólesik a pincemeleg levegő a kinti csípős hideg után. Az egyik embert a belső fal mellé, a gyertya fényébe állítom, a másikat távolabb tőle arra kérem, tartsa kezébe a lopót egy ideig. — Szép telünk van! — töri el a csendet Gál Péter. — Tartson ki vízkeresztig! — adom alá a szót, de a másik haragos, — ahogyan elnézem — már indulna is, ha nem lenne a kezében a lopó. Nehéz pillanatok ezek! Egy ember birkózik kettővel. Ezért aztán szerepe van a lopónak, a pohárnak, a gyertyának is. Holló Ráfis kezéből átveszem a lopót, de már nyomom is helyébe az üveget, nehogy elillanjon. — Ez még óbor! — Teleöntöm a három poharat, kezébe adok a két vendégnek egyet-egyet. — Egészségünkre! Kóstolgatják, nyalogatják, koccintásra nyújtja felém a poharát mind a kettő, de úgy, mintha egymást nem is látnák, észre sem vennék. A pincében ilyenkor télidében sok minden szóba kerül, órákig lehet beszélni anélkül, hogy egymásba botlana az ember. Később eszembe jut, hogy egy tonnában vörös bor is van még, azt is ízlelgetjük, majd visszatérünk a fehérre. Most már beszél hozzám a két ember, később még meg is mosolyogják egymás tréfálkozását. — Egészségükre! Holló Ráfis — eltéveszti-e, vagy úgy akarja, — amoda is koccintásra nyújtja a poharát. — Akkor koccintsunk! — lépek elő harmadiknak hamar a pohárral, hogy elkapni senki ne tudja, az illendőség miatt. Később már nem okoz gondot a koccintás! Péter motyog is valamit a bajusza alatt, de a próbatétel csak ezután következik: Elejtem a poharat, összetörik, kli kell mennem egy másikért! Lépteim alatt dong a pince, a haragosok a falat kormozó gyertyák vibráló fényében egyedül ma. radnak... A pinceágba nem futja a világosból, félszemmel visszapislogok rájuk anélkül, hogy észre vennék. A lángot lesi mind a kettő, a fény felé tartják a pohárban gyöngyöző bort. Mustrálgatják, nézegetik. Holló Ráfis önmagában beszél is valamit, amivel a másik nem ért egyet és némán rázza a fejét. — Ez szilváni! — Leányka! — hallom távolabbról a pincében kongó mély baritont, Gál Péter hangját. — Azt mondom én, hogy szilváni... — Én meg leánykának kóstolom ... Nekem beszél mind a két ember, igazságot kell tennem! Tudom, hogy az újra kötődő barátság törékenyebb, mint a leg- véknyabb üveg, ezért csínján kell bánni vele, ha lehetséges. Elnevetem magam. Visszhangzik a pince, úgy tűnik mintha üres hordóból beszélne értelmetlenül valaki. — Mit nevet? — kérdezik egyszerre. — Házasított a bor. Ez is, az is! Közelebb tartják a gyertyához a poharukat, a fény előtt majdnem összeér az orruk, lesik a bufcéjét, 'szájukhoz veszik ízlelgetik, bólogatnak, aztán az egyikük, a másik szemébe mondja amit gondol: — Akkor mind a kettőnknek igaza van! A z ünnepi koccintás, a halk pohárcsengés, a faggyúszagú, gyertyafényes pincében most olyannak tűnik, mintha a havas télidőben egy csilingelő szánon, három ember egymásnak kívánna: boldog új esztendőt... Szalay István
