Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-14 / 293. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság, was. de«mbe, u.. «ombc Jubileum, méltó módon Ötödik alkalommal rendezték meg idén az Arcok és sorsok portrébiennálét a Hatvani Galériában. Kisebbfajta jubileumot ülhetnek hát a szervezők, annál is inkább, mivel minden eddiginél gazdagabb, igényesebb anyag gyűlt össze, a kezdettől fogva országos rangú tárlatra. Nehéz helyzetben van tehát a kritikus, hiszen majd valamennyi mű értékeit szívesen méltatná, legalább néhány szóval. De hát: 121 művész, 121 alkotás ... Portréfestészet. Hányszor, de hányszor leírták már, milyen hihetetlenül próbára tévő feladat előtt áll az, aki nemcsak jellegzetes vagy kevésbé jellegzetes arcvonásokat akar megörökíteni, de jellemet, életutat is megeleveníteni. Talán e műfajban van a legnagyobb szükség arra, hogy minden együttérző képességét, minden pszichológiai tudását mozgósítsa az ecset fogója, a szobor formázója. Könnyű beletévedni a közhelyek csapdájába. Az „anya” jóságos és megtört. A „munkás” erőt sugárzó, a „nagy ember” homlokára kiülnek az okos gondolatok ... Vajon kinek, hogy sikerül túljutni a szinte kényszerítő általánosságokon. Vagy: mennyire lehetett izgalmas tartalommal megtölteni az unott közhelyeket? Nos, Tóth Júlia aranydiplomát kapott, szobrának talán épp ez utóbbi a rendkívüli bravúrja. Tavasz című feje megidézi, mintegy sűríti mindazokat az alkotásokat, amelyek valaha megpróbálták maradandóvá tenni az „ifjúság” legfeledhetetlenebb perceit. Boldogság, repülés, tiszavirág órák, nincs múlt, és nincs jövő, csak a győzedelmes jelen. A művésznek sikerült egyszerre klasszikusnak és modernnek lennie: bebizonyítania azt, hogy képes megbirkózni a „hálás” tárnával. Nézzünk rögtön egy ellenpéldát. Lóránt János mindig is távol tartotta magát a közhelyektől: Pásztor és kutyája című ezüstdiplomás művének erejét is elsősorban az adja, hogy az elvileg idilli, egyszeri jelenetből „különöset”, nemcsak a szemre, de az idegekre hatót formál. Példázatként hat, (mert a tájjal szinte egybeolvad) a szendergő férfi és az álmát őrző kutya figurája. Figyelmeztetés arra, hogy olykor erőn felül is teljesíteni kell a vállaltakat. Persze — és ez is régen megfogalmazott gondolat —, mindenkinek mást mondanak az alkotások. De mennél több emberhez szólnak — lehet, hogy csak holnapután —, annál teljesebb a siker. Pirk János már ma dicsekedhet. Kaszástársaim emlékére (ezüstdiplomás) című festménye oly egyszerű és közérthető, akár egy . harsányan zengő népdal. E jelzőkkel talán már sikerült is érzékeltetni képe kompozíciójának lendületességét, színeinek energiáját. Egészen más világú Fazekas Magdolna (bronzdiplomás) Merengő je. Munkája a nagybetűs líra dicsérete. Harmóniáival elfogadtatja, hogy a látszólag jelentéktelen pillanatok is érdemesek figyelmünkre, hordozhatnak maradandó tartalmakat. Fejér Csaba viszont éppen a jelentékenységet igyekezett megörökíteni. Mold- vay Győző 60 éves című (bronzdiplomás) alkotásában benne van mindaz, amit el lehet mondani egy sikeres pályájú, , tiszteletet kivívott emberről. Nem titkolja azonban személyes elfogultságát sem a festő, így sikerül az általánosból egyedit formálnia. Kurucz D. István Népföl- kelői tablószerűségükben igazi sorshordozók. A merev, kifejezéstelen arcók balladai sűrítettséget adnak a kompozíciónak, amelyet csak erősítenek a nyers, szinte ütésszerű színek. Vécsési Sándor mintha Chagallra emlékezne. Gyermekkoromról című munkája azonban nem annyira szürrealista, mint inkább népmeséi ízű figurái egészalakosak, de arcuk — portréjuk — az, ami leginkább magára vonzza a figyelmet. A csavargó egzaltált, és a gyerekek szinte áhítatos vonásai kontrasztjukkal bűvölik el a nézőt. A trombitás kiugró és bámulóinak elmosódó alakjai valósággal kényszerítik a kép előtt állót arra, hogy visszafelé lapozzon a múltba, s megpróbálja saját álmait megidézni. Patay László „Évát” festett. S annak, aki rápillant a festményre, rögtön világossá válik, hogy nem szójátékról van szó. (Munkájának címe Patay Éva portréja.) A „hölgy” bőrének árkaival, redőivel együtt sugározza az örök nőit. A kislány titkokat kereső tekintete, a férfit igéző szem- villanás, a számonikérő anyai szemöldökráncolás mind leolvasható, akár csak a szeretet, a megértés, amely az alkotót művének alanyához fűzheti. Károlyi Mihály. Mennyi mindent elmondták már a különleges jellemű és életútú politikusról. Kirchmayer Károly bronz mellszobra új szempontokat kínál az államférfi eszméinek és karakterének megértéséhez. A kételkedőt az önmagában sem százszázalékosan megbízót láthatjuk magunk előtt, aki döntéseit ezernyi megfontolás után tehette csak meg. Méltán kapott ez a mű is bronzdiplomát, mint az előbbiek. A Hatvani Galéria kitüntető érmét és díját Kiss Nagy András és Gulácsy- Horváth Zsolt szobrászművész érdemelte ki. Krom. pacher Ödön professzor (Gulácsy) egyszerre kelt együttérzést és csodálatot a nagy „kisember” iránt. Kiss Nagy András érmeivel viszont arra hívja föl a figyelmet, hogy az egykor oly kommersz éremportrékon is lehet még újítani. Karakterisztikus alkotásai megcáfolják azok véleményét, akik lekezelően bánnak e műfaj képviselőivel. Felsorolásunkban, méltatásunkban csak a díjazottak szerepeltek, demonstrálva ezzel is azt, hogy a magas színvonalú kiállítás résztvevői közül méltánytalan lenne a zsűri által elismerteken kívül másokat a többiek rovására kiemelni. A képzőművészetek barátainak érdeklődését azonban — bízunk abban — ennyivel is sikerül felkelteni. Németi Zsuzsa Kis Nagy András: Portré (aranydiploma) Tóth Júlia: Tavasz (aranydiploma) IArcok é$sorsok Hatvanban Patay László; Patay Éva (bronzdiploma) Pirk János: Kaszástársaim emlékére (ezüstdiploma) Merre tovább? Töprengés képzőművészetünk jelenéről, jövőjéről (Részlet) K ár lenne emiatt bánkódni, merthogy az atomkor művésze nem képes kva- litatíve versenyre kelni az ógörög, etruszk, gótikus, reneszánsz mesterekkel, a legnagyobbak mellett kevésbé kiemelkedőkkel sem. Korunk kultúrája nekünk mégis becses, nélkülözhetetlen; amiképpen szívet, hazát cserélni se könnyű, akként a bölcső és koporsó között nehéz lenne lemondani a kortársak meglátásairól, művészi észrevételeiről, kollektív bölcsességéről, ismerősök, barátok jelenlétéről, a környezet megszokott kellékeiről. Méltányolható a karvezetőknek az az igyekezete, hogy ennek a szűkebb és tágabb környezetnek sajátos arculatot szeretnek kölcsönözni, olyan jegyekkel, vonásokkal felruházni, amelyek valamiként visz- szajátsszák a sokszor emlegetett második ipari forradalmat, a félvezetők, mikroprocesszorok áldásait (vagy végzetes kapacitásukat). Az emberiség — s ez már félreérthetetlenül bebizonyosodott — nem akar laboratóriumban lakni, nem hisz a derékszög, a hasáb világmegváltó uralmában, a geometriai idomok hangulatosságában, mert már régen megtanulta, hogy a desztillált víz ihatatlan. A modern idők jellegzetes önkifejező formanyelve ezért nem veheti át kizárólagosain a matematika semelyik grá- dusának a fonetikáját, se az alapműveletekét, se a megismerés magasabb tudományáét A művészet hatáskörében jelenleg — bármennyire sürgető — nem kerülhetett napirendire az uralkodó ízlés, a stílusegység kérdése. Azért sem, mert akik hivatottnak nevezték ki magukat a kodifikálásra, (A szerző a sajtónap alkalmából kapta meg a Hevesi Szemle nívódiját.) elvesztették kapcsolatukat a valósággal, ködképeket, rögeszméket kergetve szembekerültek embertársaikkal. A klérus nagyjából egyedül maradt, s a népszámlálás után kiderült, hogy a kimutatás szerint mindössze a rendtagok számítanak hithü' nek. A kudarc teszi a desztillálókat indulatossá, gorombává, de egyúttal körmönfonttá, szemforgatóvá. S mert a fontosabb íróasztalok mellett üldögélők, a hatáskörrel bírók többnyire felkészületlenek az érdemleges állásfoglalásra, a hangerőből következtetnek, a féktelen álspecialistákra hallgatnak. A szerénytelenség, az igazság ritkán párosul igazságérzettel, szakszerű ítéletek kimondásának a rátermettségével. Mindezekért az értékorientációt elsodorják a viharok, kompromittálják a kitüntetések: a minősítést kire bélyegnek, másra medáliának alkalmazzák. S akik élnek, éltetnek vele, imamalomnak használják; a szajkókelőre összeállított névsorok szerint ismételgetik a kiosztott jelzőket, az ötcsillagos művészre felvirradhat a szerencse, az egycsillagos éljen, ahogy tud. S a többi? Meg kellene egyezni abban, hogy a magyar képzőművészet rendkívül összetett, sokrétű munkaterület, kiterjedésében nagyszabású, igen sok tehetséget foglalkoztat. Hogy kik ezek közül az a néhány tucat; akit a határozathozatalra jogosultak és informátoraik felvesznek a protokoll-listára, nem is lenne különösebben fontos, ha a nyilvánosságot és a közszemlére tett művek ismertetését miinél többek számára garantálni lehetne. A tárlatok, a bemutatók mennyiségére nem lehet panasz, az írásos beszámolók. értékelések, bírálatok közreadása annál több elégedetlenséget vált ki. Tarthatatlanok e téren a szubjektivizmus, a voluntarizmus túlkapásai; a fakultás teljesítményeihez méltatlan! a szemellenzős nézetek elterpeszkedése. A nagyhangú, de kis létszámú központi kórus fortissimóján kívül alig hallatszik va'lami, a külön csapáson járó gondolatok számottevően nem oldhatják fel az elközömbösített átlagmagyar görcseit, amelyek a sok érthetetlenség láttán és olvastán kikapcsolták a gyanútlan állampolgár szellemi érzékenységének áramköreit. Az unisono félrevezetés az egyirányú nemzetközi kitekintéssel is a hazai sémákat próbálja egyetemessé kendőzni, az olyannyira kapós nyugati impulzusokat, a követhetetlen kitalációkat koncentrálni, holott az européer és amerikáner újhullám a szürnaturalizmus, a fotodokument felé fordult. Hogy az objektek, a performális gesztusok mellett létezik valami más is .az univerzumban mint optikai rejtély, tudatküszöb alól feltörő vízió, az azokból a gúnyolódó megjegyzésekből sejthető, melyekkel a honi hírközlő szervek az ellenállhatatlanul terjedő, nosztalgiadivatot kísérik. Félő, hogy a szalagos, fodros, valceres karusszel menetében egyelőre nem lesz megállás. a boldogtalan sorsú Habsburg-királyfi nincs egyedül, apja familiáris anekdoták szárnyán tér vissza a T. Ház folyosóira, mert amikor a menlnyei szárnysegéd lelkendezve jelenti neki, milyen izgatott tömeget talált a Práter stadionban az osztrák—magyar futballmeccs előtt, megkérdezi az öreg: „és kik ellen játszunk?” Szűnni nem akaró Budapest Orfeum a Katona József Színházban, K. u. K. liberalizmus, forró kézfogás a kópházi határállomáson, magyar üzletközpont a Grabenen, bécsi kávézó a pesti korzónj Taverna szálló a Váci utcában — aulikusoknak, Duna menti művészettörténészek számára meg nagy kvart alakú, ötszáz oldalas magisztrális monográfia Hans Makartról a szolnoki művésztelep és Pettenkofen osztrák szakértőjének a tollából. Lehet ezen mosolyogni, csodálkozni, de a tünetet nem ajánlatos bagatellizálni. Nem ártana utánanézni, mire a sok szép mese, merre tart a vágyak villamosa? A kutatni valók nemcsak addig terjednek, amíg a szószék ismételgetni engedi a bemagolt igéket, arról is meg kell emlékezni, ami a prédikátornak nincs ínyére, mert — miként az köztudomású — a tények makacs dolgok. A nosztalgikus áramlatok — mondják — visszahatásként bővültek szökőárrá, a glóbuszunkat nyomasztó zord életérzésre válaszul. Kulturális megjelenésük épp az erőltetett modernkedésből vezethető le, a fennhéjázó varázsszavak hatástalanságából, a szakzsargon, a halandzsa, a bikkfanyelv üresjárataiból, abból, hogy az agyonreklámozott kirakatok nem kecsegtetik a plebset árubőséggel, a műtermekben felhalmozott választékkal. Az operettszínpad, a maszkabál, a permanens farsang után áhítozók mozgalma’ ártatlan időtöltés lehetne, ha volna onnan átjárás a felsőbb emeletekre, ám a lépcső
