Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-14 / 293. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. december 14. szombot MŰVÉSZET ÉS IRODALOM» Pogány 0. Gábor Granasztói Pál Chiovini Ferenc Németh István édesanyjával (Fotó: Németh István) AZ ÉRTÉKEK SZOLGÁLATÁBAN Lóránt János: A pásztor és kutyája (ezüstdiploma) ándor: Hadaró (bronzdiploma) Kurucz D. István: Népfelkelők (bronzdiploma) jér Csaba: Moldvay Győző 60 éves (bronzdiploma) (Szabó Sándor reprodukciói) Ma nyílik a Hevesi Szemle Galériája Ma, délelőtt tíz órakor megnyitják a Hevesi Szemle Galériájában az első kiállítást. A helyiséget az Oktatási Igazgatóság bocsátotta rendelkezésre, szíves házigazdái minőségben azt is tanúsítva, hogy az intézménytől nem idegen a mű-- vészetek pártolása, segítése. Az új galéria első tárlatán Németh István fotóművész munkái láthatók. Művészportrék és olyan alkotásokról készített felvételek, amelyek jellemzőek a művészre. Ezek mellett a be-, szédes fotók mellett szobrok, kisplasztikái alkotások is kiegészítik a látványt: a sokféle és sokfelé hatásnak értő fókuszába állítva az embert. Németh István, a filmes múlttal is rendelkező fotóművész, kitűnő emberismerettel kapja lencsevégre azokat, akiket akár a tisztelet, akár a bensőséges barátság, akár a tekintélynek kijáró megilletpdöttséggel örökít meg. A gép ugyan érzéketlen, de nem az a mögötte kuksoló, vigyázó, figyelő ember, aki a másikat azért lesi meg és legtöbbször a lélek tükrében a fényt keresve, mert rokonságot érez vele, mert azt akarja, hogy a megörökített jelenség okulásul szolgálhasson másoknak is, többeknek is, sokaknak is, akik nem lehettek az elszálló perc élményének, látványának a részesei. Az elevenben megjelenő alkotások, a szobrok visszaköszönnek a fotón látható portrékra, a lélek mestereire, s ugyancsak bizonyítják, hogy a szellem, a belül való világ teremti meg a kinti emberi formákat. Minden bizonnyal azért, hogy tanúságtételként itt maradjon a mából az időnek, a holnapnak, azt igazolandó, hogy ezt éltük át egykor, ilyenek voltunk, vagy ilyenek voltak eszményeink, ennyire tellett tőlünk, belőlünk. Ezzel az „alapító” tárlattal a Hevesi Szemle nem elsősorban képzőművészeket engedett szóhoz jutni, noha a festők, szobrászok alkotásai jutnak el leginkább a közönséghez. Talán azt is mondhatnánk, hogy a felkínálkozó alkalmat akartuk üstökön ragadni, amikor ezt a gazdag anyagot fogadtuk először, elsőként galériánkba. Tettük ezt azért is, mert anyaga minden ízében emberközpontú. Az emberről, az embernek szól, érthetően, az emberi érzelmek, rokon- és esetleg ellenszenvek széles skáláját nyitva meg azokban, akik erre a kiállításra betévednek. A mai kor buktatói és csapdái között mi így szeretnénk szellemi műhelyünket, munkásságunkat tágítani, kapcsolatrendünket ekként gazdagítani az egri és Heves megyei táj élő magyarságát az országos egésszel egybekapcsolni. Soha nem óhajtunk kötelességünkről megfeledkezni: mindent az emberért kell tennünk, mindent úgy kell megcselekednünk, hogy mindenki, a mai nap nyelvén is értse szándékainkat. Egy sor felmerülő kérdés közül csak néhányra válaszolnánk ebben az ünnepélyes pillanatban. Azért nyitottuk ezt a galériát, mert a látvány egyre fontosabbá válik életünkben, lakáskultúránk vitatkozó és vitatható állapotban van. Mi az ember realitásaira szavazunk és arra, hogy azok kapjanak itt helyet, akik ezt az álláspontot elfogadják. Valljuk; a művész és a közönség érteni akarják egymást. Ha tehát a művész érthető nyelven beszél, akkor elindul a közlés oda-vissza. És nemcsak a megértés, de az érzelmek, a szenvedélyek csatornáin át is. A Hevesi Szemle azért vállalta fel ezt a „látványügyet”, mert úgy érzi: segít a közönségnek is, az egri és a megyében élő művészeknek is, otthonossá honosodni az értővé nőtt ismerősök, kortársak seregében. 1986- ban több tárlatot rendezünk. Többek között gondoltunk Herczeg István, Kishonthy Jenő, Lóránt János, Nagy Ernő (festők), Pusztai Ágoston szobrász, Erdész Júlia textilművész, Nagy László petőfibányai fafaragó és Szabó Sándor fotóriporter munkáinak a bemutatására ; az országos mezőnyből is kérjük Borbély László és mások alkotásait. S bár a Hevesi Szemle szerény anyagi keretek között mozog, nem tartja e költséges vállalkozásokat lehetetlennek, mert most is egy sor közreműködő, mecénás segíti ezt a vállalkozást: a helyi párt- és állami szervek, a Megyei Művelődési Központ, a Csepel Autó Egri Gyára, a Magyar Urbanisztikai Társaság és a Népújság is. A művészeti esemény és benne a látvány ereje növeli a hitet, hogy a tettet mindig is érdemes végrehajtani., Hiszünk abban, hogy a folyóirat szellemi ereje is nyer azáltal, hogy kinti fórumok visszhangozzák azt, amiért a lap hasábjain harcba indultunk: Egert és a megyét belekapcsolni abba az országos szellemi vérkeringésbe, amely értéket termel a mának és tudatot a jövőnek. Mondhatja valaki: ez itt egy felhevített reklámszöveg. Az is. A hírverés lendületével, tudatosan alkalmazva a minden szellemi kategóriában nélkülözhetetlen propagandát, állítjuk: nemcsak az egykori falu egykori kisbírója verte a dobot büszke öntudattal a község utcáin és főterén, mert fontos dolgot teljesített; mi is szeretnénk, ezzel a most nyíló galériával is fontos tettet véghezvinni. Fenntartjuk a tévedés jogát és veszélyét, mert csak az nem téved, aki semmit nem csinál. Az alkotás mindig is valami újnak a létrehozása! Az újat-mondás, az újat-tevés hatásokat szül Mi pedig szeretnénk hatni, méghozzá az alkotás erejével! Farkas András a szerkesztőbizottság tagja tetejéről lidércek, ufók vigyorognak azokra, akik a magasabh' régiókba szeretnének feljutni, máshol áthatolhatatlan falak mere- deznek a tetőteraszra igyekvők elé. A művészettörténeti elvágyódás — ebből a bűvös kafkai körből — gondterhelt töprengésre késztet, az ígéret földje tovatűnik a múltba. A szecesszió „után” a szimbolizmus a kincskeresők aranybányája, Puvis de Cha- vannes. Gustave Moreau az újonnan kikiáltott próféta- Közben összegyűjtik a Párizsi Szalon egyiik száz év előtti kiállításának tárgyait, amelynek rekonstrukciója meghaladja a látogatottság rekordját. A beavatottak eleinte mulatnak a visszás népünnepélyen, kedvük hamarost iróniába fordul, nem tudják, bosszankodjanak-e és szembe merjenek-e nézni a kísértetekkel? Azóta az Orsay rakparton levő kiérdemesült pályaudvart felújították képtár céljaira, s a francia főváros, — „a modern művészet Mekkája” — rövidesen a XIX. századi akadémikus festészet és szobrászat világviszonylatban legnagyobb múzeumát mondhatja magáénak. Nem valószínű, hogy a közönség — ez „a gyanús közeg” — csillapíthatatlanul sóvárogna egy aranykornak nem mondható időszak emlékanyaga után. Az örökbecsű szépségideáihoz, a természetelvű festészethez való visszatérést a rossz közérzet, a kínzó veszélyérzet sürgeti. Az első atombombák ugyan Japánban hulltak le, a szorongás — mindenekelőtt — Európában, a fehér emberek körében roncsolja az idegeket, kelti fel a menekülés vágyát, keresi a megnyugvás ösvényeit. Afrikában a vízhiány érdektelenné halványítja a radioaktív felhők fenyegetéseit. Latin-Amerikában egy-egy kényelmes fekvőhellyel is megválthatni az interkontinentális riadalmat. Az öreg földrész Eurázsiának ez a másodrendű félszigete két világháború megpróbáltatásai után nemcsak azért retteg, mert egy parlamentális troglodita hirtelen haragjában esetleg megnyomja a rakétaindító gombot, de mostanság még inkább attól, hogy elfogy az oxigén, nem részesül kellő ellátásban a szürkeállomány. Nem kell lételmélettel foglalkoznia annak, aki szom- júhozza a tiszta levegőt, szerei erdőben mászkálni, gyönyörködik a mezők liliomában, a fülemüle füttyében. Ezért van azután az, hogy a mucsai álmodernek lekésik a korszellemeit paralelogrammba kény- szeritett panelekkel építgetik a kilúgozott környezetet, mialatt már a posztmodernek is gömbszeletekkel, hántolatlan fatörzzsel, natúr anyagokkal dolgoznak. A vétkesen egyoldalú kommentátorok tévedésben hagyják a kulturális eligazításra számítókat, azt szuggerálják a busongók- nak, hogy a képzőművészetnek nincs mondanivalója a válságperiódus életviteléről. A vigaszra várók esetlegesen, sokszor csak a véletlenek szeszélyéből bukkannák olyan képekre, amelyek a dús növények, a kies völgyek, mozdulatlan síkságok, barátságos szőlődombok üde látványával enyhítik a nyugtalan kod ók aggályait. Márpedig nem szabadna lelki támasz nélkül hagyni a művészetekben bizakodókat, az érzelmi felüdülésre várakozókat- akiket a gondterhes jbvöre nézve a -toronyházak összkomfortja nem véd meg a légszennyeződéstől. A művészetbe vetett hitet az igazi korszerűség állíthatja helyre, az emberiség megmentésének a programja, a célravezető környezetvédelem. Milliók és milliók fel kell készüljenek a természet elpusztításának megakadályozására, amihez nem elegendő a nyomelemek kalligráfiája, az elektronmikroszkópok átható tekintete; a látási érzeteket foglalkoztató egyezményes jelek készlete nem teljes az ép levelek színének, a pisztrángok viliódzó mozgásának, a madarak röptének az ihlete nélkül. A biológiai egyensúly megőrzése megoldhatatlan az esztétikai egyensúly helyreállítása nélkül. A felszabadulás utáni művészettörténet átélte már a sematizmus két korszakát, 1949 és 1956 között, majd 1972-től napjainkig, először a szocialista realizmus szűkös értelmezésével, másodszor a későn érkező előőrs, avant-garde tardive védnökségével. Az utóbbi azért kártékonyabb, mert már háromszor annyi ideje tart, mint ameddig az előbbi nyesegette az egészséges hajtásokat. A tartozik rovaton — különben — mindkét kolumnában még számos tétel kipécézhető. A frakciók kiváltságának a megszüntetése szabad folyást engedne a kreatív adottságok csonkítatlan jelentkezésének, s egyben feleslegessé tenné az alkalmazkodást a követelőzőkhöz, ön- tömjénezőkhöz, cezarománokhoz, mert az anyagi függőség, a helyezkedés miatt senkinek se kellene megalkudni önmagával. Nem vitás, hogy a kreativitás kritériumairól a csoportosulások épp olyan terméketlen szócsatát folytathatnának egymással, mint a minőség, a haladás, az öntörvé- nyűség tárgykörében, az ellenfelek gátlástalanul mutogathatnának a másik táborra, hogy amit ott csinálnak, az álművészet. A részrehajló közigazgatás hatálytalanítása viszont őszintébb megnyilatkozásokra serkenti az alkotókat, s ez a társadalmi haszon szempontjából már önmagáért is beszélne. „Hatalmi” szóval senkit nem lehet az ügyeletes bálványok imádására szoktatni, az élet problémáival küszködök legjobb belátásuk szerint dönthetnek arról, reagáljanak-e a közügyekre, a KRiESZ-táblák liturgiájával áldozzanak-e ideget s velőt a haza oltárán, vagy a faültetők, énekesmadarakat gondozók, naplementében gyönyörködök közé álljanak. A művészetet művelők, a művészetet hivatásuknak választók ne aszerint osz- tályoztassanak, hogy kinek milyen hagyományokhoz van köze, a hetven év előttihez, vagy a hét század óta elevenhez, ne legyen hátrány, ha valaki elsajátította a szakmai minimumot, és szabad kézzel (fait a la main) ábrázolni, látványt reprodukálni is tud. Lassacskán mindegyre tudomásul szolgál, hogy a posztfeudális megrögzöttségek se képesek tartani a Gothai Almanach pozícióit, a kutyabőr, a pergamen nem áll jót egyetlen életműért sem: ki ér többet, professzionális vagy amatőr, diplomás vagy autodidakta, népi káder vagy pecsétes írással igazolt naiv? Szabadiskolából csak az kerülhet-e be a képzőművész-szövetségbe, aki nem tud rajzolni? Ha a főiskolai oklevelet valaki finom tájképek, cselekményes életképek megfestése közben, mediterrán tradíciókon iskolázott szobrok mintázásával szerezte meg, vajon tagja lehet-e a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának? Jobb volna elkerülni ezeket a buktatókat, s mivel a tárgyilagos ügyintézésre jó ideig még nincs kilátás, engedélyezni kellene az eltérő módszertani felekezetek elkülönülését. ki-ki a párjával, természetfestők, kockológok, neorealisták, asztráltak, stilizálok, abszurdok külön-külön... a közös célért, a magyar művészet felvirágozásá- ért, korlátlan lehetőségeink kiaknázásáért. Pogány ö. Gábor
