Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
Karácsonyi ajándékul az első önálló egri bemutatót is megkapta a közönség a Gárdonyi Géza Színháztól. Vörösmarty Csongor és Tündéjét Szikora János állította színre, a főbb szerepekben Kiss Marival, Tardy Balázzsal, Eszenyi Enikővel és Bal Józseffel. (Köhidi Imre képriportja) N agyanyám száz évig élt. Madár, csontú, törékeny, sápadt asszony volt, aranyból a szíve. A faluban tu- dós hírében állott, pedig a betűk közül csak azokat ismerte, amelyekből össze tudta rakni a nevét, de amit egyszer meglátott, vagy akit megismert, azt sohasem ejtette ki az emlékezetéből. így aztán egy évszázad alatt annyi tapasztalatra tett szert, amellyel nem csak az önmaga, de mások világát is el tudta igazítani. Háza a falu szélén állott, a kertje Végénél kezdődött az erdő, az ő igazi Világa, amelyet nálánál jobban nem ismert senki. A patics kerítésen túl ölelkeztek össze az utaló az alig észrevehető ösvényekkel, a vadváltók a csapásokkal, a hegyvidék az Alfölddel. — Kié az erdő? Kíváncsiskodtam gyerekfejjel. Magához ölelt: — Az erdő a tiéd! Amulva hallgattam szavait, és hogyan is gondolhattam volna, hogy ez az egyetlen mondata lesz majd az én igazi örökségem, az ő testamentuma? — Becsüld meg a jussodat! Magasra emelte törött, száraz-gallyra emlékeztető karját, és úgy tekintett rám, olyan fenségesen, mint egy királynő, aki éppen most, — ebben a pillanatban — ajándékozza oda a legdrágább gyermekének a fele birodalmát? — Nekem adja a madarakat is? Komolyan és megfontoltan bólintott: — Rád bízom őket! A vadvirágokat, az erdei gyümölcsöket, az itt élő vadakat is. Törődj velük, ismerd meg őket, életüket, szokásaikat, ínséges időszakaikat, amikor a Természet próbára teszi, és halállal bünteti a gyengéket... Az emberre szakadt hirtelen boldogság láthatatlanul is magasba emeli, kipirul tőle az arc, kifényesedik a szem, a tekintet és egyszerre megváltozik az egész világ! — Akkor én most gazdag vagyok? Kézenfogva vezetett a bokrokig nyúló fakerítésig, és széttárta a kezét. — Nagyon gazdag! Ezért szeresd őket és törődj velük. Ha sokat leszel közöttük, idővel megtanulod a nyelvüket, megérted a beszédjüket is, ők megérzik, hogy kitől kell menekülniök, és kik azok, akik gondoskodnak róluk. Idővel már egyedül sem érzel magányt az erdőn, hiszen valamennyien körülötted lesznek, és társaiddá válnak. Megérted majd, hogy mit mond a kakukk, miről hoznak hírt a rigók, viselkedésükből kitalálod, hogy a következő percekben mire számíthatsz. Megérted az erdei nagy vadak, a madarak jelzéseit, — Nehéz lesz megtanulnom? ölébe hajtotta a fejemet: — Ettől nehezebb nyelv talán nincs is a világon. Ennek a nyelvnek sem könyve, sem szótára, de még tanítómestere sincs, aki könnyűszerrel kitaníthatná veled ennek a tudományát. A sok figyelés, a hallgatózás, a magányos séták, egyszer csak megszólaltatják a csendet, és te majd hangokat hallasz ott is, ahol mások semmit nem észlelnek, értelmét találod a madárfüttynek, a zörgéseknek, a csörtetések- nek, az ágroppanásoknak. Ettől kezdve úgy jártam az erdőt, mint király a birodalmát. Érdekelt minden fűszál, minden rezdülés, minden vad. és kiváncsivá tettek az erdő hangjai. Nagyobbacska voltam már, amikor nagyanyám megkérdezte: — Tudsz-e már bakszereket csinálni? Nemet bólintottam. — És fűzfasipot? Tudod-e, hogy melyik fán laknak a mókusok, hol fészkelnek a búbosbankák, merre lakik a kékharkály, és hol van a legközelebbi rókakotorék? Ismered-e a déli verőn azt a hegyoldalt, ahol leghamarébb piroslik a som, ahol izzik a galagonya, és ahol a legtöbb mogyoró terem? Szedtél-e már magad kereste gombát, láttál-e már pettyes szarvasborjút és csíkos hátú vadmalacot, tudod-e. hogy nyáron meddig szól a kakukk, és hogy mit beszél a szajkó, meg a szarka? Álltam, és csodálkoztam! Némaságom további kérdésekre biztatta: — Ismered-e a legjobb hóvirágos helyeket, ahol márciusban már barkát bont a mogyoró, és nem sokkal később kinyílik az ibolya? Ettél-e mér szedret, harmatos hajnalon friss erdei málnát? Lesütött fővel —, elismerve tudatlanságomat — hallgattam. Ö nem bántott, nem is korholt, még csak meg sem pirongatott, csak kedvesen a fülembe súgta: — Egy királynak ismernie kell a birodalmát! Különben hogyan segíthetné alattvalóit? A madarak, a nagyvadak. — a nehéz időkben — etetésre szorulnak, a virágok védelemre, a források, a patakok vizét óvni kell a rossz emberektől, és meg kell hallanod az erdők panaszát! Légy mindig kíváncsi a Természet változásaira, az erdőn, a mezőn ne csak nézz, figyelj is, tanulj a lakóiktól. Ennyi nehéz kérdésre alig-alig válaszolhattam, de azért tudatlanságomat nem árultam el. Egyszer megkérdezte: — Ismered-e az erdei embereket? Azóta tudom, hogy bennük más lélek lakik! A mészégetők, a szénégetők, a pásztorok, a fatermelő munkások, akik hajnaltól estig — sokan közülük — éjjel-nappal az erdőben élnek, ott keresik a kenyerüket, különböznek a többiektől. Kevesebb be- szédűek, titoktartóbbak, bizalmatlanabbak is az idegenek iránt, de csak addig, amíg azok közelebbi ' ismeretséget, barátságot nem kötnek velük. Esténként a lobogó lángok, vagy a parázs körül szívesen mesélnek izgalmas, furcsa történeteket, olyan eseményeket idéznek fel, amelyekből okulni lehet. Emlékszem, öreg nagyanyám mindig köténye zsebében tartotta a hosszú nyelű bicskáját, amit ő penicilusnak nevezett. Fogója agancsból, pengéje valódi acélból készült. Ezzel járta az erdőt, ezzel vágta le a bar- kás gallyakat, kaparta elő a fagyos föld alól a kikandikáló hóvirágokat és nyaran. ta, meg ősszel a gombákat a cserje közül. Amikor aztán tele volt a hátija, elindult! a városba, hogy elvigye az erdők üzenetét: — Hóvirágot, ibolyát tessék! Mellette álltam, amikor egyszer valaki megkérdezte : — Hány éves nénikém? Kedvesen elnevette magát, legyintett, mintha nem is az ő életéről kérdezősködtek volna. — Nem számolom én az éveket aranyoskám! Jönnek, mennek azok nélkülem is. Annyit azért bizonyosan tudok, hogy pon. tosan egy esztendővel vagyok öregebb, mint tavaly ilyenkor. Nem járta már régen az erdőt, amikor egyszer kiböktem a régi vágyat: — Adja nekem a bicskát! Erősen rám nézett, ráncoktól barázdált arca elkomolyodott és szürke lett, mint a nyári borulás. — Ezt nem adom! Hanem majd hozok neked egyet az utolsó vásárról. — Mikor lesz az utolsó vásár? Egérke szeme könnyes lett, keze a semmibe tétovázott, tanácstalanságot árult el az arca: — Azt senki sem tudja! Eljön majd egyszer annak az ideje is, és vele együtt a bicska ... Száz esztendőt megért nagyanyám számára bizony nemsokára elérkezett az utolsó vásár! Igaz, a bicskát a köténye zsebében felejtette, és úgy aludt el, de gazdag örökségem részeként jogot formáltam hozzá. Itt van most is az asztalomon, ereklyeként tartom nagy becsben, sokan megnézik, forgatják, és megjegyzik: — Régi darab lehet! B ólintok rá, hiszen botorkáló semmiség lenne csupán az a néhány szó, amit erre válaszképpen mondhatnék Nem is szólva arról, hogy ez a bicska számomra csupán jelképes örökség, hiszen az igazi: a fűzfasíp, a bakszekér, az erdő, a mező jelenti az életre szóló kincseket, amelyeket — bárhogyan is erőlködjön — úgysem tud tőlem elvenni seniki... Szalay István
