Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. december 21., szombat MINDENNAPI NYELVÜNK „Miért ily’ régiesen”? Nem véletlenül adtuk közleményünk címéül Pás- kándi Géza egyik versének címadó kérdő mondatát. Ha napilapjaink hasábjain megjelent cikkeket figyelmesebben olvassuk, észrevehetjük, hogy egyre gyakrabban jutnak nyelvi szerephez mai élő nyelvhasználatunkból kiavult, régies ejtésü és hangulatú szavak, szókapcsolatok egy-egy szövegrészletben. A stílus élénkítése céljából és a szemléletesség kedvéért sajátos stíluseszközként több olyan régieskedő igealakot elevenítenek fel újságíróink, amelyekkel élő szóbeli megnyi- latkoztatásainkban nem szoktunk élni. S ez ellen nyelvérzékünk sem nagyon berzenkedik, sőt szívesen fogadjuk a tudatos régies- kedést. Attól persze óvakodunk, hogy beszédgyakorlatunkban, mindennapi szóbeli nyelvhasználatunkban is szerepet kaphassanak. A köznyelvi segít igealak helyett pl. beszédünkben nem szoktuk felhasználni a régies ejtésü és ódon hangulatú segél igeformát. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy az írott szövegekben főleg a szépirodalmi alkotásokban, költőink verseiben nem tűnnek avíu tas szóalakoknak a segél, segelt, segélik szóalakváltozatok. Illyés Gyula versében pl. a témához is nagyon illő szóvállalásnak tekinthetjük a segél ige versbeli kulcsszerepét: „A régi isten is a maga arcút segéli" (Illyés: Árpád). A régi emlékek és barátok felidézésére vállal sajátos szerep- játszást szavunk Jékely Zoltán versének ebben a részletében: „De szomorú, hogy nem segélhetek, / s hagynom kell őket feltarthatat- lanul beomlani a Házson- gárd porába” (öregeink a messzeségben). Újságjainkból idézhetünk olyan példát is, hogy a segél régies nyelvi formát elsősorban a szókészlet bővítése céljából veszik tollúkra újságíróink: „Bárminő állapotban színpadra segélik” (Magyar Nemzet, 1984. okt. 9.). A nyelvhasználat alkalmazkodási készségéről árulkodik a segél igének egy sajátos felhasználási módja és formája. Van rá eset, hogy beszédbeli gyakorlatunkban ajkunkra vesszük szólásformán is egy régi hivatalos eskü e befejező mondatát: Isten engem úgy segéljen. Alak- változata: A teremtő úgy segéljen! Még véletlenül sem a köznyelvi segítsen szóval formáljuk meg az idézett szövegrészletet. Meg- kövesült régieskedésében főleg az idősebbek nyelvhasználatában a segítség nyelvi forma helyett is gyakran adunk szerepet a segedelem régies alakváltozatnak, elsősorban a szólásszerű nyelvi alakulatban: Menj Isten segedelmével! Egyre gyakrabban halljuk még az értekezleteken is felszólalóktól ezt a régi, szóláskészletünkből kiavult szólásmódot is: Mindenki lépik egyet. A lép ige valamikor az ikes igék közé tartozott, ma már a lépik formája régieskedő alak- változat. Annak is tanúi vagyunk, hogy olykor egy- egy képzési és ragozási régieskedés is fel-feltűnik nyelvhasználatunkban. A humor, a derű jóízűségét is árasztja magából pl. Németh László levelének e részlete: „Én folyton azon vágyolgok, hogy lehetne belőlem középiskolai tanár" (Levele Illyés Gyulának. 1945. aug. 15.). Dr. Bakos József Cehov emlékezete Impressziók a Csehov-konferencia nyomán VI 6. Az a néhány októberi nap. amely a Csehov-emlékezés jegyében zajlott Badenwei- lenben, a természet ajándéka volt a résztvevőknek. A kora reggeli ködök kékes- szürke fátylát vontak a rétek s az erdők fölé. Aztán — nem sokkal napkelte után — megváltozott minden. Napfény simogatta a fák lombozatát, a völgyek hűvöse is enyhült, a városban pedig megindult az élet. A kereskedők kirakták áruikat üzleteik elé, a péküzletből friss kenyér-, sütemény- és kalácsillat szállott — előcsalogatva a házakból a reggeli készítésével foglalatoskodó háziasszonyokat is. Apró életmozzanatok, amelyek mintha a csehovi hangulatok kedvéért születtek volna. A sétáló, nézelődő. a levegő tisztaságát és a napfény őszi melegét élvező vendégek is kissé Csehov-fi- gurákká váltak. Legalábbis számomra. A miliő, amelyben a novellista és a drámaíró Csehov emlékét idéztük, aligha lehetett volna kellemesebb. S ha e rövid, badenweileri benyomásainkat felvillantó képsorban a hangulatiság elemei így előre tolakodtak, célszerű tán szólni arról is, hogy mily sok szó esett ott — előadások keretében — a pillanat költészete iránt oly fogékony Csehovról. főként a novellistáról. Amit a Csehov- művek egyik textológusszakértője mondott, az mottója lehetett volna számos, Csehov novellisztikáját, stílusának modernizmusát tárgyaló előadásnak. A részletekre, az apró momentumokra figyelő Csehov művészetében a város, a sztyepp, a kert, a virágzó fák stb., megannyi, a líra síkján megragadott valóságelem, amely végül- is egy nagy szintézisbe olvad — fejtegette a jeles Csehov-szakértő, mely egybehangzott azokkal a nézetékkel, amelyek szerint a Csehov-életmű modernségét az impresszionista, szimbolista. némelykor a szecesz- sziót asszociáló leírások, részletek, személyiségrajzok alkotják. A kellemes őszi hangulatban e fejtegetések óhatatlanul is eszünkbe juttatták ama csodálatos lírai- ságú sorokat, amelyek A mezzaninos ház c. elbeszélést teszik oly feledhetetlenné: „A nap már lemenőben volt, s a virágzó rozstáblákon esti árnyékok terültek szét. A szorosan egymás mellett meredező, igen magas, vén fenyőkből álló két sor fa. mint két sűrű fal szép, homályos sétányt alkotott.. . Csöndes és sötét volt az alkony, csak a magasban, a fák csúcsain rezgett valami arany fény és szivárványszínekben csillogtatta a pókhálókat. A levegőben átható, igen erős fenyőillat terjengett . . . Lábam alatt bánatosan zizegtek a tavalyi levelek, árnyékok bújkáltak a homályos fák között, jobbra, egy régi gyümöicsöskert- ben sárgarigó fütyült kedvetlenül. gyenge hangon, lehet, hogy ő is öreg volt.” A századforduló európai vagy szűkebben kelet- és közép-európai prózáját kedvelő olvasó számára oly ismerős futamok ezek a tájról, a természetről s a mindezek szépségeit felfedező emberről, aki látja s élvezi a megragadott pillanatok költőiségét. Óhatatlanul is a nagy elődre, Turgenyevre gondolunk, majd a kelet- és közép-európai kor- és pályatársakra, kik vagy követték az orosz mestert, vagy tőle függetlenül, ám rökon élmények hatása alatt jutottak el az ábrázolás, illetve az élmények lírai visszaadásának belső kényszeréhez. Ott, Baden- weilerben épp erről szólhattunk. Arról, hogy mily gazdag a kelet- és közép-európai pályatársaknál az orosz mester, azaz a Csehov prózájával való rokonítha- tás lehetősége. Mert vajon ki ne gondolna pl. A kutyás hölgy c. Csehov-remekmü alábbi sorainak olvasásakor Krúdy Szindbádjára: Gurov „múltjából emlékezett gondtalan, jó lelkű nőkre, akik felvidulták a szerelemtől, hálásak voltak neki még a futó kaland nyújtotta rövid boldogságért is: emlékezett olyanokra is. akik . . . őszinteség nélkül, fölösleges fejtegetésekbe bocsátkozva, modorosán, hisztériásán szerettek, olyan arckifejezéssel. mintha nem szerelemről, szenvedélyről, hanem valami még nagyobb jelentőségű dologról volna szó; emlékezett két-három nagyon szép. hideg teremtésre is, akiknek arcán hirtelen valami mohó, ragadozó kifejezés suhant át, a makacs kívánság, hogy az élettől többet vegyenek el, többet préseljenek ki belőle, mint amennyit adhat. Ezek már nem egészen fiatal, szeszélyes, megfontolatlan, hatalmaskodó, üres fejű nők voltak és Gurovban, mikor már el- hidegült irántuk, szépségük gyűlöletet keltett, fehérneműik csipkéi pikkelyekre emlékeztették." Emlékezzünk csak: Szindbád is hasonló leltárt készített, amikor régi szerelmeit vette számba. Mert őt is sokan szerették. Szerették grófnék és keres- kedőnék. szerették barnák és szőkék, soványak és kövérek, akiket természetesen sorra megcsalt és elhagyott, de akik végleg mégsem felejtették el őt soha, hűtlensége után is tovább szerették. S mindez miért volt? A Csehov-mű egy másik passzusa adja meg a Gurov- ra (Csehov hősére) és Szindbádra egyaránt érvényes választ: „A nők sohasem annak látták, aki; nem önmagát szerették benne, hanem azt a férfit, akit képzeletük teremtett, s akit egész életükben sóváran kerestek; később észrevették. hogy tévedtek — de azért tovább szerették.” Ez utóbbi részlet jelzi: mennyire az illúziókra épült e férfiak s az . utánuk forró szerelemmel sóvárgó nők világa. Ám ne feledjük: ez illúziók a századfordulón a menekülés kísérletei voltak, még akkor is, ha — miként Szind- bádunknál látjuk — a megérkezés a jobbnak remélt világba elmaradt. Az elmaradás persze mindig újabb biztatás: a boldogság további keresésére serkenti a hőst. aki el is indul az álmok tengerén — miként a mesehős — és minden újabb novellában megéli a reményt ígérő túlzás örömét . . ★ Hűvös az utolsó badenweileri este. amikor a három napon át tartó tanácskozás ünnepélyes berekesztése után hazafelé indulunk. Előbb a szálloda mellett kell elhaladnunk, ahol Csehov utolsó napjait töltötte, s ahol fájó rezignációval mondotta utolsó szavait kezelőorvosának: Ich sterbe... — Meghalok ... A holdfényben jól látszik az emléktábla, rajta a koszorúk és virágok. Aztán könyvesbolt esik utunkba, kettő-három is talán: a kirakatokból Anton Pavlo- vics portréi néznek ránk. a művek új német kiadásainak címlapjairól . . . LőkÖs István (Vége) — Legelébb az indulás, ról... — Békésszentandráson születtem. 1938-ban, egy szép kis faluban, a Körösök vidékén. Apám tanító volt, anyám egy bolgár kertész lánya, emlékszem, gyerekkoromban otthon is még bolgárul beszélgettek. Sajnos, engem már nem tanítottak erre a nyelvre. —» Az alföldi táj, úgy tű- nik ma is meghatározó képein ... — Bárhol járok, mindig azokat a motívumokat keresem. A folyó ágait, a sok tiszta vizet nagyon szeretem. Gyakran hazalátogatok, ott szeretek igazán horgászni. Ilyenkor nemcsk a botot, az orsót, a horgokat viszem magammal, hanem a festő- kellékeket is. Amíg az ember figyeli a vizet, beléivó- dik a motívum, a hangulat. — Korán fény derült a tehetségére? — Iskoláskoromban már sokat rajzolgattam, aztán a gimnáziumban gépészmérnöki terveket szövögettem: beleszerettem az ócska masinákba, motorokat szereltem. Aztán mégsem lettem hűtlen a festéshez. A szegedi tanárképző főiskolára jelentkeztem, ott is végeztem. A feleségemmel Kaposvárra kerültünk, hat évig általános iskolában tanítottam. — ISzereti ezt a korosztályt? — Sokat tanultam a gyerekektől. Bátorságot, önfe. ledtséget, fanatizmust. Bizonyos dolgokat felnagyítanak. MÜTEREMSAROK Csendes beszélgetés Lóránt Jánossal A földön, az állványon, körben a falak mentén — készülő művek. Egyik-másik még csak körvonalában sejteti a majdani alkotást, amott egy megkapó öregasszonyportré, némely vászon már csak finom ecsetvonást vár... Az egri belvárosi műteremben egy fárasztó nap után, az esti órákban beszélgetünk a festőművésszel. Lóránt Jánost, a művészt — jelenlegi — szűkebb pátriájában nem kell bemutatni. Az emberre vagyok hát kiváncsi: gondolatairól, érzéseiről faggatom. s ez véleményem szerint kell a művészethez. Vallom, hogy nagy hatással volt ez rám. ha nem is közvetlenül mérhető le a képeimen. — 'És a dunántúli táj ... ? — A legszebb alföldi képeimet itt festettem. Kaposvárott komoly képzőművészeti élettel találkoztam, s igen szép hagyományokkal : hatott rám Rippl-Rónai képi megfogalmazása is. Majd a salgótarjáni évekről mesél. Arról, hogy a pannon levegő után elébb üresnek érezte a várost, épülő nagy házaival, gyárkéményeivel. Egy ideig tanított, majd megkapta a Derkovits- ösztöndíjat. — -Itt jöttem rá igazán, hogy mennyire fontos a művésznek az emberek közelsége. Az. hogy ne csak egy bizonyos körben mozogjon, ne csak a társadalom egy rétegétől kapja az információkat. Az öblösüveggyár szocialista szerződést kötött velem, közelebb kerültem a munkásokhoz; szakkört vezettem, a gravírozó részleg dolgozóinak rajztudását esi' szolgattam . . . Azóta reálisabbnak látom a világ dolgait. Sok barátság is szövődött Salgótarjánban. Lóránt János eddigi élete során bejárta szinte az egész kis hazát. Változás a családi életben, új indíttatások, művészi tervek, újabb lehe. tőségek — mind-mind közrejátszottak ebben. — Négy év Mátraalmáson. Megszűnt egy falusi iskola, és kialakítottak benne egy műteremlakást. Csodálatos vidék: az ember kinézett az ablakon, és úgy érezte, mintha az erdő közepén élne. — Akkor már tanított az egri tanárképző főiskolán . .. — Körülményes volt a beutazás, ezért költöztünk ide. De szívesen emlékszem a Nógrádi Szénbányák Vállalatnál kötött szocialista szerződésre: a nagybátonyi művelődési házban vezettem szakköröket, rendeztünk kiállításokat. A Munkácsy-díj mellett SZOT-díjat kapott. több biennálé ezüstdiplomáját mondhatja magáénak, az Egri Akvarellbiennálé nagydíját, megkapta a Madách-, az Egry.dijat. .. Felsorolni is nehéz az elismeréseket. Az ország számos városában volt önálló kiállítása, képei szerepeltek Szófiában. Krakkóban. Lipcsében. Olaszországban. — Az országos hirü mii- vész hogy érzi magát Eger. ben? — Az ember élete olyan: valamit elveszít, valamit nyer. A főiskolások fiatal, más szemmel nézik a világot. Közösen megoldani a feladatokat — ez nagyon szép dolog számomra. Itt nem művészképzés folyik: a szakma becsületét szeretném átadni nekik abban a kevés óraszámban, amit a rajztanításra lehet szánni. Mindazt, amit egy jó rajztanárnak el kell sajátítani. — Mennyiben kötődik a városhoz? — Örülök egy-két megvalósult tervnek. Például a szocialista szerződések gyakorlatának. a Művészeti Tanács létrejöttének, annak, hogy Eger az akvarellbiennálék központja. Ám feltétlenül hiányzik egy galéria, egy olyan kiállítóterem, amely rangjában méltó lenne a városhoz Akár a megye kiállításainak a központja, koordinálója is lehetne égy ilyen intézmény Szó esett már arról, hogy a Vitkovits-házat alkotóházzá alakítják. S mi lehet egy művész álma? Egy olyan nyári művésztelep létrehozása, ahová külföldi akvarel- listákat is hívhatnának. Így megőrizhetne a város egy kortársanyagot. Azt hiszem, nem túlzás: minden ittlakn örömére . . . Mikes Márta
