Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1985. december 21., szombat 0 Emlékezés Földes Ferencre Vannak olyan ifjúkori baráti kapcsolatok, melyek különlegesen mély nyo mot hagynak az emberben és amelyek emléke elkíséri egy életen át. Ilyen felejthetetlen barátság kezdődött 1928 nyarán Egerben köztem és a velem egykorú, 18 éves Földes Ferenc között, ami egyre szorosabbá fejlődött az évek során. Feri most lenne 75 éves és lelki szemeimmel magam előtt látom, amint az érett­ségi után, a vakációt egri ro­konainál töltve, rendszeresen járt az Érsekkertbe, a mai Népkertbe velünk, egri fia­talokkal teniszezni. Ö is je­les érett volt a budapesti Markó utcai gimnáziumban, akár én az egri Dobó István reáliskolában. Ennek ellené­re — az átkos numerus clau­sus törvény idején — szár­mazásunk miatt egyikünket sem vették fel a hazai egye­temekre. Bárhová is nyúj­tottuk be felvételi kérelmün­ket, az elutasítás szövege se­matikusan ugyanaz volt: „Létszám betelte miatt ké­rése nem teljesíthető." Én mérnök szerettem volna lenni, vagy legalább matema­tikatanár, de sem a műegye­temre, sem a hazai egyete­mek természettudományi ka­rára nem sikerült bejutnom. Végül egyik kedves régi egri szomszédunk, a híres közjo­gász dr. Molnár Kálmán professzor —, aki nemrég került az egri jogakadémiá­ról a pécsi egyetem böl­csészeti karára, — felvéte­tett francia—német szakra, örültem, hogy legalább itt­hon tanulhattam tovább és nem kellett külföldön foly­tatnom tanulmányaimat. Ű viszont Párizst választotta, ahol beiratkozott a Sorbon. ne-ra filozófiát, pszichológiát és szociológiát tanulni. A nyári vakációkat azonban to­vábbra is Egerben töltötte a rokonainál és teniszezés köz­ben udvarolgatott B. Verá­nak, akar én V. Lilinek. Közben azonban arra is ju­tott időnk, hogy kölcsönösen beszámolhassunk egymásnak egyetemi tanulmányainkról. Jól emlékszem, hogy Feri milyen lelkesedéssel gyűjtöt­te a statisztikai adatokat an­nak bizonyítására, hogy Ma­gyarországon a szegény pa­rasztság és a munkásság is­kolázottsága mennyire elma­radott volt, és már akkor érezte, hogy harcolni fog e mellőzött néprétegek kultu­rális helyzetének jobbra for. dításáért. 1931 januárjában engedélyt kaptam a pécsi egyetemtől, hogy a készülő bölcsészdok­tori értekezésemhez szüksé­ges adatgyűjtés céljából egy fél évig a párizsi könyvtá­rakban búyárkodhassarn. Rögtön értesítettem erről őt, aki barátilag nyomban fel­ajánlotta, hogy —'- mint „ős- párizsi” — franciaországi tartózkodásom alatt minden­ben a segítségemre lesz. La­kást is szerzett nekem ugyan­abban a párizsi szállodá­ban, ahol ő is lakott harmad­magával. A Szajna bal part­ján, a diáknegyedben, az Odeon színház közelében, a St. Sutpice utca 1. szám alatt levő — azóta lebontott saroképületben — Gallia Szállóban töltöttem velük ezeket a hónapokat. Párizs­ba érkezésemkor várt a pá­lyaudvaron, a Gare de l’Est- en és a szállodában nagyon szép szobát szerzett nekem havi 400 frankért (akkor 100 francia frank 23 pengő volt), ők viszont négyen egy hatal­mas szobában laktak havi 480-ért. Vele együtt lakott Gyuri bátyja, aki egy csoko­ládégyárban munkásként dolgozott és elég jól kere­sett, továbbá Lővenberger (később Bán) Laci és Fi­scher Frici, akik francia nyelvtanulás céljából tartóz­kodtak Párizsban. Feri vezetett be a párizsi életbe, esténként . együtt jártunk szolidan szórakozni és nagyon sokat beszélget­tünk. Számomra nagyon ta­nulságosak voltak ezek a sok­szor késő éjjelbe nyúló pári­zsi séták, amikor a Szajna öreg kőhídjain többször is áthaladva, lelkesen magya­rázott nekem szocializmus­ról, kommunizmusról. Be kell vallanom, hogy minder­ről azelőtt alig tudtam vala­mit. A Horthy-rendszer alatt ez a téma tabu volt a hazai egyetemeken. Ami viszont az esti szórakozásainkat illeti, arra törekedtünk, hogy ke­veset költekezzünk, és még­is lehetőleg sokat lássunk, illetve jól érezzük magunkat. Egy-egy este igen sok szó­rakozóhelyre benéztünk és — ide-oda járva — ezzel a mondattal: „Keresünk vala­kit”, végignézhettük a mű­sor nagy részét anélkül, hogy fizetnünk kellett vol­na. Végül rendszerint egy olcsó helyen kötöttünk ki. Tanácsára egy vasárnap délután felvettem a magam­mal kivitt szmokingomat és elmentem klakőrnek a Casi­no de Paris-ba. A klakk- főnöknél (a jegypénztár mel­lett) azzal jelentkeztem, hogy a klakk tagja vagyok, öt frankért adott egy jegyet az első sorba és az egész előadást végig kellett tapsol, nom. Közben nagyon zavart, hogy közelről vakítóan hatott a színészek sminkelése. Egyébként vasárnap délutá­nonként rendszerint együtt mentünk mind az öten ki­rándulni a Bois de Boulog- ne-ba, Fotaimbleau-ba, Ver- sailles-be, Cluny-be, Párizs környékére. Azóta is őrzöm az itt látható amatőr felvé­telt, amit a Kodak gyárt­mányú fényképezőgépemmel Feri bátyja készített rólunk a versailles-i parkban. Amikor letelt a párizsi ta- nulmányutam, Feri még Pá­rizsban maradt, csak jóval később ment Bolognába, ahol Bertrand Russelről ké­szítette el a doktori disszer­tációját. Fischer Frici haza­térve, a Chinoin gyár fran­cia .levelezője lett, Lőven­berger (Bán) Laci pedig Amerikába távozott, ahol a Goodrich-gyárnál helyezke­dett el. Földes Gyuri kiváló futballista volt és csapatá­val beutazta egész Francia- országot. A második világhá­ború kitörése előtt Közép- Franciaországban benősült egy autószerelő műhelybe. További sorsát nem isme­rem. Egy évvel a párizsi ta- nulmányutam után, 1932 ja­nuárjában egy kedves fran­cia szakos pécsi kolléganőm, Sch. Erzsi, — aki érzelmileg sem volt közömbös számomra — hasonló céllal indult egy ' fél évre könyvtári kutató munkára a francia fővárosba. Földes Ferihez irányítottam, hogy legyen neki is a segít­ségére. Tudtam Feriről, hogy nem aszkéta, mégis rosszul esett kerülő úton azt halla­nom, hogy az említett kollé­ganő egy barátnőjének Pá­rizsból írt levelében panasz­kodott a Földes fiúk visel­kedésére. Amikor Feri nyá­ron Egerbe jött, ezért szem­rehányást is tettem neki. Ekkor kissé meglazult köz­tünk a baráti kapcsolat. Bár a későbbi években többször is találkoztunk véletlenül Budapesten, az érintkezésünk egyre inkább formálissá vált. Azért ha beszéltünk egymás­sal, mindig röviden tájékoz­tattuk egymást saját sor­sunkról, dolgainkról. Csodál­tam Feri bátorságát, hogy részt vett az 1941. október 6-i tüntetésben a Batthyányi- emlékmécsesnél, Kossuth és Táncsics sírjának 1941. no­vember 1-i megkoszorúzásá­ban, az 1942. március 15-i tüntetésben a Petőfi-szobor- nál és különösen a Történel­mi Emlékbizottság eredmé­nyes megszervezésében és ezen keresztül a Népszava híressé vált, 1941 karácsonyi számának sikeres összehozá­sában. A földalatti mozga­lomban való aktív részvéte­léről csak sejtéseim voltak. Háromhónapos házas vol­tam, amikor behívót kap­tam munkaszolgálatra. 1942. március 31-én kellett bevo. nulnom Szentendrén a 109/13. számú sárga karsza­lagos munkásszázadba. Be­vonuláskor találkoztam újra Földes Ferivel, aki ugyanoda, ugyanarra a napra kapta a behívóját. Tévesen írta te­hát Darvas József a Kossuth Könyvkiadó által 1967-ben kiadott „Földes Ferenc vá* lógatott írásai” című könyv egyébként igen meleg hangú, meghatóan szép előszavában, hogy Földes Ferencet 1942 áprilisban büntetőszázadba hívták be és kivitték Ukraj­nába. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyez­nem, hogy nem mehetett 1942 áprilisban búcsúzkodni Darvas József Vend utcai lakására, mivel már március 31-én bevonult Szentendré. re; továbbá nem politikai büntetőszázadba, hanem sár. ga karszalagos munkásszá­zadba hívták be, és nem Ukrajnába küldték, hanem a távolabbi Orealban vagoni- roztunk ki és onnan halad, tunk előre a Don-kanyarig. (A fronton találkoztunk po­litikai büntetőszázadakkal is, ahol a politikai elítéltek sárga karszalagján nagy feke­te pont volt látható. Sorsuk egyébként alig különbözött a miénktől.) E téves megálla- pításokat azért tartom fon­tosnak helyreigazítani, mert a Földes-életrajzok tele van­nak ilyen téves adatokkal, melyekről Földes Ferenc halálával kapcsolatban kü­lön is szólni kívánok. Földes Ferenc politikai érdemei hervadhatatlanok, ami meg­kívánja, hogy életéről téves adatoktól mentesen emlé­kezzünk meg. A szentendrei bevonulá­sunk után 3 hétig Csobán- kán vártunk az április 20-i bevagonírozásunkra, illetve indulásunkra. Itt osztották be századunkat négy sza­kaszra. Ezek közül — a Don- kanyarba érve — a 3. és 4. szakasz Gyeviczára került, hogy lőszert hordjon hason csúszva az első vonalba és hasonló, életveszélyes fel­adatokat végezzen, az 1. és 2. szakasz viszont Bolgyirev- kán maradt a századtörzs­nél fogolytáborhoz kerítést készíteni és hasonló mun­kákat végrehajtani. Én saj­nos, a 3. szakaszba, a frontra kerültem, Feri a 2. szakaszban, kissé hátrább maradt. A csobánkai elosztásnál a századparancsnok Földes Fe­rit, mint fogalmazásban jár­tas, rutinos toliforgatót, megbízta a századnapló ve­zetésével, amit ő — tudomá­som szerint — később át­adott egy másik századtár- suníknak. Amíg Csobánkán voltunk, a keretlegények takarodó után a szállásunkról pénzért kiengedtek minket a faluba, ahol a délután odaérkezett feleségek parasztházakban vettek ki szobát éjjelre, de reggel, ébresztő előtt vissza kellett érnünk a szállásra. Az első vonalban harcoló honvédeket kiszolgáló élet- veszélyes munkánk közben fizikailag annyira leromlot­tunk, hogy rövid pihenés céljából 1942. november 27- én 30 kilométerrel hátrább vittek minket egy Gorkij nevű községbe. 1943. január 13-án, szerencsére itt ért miniket az uri.vi frontáttörés híre, illetve innen láttuk az égő ELLŐ feltörő lángját. Elkezdődött a rendezetlen, nagy visszavonulás. Minden­ki úgy menekült, ahogy tu­dott. Ami engem illet, ugyan nagyon szenvedtem egy fáj­dalmas nyirokmirigy-gyulla- dástól, de nem nagyon kés­lekedhettem: egy katonai lo­vasszánra kapaszkodtam fel és úgy indultam hátra. Egy Repjevka nevű köz­séghez érve, Földes Ferit, Falus filmrendezőt és még egy századtársunkat pillan­tottam meg az út szélén egy defektet kapott katonai te­herautó mellett. Hívtam, hogy szálljon át a lovasszán­ra, ahol lett volna még hely a számára, de ő marad­ni akart. Ekkor láttam utol. jára. többet nem hallottam róla. Amikor 1944. februárban szerencsésen hazatértem és leszereltem, ezt az utolsó hírt vittem róla az apjának, akinek a Garay téren kis festéküzlete volt, miután a Tanácsköztársaság leverése után megfosztották rendőr- tiszti állásától. Örök titok marad, hogy mi történhetett vele. A visszavonuló munka­szolgálatosokra ugyanis sok veszély leskelődött: ellensé- iges lövedék, vagy eltévedt partizángolyó, elkeseredett német katonák brutalitásai, egyes megtévesztett, szintén agyongyötört magyar kato­nák által elkövetett különfé­le inzultusok, éhhalál, fagy­halál, az egyre jobban pusz­tító kiütéses tífusz, stb. Földes Ferenc haláláról az évek folyamán sok téves adat látott napvilágot. Például Nemeskürty István a Reqid­em egy hadseregért című könyvében — amikor meg­hatóan ecseteli a munkaszol­gálatosokat a visszavonulás­ban ért sokféle szenvedést — ezt a téves megállapítást írja: „Akkor talán jobb ha­lál érte Földes Ferencet, aki január 13-án Uriv környé­kén esett el.” Az Uriv kör­nyéki harcok már régen el­múltak, amikor Ferivel Rep- jevkánál találkoztam. Földes Ferenc 75. születésnapja al­kalmából a napi sajtóban történt megemlékezések pedig — nyilván azonos for­rásból merítve — szinte egyhangúlag állítják tévesen, hogy Feri a nácik által meg­szállt Ukrajnában halt meg 1943. január 13-án. Az azóta eltelt négy évti­zedben sokat töprengtem azon, hogy Feri barátom miért nem fogadta el a hí­vásomat a katonai lovasszán­ra és miért maradt a javí­tásra szoruló katonai teher­autó mellett. Egyre inkább az a vélemény kristályo­sodott ki bennem, hogy Feri barátom biztonságosabbnak tartotta ott megvárni az oro­szokat, mint idő előtt visz- szatérni Horthy-Magyaror- szágra. Itthon ugyanis a földalatti mozgalom kom­munistájaként figyelték, aki írásaiban bátran emelt szót a Horthy-rendszer népellenes kultúrpolitikája ellen és aki egyik főszervezője volt több fontos politikai megmozdu­lásnak. Az ő számára fel­tétlenül biztonságosabb lett volna, ha a felszabadító Vö­rös Hadsereggel lép újra magyar földre. Örök titok maradt, hogy sikerült-e be» várnia az orosz katonaságot és normális körülmények között fogságba esnie. Ter­mészetesen mindez csak fel­tevés és végeredményben senki sem tudhatja, hogy Földes Ferenc hol, mikor és hogyan halt meg. Kozma Antal Ha az egri Ráctemplom I 1 sírkertjéből visszasétálunk, ha a lépcsőkön lefelé halad­va elindulunk a jelen felé, I kikötünk az 1760-ban emelt I emeletes barokk plébánia- íz háznál, amelyet Szantner » Ferenc épített. Egyik nevezetessége az, hogy 1778-ban itt született I Vitkovics Mihály, akinek f atyja szerb plébánosként kereste kenyerét. A mindkét nyelven ügye­sen író és verselgető poéta ezer szállal kötődött ehhez a helyhez, ehhez a város- I hoz. Érthető, hiszen itt forma­is; lódtak gyermek-, ifjúkori él- ményei, a Líceumban hall- » gatott jogot, így aztán bár- ! hová vetette a sors, foly- I vást visszavágyott, mindig a hajdani impressziókat j emlegette. Erről tanúskod- ! nak írásai is. Ezek közül ! elsőként az apjáról szólót ! idézzük, mindenekelőtt f azért, mivel érdekes adalé- j kokat közöl a templom épí- ! téstörténetéhez: „Az egész idő alatt, ame- ! lyet e városban töltött, j pontosan és odaadóan tel- ! jesítette lelkészi kötélezett- ] ségeit. A titkos üldözteté- j sek, amelyeket buzgalma ! miatt el kellett viselnie, Is- I ten igéjének hirdetésében a és erősítésében szorgalmát I annál inkább buzdították, j minél veszélyesebbek vol- I tak: szóval és tettel taní- I tóttá és erősítette a reá bí- I I zott nyájat, szívből gondos­ul kodva előmeneteléről. Egye­bek mellett csak egy esetet hadd említsek: a régi egri templom akkoriban oly rossz állapotban volt, hogy már le akart dőlni. Az eg­riek sokszor kértek enge­délyt, hogy új templomot emelhessenek, de sehogy sem tudták megszerezni. Egyszer József császár lá­togatott Egerbe, Petar paró- kus, fölhasználva ezt az al­kalmat, az egri egyházkö­zösség kérvényét a temp­lom ügyében írásban és szóban előterjesztette, és elérte, hogy a kegyes ural­kodó személyesen a régi szerb templomba elmenni kegyeskedett. Látván pedig azt sajnálatra méltó álla­potban, kegyesen mondotta : — Építsetek új templomot, s imádkozattok érettem! Megkapván az egriek e kegyes engedélyt, nekilát­tak, hogy Petar parókusuk elöljárásával, szépséges templomot építsenek, s mi­vel nem volt elegendő pén­zük, odaadó pásztoruk, Pe­tar körbejárta mind a kör­nyező helységeket, ajándé­kokat és adományokat kér­ve az istenszerető keresz­tényektől e megváltó szán­dékhoz. S valóban, négy év múlva Ott állt a hatalmas és szép templom teljesen készen, meggazdagítva ér­tékes miseruhákkal, kely- hékkel és más értékes temp­lomi kegytárgyakkal. De az új templom szépségé­től Petar emelkedett lelke csak azt az egyet tartotta szem előtt, hogy nyája hi­Pillanatkép a galéria megnyitásáról Almásy Aladár grafikus az 1985-ös Miskolci Grafikai Bi. ennálé nagydi.jasa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents