Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. december 24., kedd 5. N em sokat mondunk azzal a megállapítással, hogy Egerért az utóbbi időben egyre többen lelkesednek. Maga a város mindig is népszerű volt a kirándulók körében. Az elmúlt évek során azonban olyan sokat fejlődött megyeszékhelyünk, hogy a még ittlakóknak is szembetűnő a kedvező változás. Persze ebben a legnagyobb érdemük a helyieknek van. Más ugyanis egykét órát, esetleg napot eltöltve megcsodálni, rácsodálkozni egy városra, s más mindenitap azért küzdeni, harcolni, dolgozni, hogy ez megtörténhessen. Az egészséges lokálpatriotizmus olyan eredményeket szül, amelyekre joggal lehetünk büszkék nemcsak hazánkban, hanem a határokon túl is. Valóban nem mondok sokat azzal, hogy Egerért egyre többen lelkesednek. Azzal azonban, hogy Soós Istvánnál, az Egri Vasöntöde igazgatójánál, a városszépítő egyesület alelnökénél jobban aligha lelkesedik valaki ezért a kis városért, már közelebb kerülünk a témához. — Tősgyökeres egri vagyok — mondja nem kis büszkeséggel. Amilyen mesz- szire vissza tudom vezetni a családomat, mindenki itt élt, dolgozott, kereste a boldogulását. Apám a hatvani hóstyán, anyám a maklárin laikott. S hogy ezt miért említem, azt ma már csak a régi egriék tudják. A különböző hóstyák között állandóan dúlt a „háború”. Arra pedig csak a legritkább esetben kerülhetett sor, hogy két különböző hóstya- beli egybekeljen. Az udvarlási időszakban ugyanis a helybéli legények elvették az idegen kedvét a „betolakodástól”. Apám mesélte, hogy őt is megtanították futni azok az idők. Pro Agria, egy városszépítő Én már otthonosabban mozoghattam a városban, habár, még gyerekkoromban is élt a hóstyaháború. Anyám egyik testvére az öntödében dolgozott. Ott ahol ma én vagyok az igazgató. Ki gondolta volna ezt akkor ... ? — S ilyen az élet. Szinte megállás nélkül furcsa dolgokat produkál Pontosan tizenhárom esztendőnek kellett ahhoz eltelnie igazgatói beosztásomban, hogy a jövőről választás útján döntsünk. Január 15-én lesz az igazgatói választás. Még szerencse, hogy nem vagyok babonás. Azért mindenesetre készülök erre az eseményre. A lehetőségekhez képest elbeszélgetek minden dolgozóval. Kis gyár a miénk, így nem lesz túlzottan nehéz. Azt vallom, hogy mindenkinek éreznie kell: az öntödében a végső döntések meghozatala előtt kíváncsiak vagyunk a véleményekre. A vezetés ennek valóban szükségét látja. — Nem félek a választástól. Úgy gondolom, hogy továbbra is bizalmat szavaznak nekem. Sokat fejlődött ez a kis gyár. Nem akarok én most számokkal, statisztikai adatokkal példálózni. A fejlődést érzik a dolgozók a fizetésükön, s egyéb anyagi elismeréseken is. — Sokat jelent az is, hogy ma már nem egy szemétdomb az öntöde környéke. Közösen alakítottuk ki a környezetét. Fákat ültettünk, parkolót építettünk, s óvjuk, vigyázunk rá. A miénk! — Ha fáradt vagyok, vagy ideges, akkor azt mondom a kollégáknak : most fél- reteszünk mindent, s „város- szépítözünk". Ez maximálisan leköt, kikapcsol. — Már a háború előtt is voltak városszépítő egyesületek. Aztán a hetvenes években kezdődött egy újabb lendület. Az egri egyesület 1982-ben alakult, aminek azóta az alelnöke vagyak. Maga a munka már korábban kezdődött. Amikor a múzeumnak kiöritöttük a korhű ágyúkat, akkor vetődött fel, hogy érdemes lenne mindezzel szervezett keretek között is foglalkozni. Amikor az ágyúkat elhelyezték a várban, a lőrések elé, kedvező volt a fogadtatás. A helyi sajtó, a televízió, a kirándulók, az egriek elismerése újabb lendületet adott. Aztán következtek a kerti padok. Így a Líceum, a Do' bó tér környékén, s egyéb parkokban már ezeken pihenhetnek a megfáradt városnézők, Az újabb feladatot a Dobó tér utcanévtáblái, a kandeláberek, a kerékvetők, a postaládák jelentették. Ma már egyfajta elismerésnek is számít, hagy például a Katona téren, a piac átadása előtt két héttel szólták, csináljuk meg a világítótestek tartóoszlopait. Az egyesület legújabb produktuma ez a díszes postaládatartó öntvény (Fotó: Perl Márton) — Szeretem ezt a munkát, szívesen gyönyörködöm benne. Igaz, tulajdonképpen nincs nehéz dolgom. A partnereim, a közvetlen munkatársaim is így gondolkodnak. Szervezni sem kell a társadalmi munkát, a létszám azonnal összejön. A gmk-sok pedig csak az anyagárakat számolják. Hatvanezer forint alatt sehol az országban nem vállalná senki például a Líceum előtti kandelábereket. Mi 11 ezerből kihozzuk. — Sokat gazdagodtam ezzel a munkával. Egymásra találtunk az egyesület vezetőivel, jó néhány tagjával. Barátokra leltem, s a városért mindig tenni kész kollektívára. Újsághír: Soós István, az Egri Vasöntöde igazgatója, az Egri Városszépítő Egyesület alelnöke Pro Agria kitüntetésben részesült. Kis Szabó Ervin EMLÉK ÉS LEHETŐSÉG Borlovagok a Mátra alján Eskütételre sorakoznak a leendő lovagok Visontán . Nemcsak a Mátra alján, hanem megyénk, sőt az ország más részein is sokan ismerik Hacsavecz Bélát, a Visontai „Reménység” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet elnökét. Hiszen a közös gazdaság megalakulása óta — immár negyed százada — a tsz első embere, korábban pedig a község tanácsának élén állt, hosszú ideig a katonai pályán szolgált, a politikai főcsoportfőnökség tisztjeként ki tudja hány helyen megfordult, és hosszú ideig függetlenített pártmunkásként dolgozott Pétervásárán, Gyöngyös környékén. Azt azonban bizonyára kevesen tudják róla, hogy — lovag is. Ráadásul pedig a hazai renden kívül még két külföldinek a tagja ... Mentségül szolgáljon azonban mindazoknak, akik nem hallottak még erről, hogy a hír meglehetősen szűk kör. ben terjedt, s maga a nagymester sem nagyon beszélget róla. Jóllehet — nem tagadja — a cím, a rang bármilyen messze állt tőle még álmaiban is, végső soron kedves emlékei közé tartozik. Mert amikor kapta, régen túl volt már a gyermekkoron, hosszú idő után, a felnőttek számtalan gondját, baját félre téve játszhatott újra egy keveset. — Hogyan is történt? — kérdem tőle egy derűsebb pillanatban, amikor napi teendőiben szusszanásnyi. ra éppen megpihenni látszik. — A borbarátoknak, vagyis a nedűt rajongásig kedvelőknek, s nem pedig „nyakló” nélkül, a részegségig vedelőknek, mint ismeretes, szerte a világon sajátos alakulataik is vannak, bizonyos fokig o régi lovagrendek mintájára. Különleges szabályokkal, külsőségekkel, szertartásokkal. Amikor az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat szervezésében néhány magas rangú képviselőjük — előbb egy svájci, majd egy francia — útba ejtette a mi szövetkezetünket, felkeresett engemet is, őszintén megvallva : igen meglepődtem. Mi ugyanis ősidők óta végtelenül tiszteljük, szeretjük a szőlőt, a bort, de a hellyel- közzel tartott szüreti mulatságokon túl mind ez ideig még nem értünk rá más ceremóniákra. ök pedig határozottan ilyenféléket is pedzegettek, miiközben a nemzetközi szervezet egyéb célkitűzéseiről, missziójáról, a zászlajukra írt következetes borvédelemről, a kulturált borfogyasztás propagálásról szóltak. Nem nagyon akartam belemenni a játékba, de ez utóbbiakkal valahogy mégis csak levettek a lábamról. Kötélnek álltam, s megegyeztünk abban, hogy nálunk is létrehozunk egy baráti kört. Olyasfélét, mint mondjuk: a bajai. A megállapodást aztán „szentírásnak” vették. S egyszer azon kaptuk magunkat, hogy bejelentették: a Pax Corporis Budapesten sorra került közgyűlésének résztvevői népes küldöttséggel tisztelik meg a névadó ünnepségünket. A Pax Corporis az első magyar borrend — s nevében arról biztosítja híveit, hogy a fejedelmi ital békét ad fogyasztóinak. A három esztendővel később, 1979- ben született Heves megyei, a Gloria Sublimis: a pecsenyét is élteti. Gondolván, hogy talán erre csúszik leginkább a hordók leve. Mielőtt azonban ezt így kifundálták, Visontán talán soha nem látott vegyes tár. saság látogatta meg a tsz-t. Az itthoniakon kívül voltak benne — négy vagy öt bor- rendből — olaszok, s jöttek velük, akik görög, ciprusi, svájci, NSZK-beli, belga, francia, kanadai, szovjet és jugoszláv társaik üzenetét, hozták. A fél száznál is több vendég mindenekelőtt szemügyre vette a szőlőültetvényeket, aztán a mindennapi munka különféle eszközeivel, a borászat ősi és mai felszereléseivel ismerkedett meg a Brezova- tanyán, mígnem azt is megízlelte — csipetnyi kóstolót véve mindenikből, ahogyan illik — ami a fürtökből, bogyókból kiforrott a pince mélyén. Majd a Borhy-ta- nyán ebéd után filmről, az elnök előadásából tájékozódtak tovább a látogatók a gazdaság életéről, a vidék történelméről, múltjáról, jelenéről. S miután ily sokoldalúan megbizonyosodtak arról, hogy a hely és Bacchus itteni „katonái” egyaránt méltóak hazánk második borrendjének megalakításéhoz, estefelé az igazi nagy esemény is kezdetét vette. — A névadásra ihlető lakomát követően már teljes „harci díszben” vonult a társaság a terem alatti pincébe. Ügyszólván minden szín képviselve volt itt a korabeli lovagi öltözékekben, nekünk, visontaiaknak — mert többen is voltunk a faluból —, akiknek jóformán időnk sem jutott a különö: sebb készülődésre, jobb híján valamiféle palástokat kerítettek nagy hirtelen, ha. sonló bíborszínű fövegekkel. Lenn ekkorra már készen állt az alkalomhoz szintén illő különleges dekoráció, s a hordók ilyenténképpen még hangulatosabbá tett előtérben, az elnöki asztalnál elfoglalta helyét a vezérkar, mi pedig felsorakoztunk előtte ... Az avatással egybekötött névadáson a ceremóniától nem kevésbé volt érdekes maga a ceremóniamester is, a hazánkban rekedt Kazanlár Emil úr, akinek anyja tatár, az apja iráni volt. Hét nyelvet beszélt, az eskü szövegét — amelyet mi, leendő borlovagok, a borral kapcsolatos tréfás vizsga után ismételtünk — franciául mondta. Lassú kézmozdulattal, méltóságteljesen ütött díszes kis kardjával a vállainkra, amikor végül is hivatalosan rendi taggá fogadott bennünket. Négyünk mellett még másik négy magyar került így sorainkba s néhány külföldi, miközben például én olasz és francia rendekbe is bekerültem, megje. lent képviselőik hasonló „ügyködésével”. S búcsúzóul mindezt természetesen újabb poháremelésekkel, s vacsorával „pecsételtük” meg. Szóval: így lett lovag és nagymester a visontai tsz- elnök, s néhány munkatársa. Erről szóló okmány, pár darab fénykép, a La Journée Vinicole című francia lapban annak idején közölt öt- részes sorozat egyik cikke őrzi a ritka esemény emlékét — no meg természetesen az érintettek. Szívesen gondolnak a já. tékra, illetve az ezt követő néhány meghívásra, amely a visontai borrendet azóta megtisztelte — de ezután is inkább csak mindennapi dolgukat teszik. Mert —, hogy úgymond —, idegenforgaL mi lehetőség ide vagy oda emez sokkal természetesebb számukra, jóval közelebb áll hozzájuk. Győni Gyula .... Szere, tem ezt a munkát!”
