Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. december 21., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Részlet a tárlatból ;nc Munkácsy-díjas festőművész <, festmények, ikák, szobrok tatkozik a Hevesi Szemle Galériája Bessenyei Odette szobrászművész vies tében meg nem inogva, a lélek szeretetében és egyesülésében buzgó maradjon, minden keresztényi erényben erősödve. Ékesszólású prédikációi ennek kétségtelen bizonyítékai, Egerben azonban napról napra megsokasodtak a görögök, akik látván, hogy a templomban a szerb nyelv járja, elégedetlenek lévén ezzel, viszályba keveredtek a szerbekkel. Nem tudván az egyházközösséget lecsillapítani, s eközben sok megaláztatást tűrve, Dimit- rije Josifivic budai paró- kus 1803-ban bekövetkezett halála után Petar az egyházközösség hívására Budára ment, s ott maradt élete végéig, élvezte nyájának szeretetét és tiszteletét, megkapván a szentszéki ülnök méltóságát.” Többször is feleleveníti születésének pillanatait. Erre utal Az én életem című írás: „Víg volt az Hazában az 1778, esztendő, melynek augusztus 25-én a világra lettem. Atyám, ki egyszerű és természettől nem külö- nöztetve neveltetett emberré, akkor is, midőn a világot először kellett látnom, oda volt az egri patakban ihalat fogni. Szüleimnek lánytestvérei a bábától megtudván azt, hogy fiú örm lőtt ki a zsákból, futva futottak atyám elejébe hírül adni. S midőn őt messziről megsajdítanák, hogy előbb ne juthasson egyik a másikánál az örömhírrel, hajba kaptak. Ott érte az atyám őket haj tépve, s mind a kettő kiáltá: „Fija lett nénémasszonynak.” Boldog Isten! Hát már nékem is oly sorsúnak kellett lenni születésemkor, mint Rómának. Ennek falait testvérvér vakolta be legelőször is, az én születésemen pedig testvérek hajukat tépték. Ez, ha befolyása van a születéskor történteknek a kisded jövendő sorsába, jelentette azt, hogy én, fájdalom, prókátorrá leszek.” Ha önmagát mutatja be, akkor újból az szülőföld ba- bonázza meg. Íme az egyik változat: „Pistám! Szeretnéd tudni, hol és mikor S kiktől születtem? Kész vagyok e kegyes Kívánatodra megfelelni. Íme tehát igazán üröm. Egerbe látám én legelőször is A szép napunkat. Caniculába, Kis- Asszony, vagyis tán Szűz havában. Pontba tizennegyedik napon, dél Tájban, midőn már Krisztus urunk után Írnának íróink ezeren felül Hétszázat és melléje hetvenNyolcat. Atyám pap anyám pediglen Papné, ki gyakran szokta beszélni, hogy Olyan pirosnak szült, valamint az ért Rózsácska, minden csorba nélkül.” A másik variációban — ékkor távollévő kedvesének lelkivilágába éli bele magát — ekként bukkan fel az alaptéma: „Repülj, repülj szelecske. Misimhez, édesemhez. Ha otthon ül, s Egernek Híres borát baráti Közt issza félrevágott Süvegében, öblösen fúrt Kelyhére most virágzó Ép rózsa illatocskát Lehelj. Ha udvarában Akáca zöld körében Kedves magyar Kazinczyt Forgatja, pajkosan rázz Ajkára zöld levélkét. Ha bús elandalások Között hever, szerelmet Zsibongva leng körülte. Ha déli álmot alszik, Lassún susogj felette. De hogyha lányt ölelget Bút hintegess reája. A lányra átkot, átkot Fuvalj, ki más szerelmét Lopdossa, és fogyasztja. (Lidiim az egri szellőhöz) Arról sem feledkezik meg, hogy mérlegelje, megköszönje azt, amit a barokk településtől kapott: „Csendes Eger, boldog magyarok helye, életet adtál. Hálaadásom ezért mint fizetem le neked? A Haza szent nyelvén, anyatejjel melyre tanítál. Font versben buzgón egy nefelejcset adok. (Eger Városához) Téves hiedelem az, hogy a XVIIL századi szerzők munkái felett eljárt az idő. Ilyen alkotók is akadnak, ők szerényebb adottságokkal büszkélkedhetnek. Vitkovics az élvonalba tartozott. Szerb származású létére — ez ritka tehetségével magyarázható — a magyar líra mesterévé nőtt. Felfedezte népdalainak kincsesbányáját. Ezek az értékek annyira megbabonázták, hogy fordulataikat. szerkesztésmódjukat, gondolatritmusukat, verselési technikájukat átmentette saját költészetének világába. íme a bizonyíték: „Pirongatol édesanyám. Mért néznek a legények rám: Azért néznek, mert szemük van. Szép a legény, ha csintalan Pirongatol, édesanyám, A kedvesem mért jár hozzám : Azért jár, mert szeret engem. Szeret, véle ha enyelgem. Pirongatol, édesanyám. Mért csókol engem a rózsám : Azért csókol, mert kívánja, Hogy én legyek a mátkája. Pirongatol, édesanyám, Miért ölel engem rózsám : Azért biz azt, édesanyám Mert kenddel is úgy tett apám. (Pirongatol, Édesanyám) Ha valaki mégis avíttnak minősítené munkásságát, olvassa el az alábbi ma is aktuális epigrammákat. „Mért volt több kritikus mindég, mint könyveket író? Gondolom: a készhez min. denki ülni szeret. (Sók a kritikus, kevés az író) „Könyvtárodba szorult féreg sok könyved összerágta, de meg vannak héjai: néked elég." (A rest olvasóhoz) „Minden óhajtásod, mártírrá lenned. Igazság Mondó légy, s meglásd, hogy be lesz ütve fejed." (Egy ájtatóshoz) „Oskolamester vagy, s nem tudnak gyermekid ÁB-ét: Ennek okát tudod-e? — Néked is oskola kell” (Egy mesterhez) Végül egy fricska a zsurnalisztáknak: „Titeket a maradék egyedül fog tartani becsben, Majd ha hazugságtok régi igaznak avul.” (Az újságírókhoz) Pécsi István Emlékezés Gárdonyi Gézára Életem hetvenegyedül evében, de még mindig élénk, hű és friss emlékezettel vetem papírra Gárdonyi Gézával való találkozásom élményét. Az a nagy teremtő géniusz, akit az irodalmi tu dal sohasem láthat másnak, mint a nagy történelmi regények örökéletű alkotójának, egykor lehajolt egy 11 éves kisfiúhoz, hogy megismerje a benne megnyilvánuló zsenge alkotó hajlamot; ez a kisfiú én voltam. Legyen ez az emlék maradan dó mások számára is. akik Írásomat olvassák. Az előzményekhez tartozik, hogy 10 éves koromban elkezdtem verseket írni. Megénekeltem az összes évszakokat, Magyarország szomorú sorsát, a tanulás keserveit, mindent. Verseimet egy tanári noteszbe írtam úgy, amint jöttek, amúgy kapásból, csiszolatlanul álltak a notesz üres utolsó oldalain. Szokásunk volt ugyanis nekünk, diákoknak, hogy az órákon osztályoztuk egymást. Egy alkalommal írásbeli dolgozatot írtunk, noteszem akkor is ott volt valahol a kezem ügyében. A reverendás tanár úr arra ment a sorok között a nagy csendben ahol én ültem, meglátta és felemelte noteszemet. Belelapozott. Láttam, hogy végére hajtja a lapokat és nagyon mosolyog. Ekkor már megnyugodtam, hogy ebből nem lesz baj, ami pedig lehetett volna, mert az órák közti osztályozás nem volt megengedve. A tanár úr ekkor rémületemre reverendája zsebébe süllyesztette drága noteszemet. Ebből mégis valami baj lesz, gondoltam megszeppenve. A dolognak csakugyan folytatása lett, de egészen másirányú, mint én gondoltam. A tanárok ugyanis a ciszterci gimnázium tanári ebédlőjében kézről kézre adták noteszemet, és nem kevés derültséggel olvasták a verseket. Egyikük jól ismerte Gárdonyi Gézát. az egri remetét, aki írói és emberi elvonultságában csak a város néhány polgárával, irodalmárával, oedagógusá- val érintkezett. így kerültek verseim kezébe, aki elolvasta azokat és azt üzente, hogy ezt a kisfiút szeretné megismerni. Egy vasárnap délután, 1919-ben megtudtam, hogy Gárdonyi, minden egri diák bálványa, vár engem. Mérhetetlen büszkeség fogott el, egyúttal hatalmas lámpaláz' Mi lesz, ha kikérdez müveiből? Akkor már ismertem az Egri csillagokat, de alig egyebet. Ilyen vegyes érzelmek között indultam el édesapámmal és nővéremmel a vár felé. Megérkezve a ház kertkapujához, ott egy szép. arcú és kedves néni fogadott, aki már tudott jövetelünkről. A ház oldalából nyíló kis ajtó felé irányított, és együtt léptünk be az ajtón. Különös szobába jutottam, amilyet még sose láttam. Világítása felülről jött, könyv és könyv, amerre néztem. Néhány szavas üdvözlés után leült a bal oldali fotelbe, és engem magához vont. Elmondta, hogy olvasta . verseimet. Elővette a noteszt, és sorra vette a „műveket”. Az egyikben kiemelt egy sort: „az ágak csupaszon nyújtották karjukat”, erre azt mondta: „Látod ez szép!” Aztán becsukta a füzetet, és arról beszélt, hogy nékem sokat kell a nagy költőket olvasnom, keresnem és szeretnem azokat a nagy érzéseket, amik azokban megnyilvánulnak. írjak tovább, mindig csak ezt az igazat, amit önmagámban találok. És ha majd megint írok verseket az ő útbaigazítása szerint, ismét eljöhetek s akkor a verseskönyvembe majd beleír valami szépet. Valóságos áhítattal hallgattam mindezt, s talán ezért van. hogy azt az ars poeticát. amelyet akkor tőle kaptam, elfelejtettem, vagy ta Ián meg sem tudtam magamnak jegyezni. Olyan izgalomban voltam, amelyet azóta is átérzek. Pedig Gárdonyi oly közvetlen és egyszerű volt, mint tanító korában, ismerte a gyermeki lélek mélyeit. Mondandójából mégis csak az a kevés maradt meg nekem, amit előbb leírtam. Elfogultságom akkor engedett fel, amikor megkérdezte, szeretem-e a muzsikát Boldogan feleltém, hogy éppen most írtam zongorára egy toborzót. Hallani akarta Átvezetett egy másik nagy és világos szobába, mely a dolgozószoba jobb sarkából nyílott. Itt a bejárat mellett jobbra állt egy pianínó, és a falon üveg alatt hegedű Leültem és derekasan eljátszottam toborzómat. Gárdonyi ott állt, hallgatott, gondolkodott s aztán a pipája mellől ezt mondta: „No fiam, maradj Te csak a zongoránál. Mert a muzsikából mindig megélsz, a költészet bői soha!" Szó szerint jegyeztem meg a szavait, szó szerint jegyzem ide. Hamarosan elbúcsúztunk. Nagy. izgalmas idők voltak ekkoriban. Forradalmi változások a nagyok életében, nagyszerű izgalmak a Kacsapart diákjai számára. Versírásról elfelejtkeztem Akkor ütött csak szíven a fájdalom és a mulasztás immár helyrehozhatatlan tudata, amikor híre járt, hogy Gárdonyi meghalt. Nem mentem hát még egyszer el hozzá, hogy újabb írásaimat megmutassam, pedig ígéretét még a búcsúzáskor is megismételte, mert tudta, hogy az írás készsége mindenkit kötelez, s annak kényszere alól én sem fogom kivonhatni magamat. Életem hosszú folyamán mindig vissza-visszatértem a tollhoz, mert az önkifejezés vágya az írásra készte tett. Mégsem lett író-ember belőlem, csakugyan muzsikus lettem. művész-tanár. zeneszerző. De amikor csak. a tollat kezembe vettem, mindig visszatért az ihlető régi emlék. Aki ír, az csak azt a szépet és igazat írja le, amit önmagában talál. Hatvan év telt el, amikor Egerben járva, felkerestem Gárdonyi házát. Ezúttal a középbejáraton lépterh be s a vendégkönyvbe beírtam, hogy hatvan év után jövök el ide ismét. Nem hiszem, hogy van még ilyen bejegyzés a vendégkönyvben. Jobbra belépve mindent úgy találtam, mint hat évtizeddel előbbi látogatásunkkor. Megsimogattam a bal oldali bőrfotelt, aztán kerestem azt a bejáratot, melyen keresztül a másik szobába léptünk A bejáratot nem találtam. Elfalazták? Vagy én emlékszem rosszul? Nem tudom. De a főbejárottól balra eső hálószobában ahol legjobb emlékezetem szerint nem jártam akkor, most megtaláltam a pianínót. Megérintettem a billentyűket, amiken valaha játszottam. Meg- illetődés fogott el. Megérez- tem azt az igazságot, melyre egész életemben fogékony voltam, talán művészi adottságaimnál fogva, hogy az emlék hatalmas és élő erő, de fájdalom, csak addig tart. amíg van aki magában hordozza. Pápai Vratarics György aranydiplomás zenetanár
