Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-13 / 266. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. november 13., szerda Amikor felzárkóztunk Európához Tolnai Gáborral a felvilágosodásról ZENEKAROK ORSZÁGSZERTE A Miskolci Szimfonikus Zenekar Tolnai Gábor: „Ismeretlen jelenségekre is fény derült" (Fotó: Perl Márton) • Mint hírül adtuk, nemrégiben tanácskozást rendeztek Egerben a felvilágoso-. dásról. E fontos művelődés- történeti korszakot több oldalról vizsgálták a szaktudósok: nyelvészek, irodalmárok, képzőművészek, zenészek tartottak előadást. A vándorgyűlés végén Tolnai Gábor akadémikust, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnökét kértük fel arra, hogy vonja meg a három nap mérlegét. Új, fel nem ismert jelenségek — Miért hívták össze Egerben ezt a konferenciát, s hogyan került napirendre a felvilágosodás témája? — Már hagyomány a Magyar Irodalomtörténeti Társaság működésében, hogy évenként az ország különböző városaiban rendezünk ösz- szejöveteleket. Az elmúlt évtizedek során sok érdekes és hasznos eszmecserére került sor. A közelmúltban sorra- vettük a XX. századi irodalom nagyjait, mert centenáriumi alkalmak követték egymást. így például Babitsról Pécsett hangzottak el elemzések, Nyíregyházán pedig Kosztolányiról. Ugyancsak alkalmat kerítettünk Radnóti 75. születésnapjának megünneplésére, ez alkalomból Győrött találkoztunk. Most a magyar művelődéstörténet nagy korszakára emlékeztünk, az új kutatások eredményeit vettük számba. Ez sem szokatlan munkánkban, bár az utóbbi időben inkább személyekhez kötődött tevékenységünk. — Nemcsak irodalmárok, de más szaktudományok kép viselői is szót kaptak ezen a vándorgyűlésen. Nem túl sok ez, nem válik-e kissé parttalanná a vita? — Mindig törekedtünk arra, hogy ne csak a literatú- rával foglalkozó kollégáink találkozzanak, hanem eljöjjenek filozófusok, művészet- történészek is. Az ilyesmi elkerülhetetlen, ha nagy, átfogó korszakot teszünk nagyító alá. A mostani alkalommal például a felvilágosodásról nem lehet szólni a korabeli ideológia vizsgálata nélkül, s ugyancsak alapvető a nyelv kérdése. A speciális magyar fejlődés következtében legalább annyi nyelvészeti előadásra van szükség, mint irodalmira, de nem szabad elfelejtkezni a zenéről, s a képzőművészetről sem. Ez nem zárja ki az elhangzottak szakszerűségét és mélységét, csak arra figyelmeztet: a kor széles panorámáját kell ismerni ahhoz, hogy ítéleteink igazak legyenek. — Járt-e valamilyen haszonnal ez a módszer, mi derült ki az előadásokból és a vitákból? ^ Ez a vándorgyűlés soksok új problémát érintett, új, eddig meg nem figyelt jelenségekre is fény derült. Ügy látom, hogy a további kutatások számára jó kiindulópontot nyújtott a tanácskozás. Az itt elhangzott gondolatok, majd bizonyára visszhangot keltenek különböző cikkekben, disszertációkban. Hiteles háttér — Hol tart ma a felvilágosodás kutatása, mit jelzett a tanácskozás? — A felszabadulás után fordultak a tudósok megfelelő módon ehhez a korszakhoz, nagy fontosságot tulajdonítva neki. A marxista szempontok igen lényeges megállapításokhoz vezettek. Napfényre kerültek vulgarizáló nézetek is, többen leegyszerűsítve vizsgálták a jelenségeket. Úgy érzem, hogy mára kiküszöbölődtek ezek a téves megközelítési módok, s évek óta valódi történelmi és esztétikai hátteret festünk. Igen fontos bázisai alakultak ki a kutatásnak, itt megemlíteném a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemet, elsősorban Wéber Antal és Pándi Pál munkásságát, de hivatkozhatnék a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetére is. Az már a tanácskozás igen lényeges hozadéka, hogy arra is felfigyelhettünk: vidéken is komoly vizsgálatok folynak, még Egerről is elhangzott egy igen jelentős elemzés. — A közönségnek feltűnhetett, hogy nem annyira egyes alkotók munkássága állt az előadások fókuszában, hanem átfogó témákról szóltak. Ez valamiféle irányvonalnak tekinthető? — A nagy személyiségekről továbbra sem feledkezünk el, itt fölhozhatnám példának a kritikai szöveg- kiadásokat. Batsányi, Verseghy vagy éppen Csokonai életművét nemrégiben kaphatta kézbe hiteles feldolgozásban a közönség. Itt inkább az átfogó szemlélet játszott közre: inkább a korszakról beszélgettünk, nem pedig egyes művészekről. Nemzet és haladás — Mégis, hogyan lehetne összefoglalni, mit jelentett a magyarság számára a felvilágosodás kora? — Ez egy európai jelenség volt, ezen a tájon, Kelet-Európábán kissé mást jelentett, mint a fejlettebb régiókban. Nagy esély volt ez nemzetünk számára, hogy a korábbi századok lemaradásait részben pótoljuk. Az eszmék, a gondolatok segítettek a felzárkózásban, s olyan rangos szellemek születtek, mint Csokonai. Kazinczy, vagy Batsányi. Nyilvánvalóan az érzékeny személyiségek „felfogták" és közvetítették a jelzéseket, a világ fordulását. A XVIII. század vége és a XIX. század eleje így válhatott a reformkor megalapozásává. Nem volt ellentmondásoktól mentes és töretlen a fejlődés, de mégis megmozdult valami a Duna—Tisza közén is. A haladás és a nemzet fogalma összekapcsolódhatott, a jövő ígérete tűnt fel a gondolkodásban. — Nem lényegtelen ilyen szempontból az 1795-ben vérbe fojtott Martinovics-össze- esküvés szerepe. Ezt hogy Ítéli meg a tudomány? — A régi történetírás mellőzte ezt a mozgalmat, jelentéktelen összeesküvésként kezelte. A fordulópontot Benda Kálmán munkássága jelentette, aki közre adta az egész iratanyagot, ami kapcsolatban van e témakörrel. Ma már úgy látjuk, hogy jelentős, haladó szerepé volt e mozgalomnak, minden ellentmondása ellenére is. Ahogy az egész korszakot is a maga összetettségében, sokarcú- ságában elemezzük. — Hogyan búcsúznak a résztvevők Egertől? — Jól éreztük magunkat itt, a házigazdák kedvessége miatt is, de azért elsősorban munkánk sikere játszott ebben szerepet. Az igazi eredmény persze később mutatkozik meg, lehet, hogy hónapok, évek múlva figyelhetünk föl egy itt fogant gondolatra, eszmefuttatásra. Végül is ezek miatt mondható fontosnak az egri tanácskozás. Gábor László Hazánk első vidéki hivatásos hangversenyzenekara, az 1963- ban megalakult Miskolci Szim fonikus Zenekar egyenes foly tatója és továbbfejlesztője azoknak a zenei hagyomá nyoknak, amelyek kisebb-na. gyobb törésekkel^ de folyama tosan jelen voltak Miskolcon a századfordulótól kezdve. Az együttes közvetlen elődjének a Diósgyőr—Vasgyár Zenekart (1896—1952) és a Miskolci Liszt Ferenc Filharmonikus Zenekart (1952— 1962) tekinthetjük. A 22 esztendővel ezelőtt szerveződött együttes munkájának hatására ugrásszerűen megélénkült Miskolc város és környékének hangversenyélete, megindult egy szélesebb közönségréteg kialakulása. Pedig a zenekar még sokáig küzdött a mindenütt fellelhető létszámgondokkal. Vezető karmesterük a megalakulás óta 1984-ig Mura Péter volt, aki korábban a Magyar Állami Operaház korrepetitora, majd a Miskolci Nemzeti Színház ope ratársulatának igazgatója, a Varsói Nemzeti Opera karnagya, illetve 1958-—61 között a lengyelországi Byto- mi Nemzeti Opera karnagya, a katowicei zeneakadémia tanára volt. Irányításával két éytized alatt rangos, magas színvonalú, elismert együttessé formálódott a város zenekara. Pedig az 1963-as őszi indulás még igen komoly gondok elé állította a karmestert és az együttes tagjait Az együttes vezetését 1984 augusztusa óta Kovács Lász ló, az új hazai karmestergeneráció egyik legfiatalabb tagja vette át, aki korábban is dolgozott már egy ideig Mura Péter mellett másodkarnagyként. A Miskolci Szimfonikus Zenekar, amely az elmúlt két évtizedben többek között olyan világhírű karmesterekkel is dolgozott, mint Lamberto Gardelli, Pierro Bellu gi, Günther Herbig, Riccar- do Muti, Carlo Zecchi, Somogyi László, Melles Károly ma már nem csupán Borsod megyében, de az ország más településein, valamint Budapesten és néhány külföldi városban is állandó vendég. Egy esztendővel ezelőtt a városi tanács jóvoltából az együttes egy régi malomból átalakított saját székházat kapott, s a tágas, szépen kialakított épület segítségével a közfigyelem hangsúlyozottan a zenekar munkájára irányult. Megalakult a Zenebarát Kör. amely szellemi bázisa a zenekarnak, s az együttes tagjaiból két vonósnégyes. fúvósötös, kamara zenekar, s a Miskolci Üj Zenei Műhely szerveződött A nagyzenekari koncerteket a színház épületében tartják, a székházuk földszintjén lévő 83 férőhelyes kamarateremben pedig vasárnap délelőttönként házimuzsika szól Sz. Gy. Erre szokás mondani, hogy tetőfokon a hangulat — mélázott el a lány. A fokot az asztalon sorakozó üvegek is jelezték. Már nemcsak a szomszédok beszélgettek, átkiabáltak egymásnak az asztal túlsó sarkára. A viccek csattanói rég túllépték azt a határt, amire azt mondják, csiklandós, de még illendő. Haza kellene menni — fordult a szomszédjához — valahogy megfájdult a fejem. Pedig nem a feje fájt, valami egészen más. Visszarévedt fiatalságára, amikor tánciskolába járatták. A fiúk ott ácsorogtak a majomszigeten, s őt csak akkor kérték fel, ha Béla bácsi, a tánctanár rájuk parancsolt. Mert soha sem volt szép. Csitrikorában esetlen, a kamaszok bája nélkül. De te, ökos vagy — mondotta volt mindig a mama, s olyanikor szánakozva simította végig sehogy se igazodó haját. Ne félj, az okos fiúk végül is az okos lányokat keresik meg. S ő okos akart lenni. Míg a többiek vidáman sétáltak a tavaszi fényben, ő a könyvtárakat bújta. Én többre becsülöm a tudást, minthogy sétálgassak istentudjamitakaró fiúk- * kai, vigasztalta magát. Osztályában ő volt a „bezzeg” gyerek, akinek mindig tiszta a köpenye, soha sem szamárfüles a füzete, s időnként kétszemélyes vitát folytattak a tanárral, mint két beavatott. Szerényen lehajtotta a fejét, ha dicsérték, s közben odaadott volna mindent, ha egyszer egy fiú őt hívná. Tulajdonképpen ide sem akart eljönni. De hát a többiek nem hagyták békén. Hogy nézne már ki, ha nem teljes létszámban megy a brigád, mikor kitüntetik, s azt ünnepük? Délután azon kapta magát, valami csodaváró hangulatban készül az estre. Egymás után próbálta fel ruháit. A haját erre is fésülte, arra is, aztán kontyot tekert. Parányi rúzst is kent a szájára, s a szeme alá festéket. Végül feladta. Kiválasztott egy sötétkék szoknyát, hozzá a fehér csipkés blúzt. Arcáról lemosta a festéket, haját simán feltűzte. Hát végül is nem mindegy, milyen vagyok? — kérdezte magától a tükör előtt. Aztán ott üldögélt az asztal mellett, egyre azt fontolgatva, bogy kellene lelépni. De azért maradt. A többiek táncolni mentek vagy átültek más társasághoz. Csak ö ült a helyén, térdeit illedelmesen összeszorítva, mint egy kislány, s tűnődve forgatta a poharát, mintha azt méregetné mennyit igyon. összerezzent, amikor a fiú megszólalt a háta megett: táncoljunk? — s ahogy odahajolt hozzá, szája súrolta az arcát. Én? Velem? Nem, nem is tudom, szabadkozott, de talán bele is hal, ha amaz komolyan veszi a visszautasítást. A fiú csak nevetett, s gyöngéden felhúzta a székről, s még oda sem értek a táncolókhoz, már magához vonta. A zenekar nosztalgiázott. Lágy kedves tangó. Nem is táncoltak, csak ringatóztak a dallamokon. Bódultán hagyta, hogy sodorja a zene. Be- ledidergett a boldogságba, hogy pont őt kérte fel. Csak nem fázol. vonta szorosabbra dereka körül karjait a fiú. Bágyadtan tiltakozott. Úgy tett, mintha el akarna húzódni, de a fiú karjai bilincsként szorultak rá: most nem szabadulsz — incselkedett az vele, s szemében ördögi szikrácskák pattogtak. Beleszédült a fekete szemek sugarába, s már semmit sem látott. Táncoltak, s aztán a fiú gondolt egyet, s visszakormányozta az asztalhoz. Megadóan le akart ülni; hát ennyi volt. De a fiú parancsolóan rászólt: szedd össze a holmidat, megyünk. Szabadkozni sem tudott. Szótlanul ment a fiú után. Varázslatosan szép volt az éjszaka. Langyos, virágillat szivárgott valahonnan, fenn a csillagokat mintha kiszidolozták volna az ő tiszteletére. Hát éppen olyan mint a giccses szerelmi regényekben, próbált önmagán gúnyolódni. Felmegyünk hozzád! — szólalt meg a fiú, s hangjából kicsendült, nem vár ellentmondást. Megtorpant egy pillanatra. Fürkészve nézett a fiú arcába, vajon gúnyolódik? De annak rezzenéstelen vonásai semmit sem árulták el. Remegő kézzel illesztgette a kulcsot a zárba, maga sem tudta, hogy kerültek beljebb a szobába. A fiú levetette magát a he- verőre, s magához húzta. Simogatta, csókolta, s ő úgy hullott a fiú karjai közé, mint egy bódult lepke a lámpa fényébe. Te ! én még . én még nem .. . kezdte di- dergősen, de a fiú vigyorogva válaszolt: hát akkor épp ideje elkezdeni, kisanyám. A didergésre forró hullám jött, hátára kapta és vitte, vitte. Mikor kinyitotta a szemét a fiú csúfondáros mosollyal hajolt föléje: Na? Jó volt? Aztán elnevette magát, s rágyújtott. — Miért jöttél hozzám — kérdezte a lány, s mereven bámulta a plafont, félt a választól, — Miért kellene mindent megmagyarázni? — válaszolt kérdéssel a másik, s tovább szívta a cigarettát. Kis. idő múltán feltápászkodott, s öltözni ikezdett. — Eljössz még? — kérdezte félénken az ajtóban, A fiú szórakozott puszit nyomott az orrára. — Nem tudom, majd meglátjuk — dünnyögte, s kilépett az éjszakába. A lány másnap fáradtan és mégis íelajzottan indult munkába. Szerette volna világgá kiáltani, milyen boldog, s közben attól félt, hogy meglátják rajta. A munkahelyén szótlanabb volt mint máskor és összerezzent minden ajtónyílásra. Vágyott rá, hogy lássa a fiút, de félt a találkozástól. Délben ebédelni sem ment le a többiekkel, este meg húzta az időt, hogy ne kelljen egyszerre indulni. Mégis összefutottak az ajtóban. Na mi van? köszönt rá a fiú, nem láttalak az ebédlőben. Valami baj van, hajolt hozzá közelebb. A semmi, próbálta megjátszani, hogy igazán semmiség az egész, de közben sírni tudott volna a boldogságtól, amiért a másik észrevette, hogy hiányzik az ebédlőből. S hazáig dédelgette magában, hogy nemcsak valami furcsa szeszély hozta hozzá a fiút. Mikor benyitott, otthon az ajtón idegen szemekkel méregette a lakását. Mintha a másik szemével kívánná látni. Idegennek hatottak a kopottas bútorok, szegényesnek a nagymamától örökölt kopott szőnyeg. Bekukkantott a kamrába is, van-e valami tartalék ennivaló, mert hátha betoppan a vendég. Szaladt a boltba is egy üveg italért. Az a nap valahogy kettéosztotta az életét. Ami azelőtt volt, és ami azóta történt. Úgy dolgozott. mint máskor, de még visszahúzó- dóbb lett. A többiek eleinte furcsállották, hogy már nem hallgatja olyan együttérzően kisebb nagyobb bajaikat, s egyáltalán nem lehet már számítani rá. mint korábban, ha nem volt kire hagyni a gyerekeket. Sajnos, most nem érek éppen rá, hárította el a kéréseket. Utóbb le is szoktak róla, hogy bevonják ügyeikbe, s csak legyintettek: úgy látszik, bogaras lesz már az öreglány. Ö pedig türelmetlenül morzsolta le az órákat bent a hivatalban, s munka után rohant haza. Mert neki akkor kezdődött igazán a nap. Először a bútort cserélte ki. Aztán padlásra került a régi szőnyeg, melyen valaha járni tanult. A fürdőszobába világoskék csempét rakatott, s hatalmas tükröt szereltetett a falra. Ott üldögélt előtte órákig. Drága krémekkel próbálta bársonyossá tenni a bőrét, haját leengedte, nagy laza hullámokba. Ilyenkor csillogóbb lett a szeme, s szája, melyen ott érezte a régi csókokat, lágyabb vonalú. Áttetsző köntösöket vett magának, amilyenre régebben sajnálta volna a pénzt. Az anyja kezenyomát őrző, zárt nyakú, kis batiszt hálóingeit elzárta, a szekrény mélyére, s újakat vett a helyére. Csupa lágy anyagút, melynek csipkéi közül kivillant a válla, a karja. Olyan volt, mint egy kis túlhúzott óra. Pattanásig feszült. S közben nyugalmat tettetve ringatózott könyvvel a kezében a hintaszékben. S összerezzent, ha lépések kop- pantak a folyosón, s ha csöngetést vélt hallani, kisuhant az előszobába, hevesen dobbanó szívvel ácsorgott az ajtó előtt. Voltak rossz napjai is Ilyenkor fáradt lett, megráncosodott a szeme alja, bőre megfakult a reménytelenségtől. Aztán kezdődött előlöről minden, ha úgy vélte az ebédlőben, hogy a fiú cinkosan kacsint felé, vagy elmenőben hozzásúrlódott a válla Akkor este újra felvette a köntöst, órákig szépítkezett a nagy tükör előtt, s remegve leste a lépteket. S amikor lefeküdt újra meg újra elképzelte, amint a fiú karjaiba veszi. Néha felidézte azokat az órákat. Néha, meri az emlékekre is vigyázni kell, ha gyakran előszedjük kopnak, fakulnak. Ö pedig semmit sem akart elfeledni. . Deák Rózsi
