Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-07 / 262. szám
Moszkvai emlékek (h'otőt K’íhi'ii I n%r?} Kodus. zúzmarás a novemberi reggei. A csengetésre előbaktat Tárj János, léptei nyomán szinte kizöldül a deres fű. úgyszólván csapást vág a gyepes udvar pázsitszőnyegén. Csontos karjának szorítását magamon érzem, ölelése meleget áraszt, a szeme csillogása szó nélkül is elárulja, a találkozás örömét. Félrebillent kalapját megigazítja, aztán karonkap és visz magával a lugassal futtatott veranda felé. — Vendéget hozok! A kétszavas bejelentés üdvözlés, öröm és bemutatás egyszerre, szinte visszhangzik a tágas falusi portán, amely a fénytelen, ködös szürkeségben is elárulja, hogy életműnek szánták a régi és új összeölelkezö építészeti remekét. Az egymásba omló évtizedek itt nem válhattak romhalmazzá, mert megfiatalította a valóságot az okos tervezés, a múltat a jelennel ötvöző építészet. A laikus is hamar megérti, hogy a bölcs tervező a külső térhatás, a belső elrendezés tekintetében itt mindenekelőtt a generációs igényeket vette figyelembe, észszel és szívvel átnyalábolva két család különböző, de mégis egymásba olvadó óhajtását. Ez volt az alapterv. a közös vágyakozó kívánság és csak azután következett a ..típusterveket” félredobó mérnöki munka. Találkozom a fiatalokkal: Erzsivel, Jancsival. a két gyerekkel is. kisebb körmenetnek tűnik a háztűznézés és nem kevés időben, amíg mindenki megmutatja a saját fészkét. Az utcára tekintő új részen a fiatalok szobái, majd a közös találkozásokra szolgáló nagy hall és a régi házra visszaemlékeztető lakrész, ahol az „öregek" megmenthették maguknak újjávarázsolt formában a régi fészket úgy. hogy senki se zavarja őket. viszont ők se zavarjanak senkit. Az emeleti rész a gyermekvilág! — Együtt vagyunk és mégis külön! — magyarázza a fiatalasszony, miközben a nagymama már főzi a kávét, illata után az ember szinte már a szájában érzi az ízét. Beszélgetés és kávézás közben szemem sarkából figyelgetem Tari Janit — régi jó barátomat —, aki talán furcsának tűnik, de tanárból lett tsz-elnök. Élete során mindig nevelt és tanított, emberszeretete, kemény akarata, a józan paraszti ésszel párosuló tudománya a pergő évtizedek során végűi is bölcsességgé ötvöződött. — Suszter maradjon a kaptafánál! — károgták némelyek annak idején, megsem gondolva, hogy a kaptafák sem egyformák, és különbözőek a suszterok is. Tari János keblére ölelt egy egész falut és a tanult mesterségéből is táplálkozó pedagógiai érzékkel eljutott minden családhoz, kikérte a véleményüket, türelmesen hallgatta javaslataikat. mert az volt a véleménye, hogy mindegy, hogy a vezető egy lovat, vagy egy libát ítél-e meg helytelenül. A helytelen ítélet mindenképpen káros! Ismerni kell az embereket ahhoz, hogy boldogulni lehessen velük ! Ez a közös felismerés jutott kifejezésre a családban akkor is. amikor házépítésbe fogtak. — Szépen haladtatok! — Tudod, bátrabban lépnek a lovak, ha a szekér már nyomra kapott... A kávé után körüljárjuk Janival az udvart. a kertet, ahol megfagyott káposztatorzsák között bújócskázik a november és a téllel riogatja a gyümölcsfákon tollászkotío madarakat, az ököln.vi kései nyulat. amint éppen odatévedt a kerítés alatt egy kutyakaparta lyukon. — Mi újság a gazdaságban? — Elrontani is nehéz lenne! Mind többen vannak, akik számára a nyugdíjasévek nem jelentenek tétlen öregséget, afféle szomorú bandúkolást a halál felé. hanem — a lehetőségekhez igazodva — hasznosítják életüket mások, illetve önmaguk számára. Az „adtam már eleget” filozófiája, a kuporgató szűklátókörűség csak taszít, de nem vonz. Elidegenít! A másokra is gondoló bőkezű szeretet viszont a legjobb befektetés, a leggyorsabban forgó „tőke”, amelynek a kamataiból is meg lehet élni... — Gyakran bejársz? — Jönnek értem, ha nem megyek! Közéjük tartozom... A botorkáló szürke felhők közül délelőttre néha kikukkant a nap, végigsimogatja a deres fűszálakat, a pázsitot a garázs előtt, a tollászkodó rigókat is. amelyek már any- nyira otthon érzik magukat, hogy el sem futnak az ember elől. — Megvagytok jól? — Szavazás alapján döntöttünk! Még a gyerekek voksai is számítottak. Amikor aztán megszületett az egyesség. mindenki rajzolt magának egy házat. Amilyent ő elképzelt! Háromszor tartottunk családi tervtárgyalást. egyeztetést, figyelembe véve a lehetőségeket is. — Mi volt a külön tervekben a közo* kívánság? — Külön, de azért egy fedél alatt! A beszélgetést Jani szobájában folytatjuk, vallatjuk a múló időt. a keserves indulást. a tsz gyors fejlődésének évtizedeit, a családi szándékokat is. — Mi a gyermekeinknek élünk! A közös gyökerek, az egytóröl sarjadás. vonzanak és köteleznek. Mit tagadjam előtted, hogy egy étet munkája eredményeként nem lett volna nagyobb gond. külön tetőt tenni az ő fejük fölé is. de száz és egy ok van arra. hogy egymás közelébe legyünk. Az erőszakos távoltartás — szerintem — csak azok számára fontos, akiknél a megbecsülést, a tiszteletet, a szeretetet már nem lehet számításba venni és azon a nézeten vannak, hogy jobb egymást messziről szeretni! Vannak. akik nem tudnak elnézni semmit és abból is ügyet csinálnak, ha a másik a hegyesebb végén töri fel a tojást. — A fiatalok másképpen élnek Jánosom.. — Itt tehetik! A háztető közössége nem jelent szülői vagy gyermeki diktatúrát! Délben vallatóra fogom a két eleven fiúcskát: — Szeretnétek-e a városban lakni? — Nem! — És ha nagyapáék odaköltöznének? Nevetnek. — Nagyapa örül. ha hazajöhet a városból. .. János kimegy valamiért. Joiánka a felesége, a fülembe súgja: — Gratuláljon neki! Rácsodálkozom. — Holnap a Parlamentben magas kitüntetést kap. Megírják majd az újságok is..? Hazafelé tartva kikristályosodik bennem az igazság: bármennyire is a tömegek műve a történelem, mégis egy-egy kiemelkedő személyiség oldalán sétál be az emlékezed házába... Szalay István Egy fedél alail
