Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-07 / 262. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. november 7., csütörtök 5. szemű gyerekek — emlékezik. Egyszer megkérdeztem hogy hol lakik a mókus, mire az egyik lurkó azt felelte: az óvó néni szekrényében Merthogy látta, amikor a kitömött állatot onnan vettem elő. Kénytelen voltam elvinni őket egy erdei kirándulásra, hogy megismerjék azokat a dolgokat, amelyeket kortársaik rég természetesnek vesznek. Akkordöntöttem el végleg, hogv maradok: ahol ennyi a tennivaló onnan nem futhatok el. A történetből is kiderült: sajnos, az ide érkező csöppségek jelentős része el van maradva a kívánatos szinttől. Az ingerszegény környezetben, szülők nélkül, vagy nemtörődöm szülőkkel meg- verten nem fejlődnek megfelelően. Az óvónők kéményén dolgoznak azért, hogy a gyerekek minél kisebb hátránnyal üljenek majd be az iskolapadba. Ennek érdekében a halmozottan problémás kicsinyek fejlődésének gyorsítására hazánkban elsőként speciális munkacsoportot hoztak létre, mely^1: Erdész Anikó vezet. A Ipsédéinél ott bábáskodik Tompos József pszichológus, aki hitvallásnak is bé;- illő gondolatokkal zárja a beszélgetést. — Rosszabb a hírünk a közvéleményben, mint munkánk alapján érdemelnénk — panaszkodik. — Jóformán, csak a kudarcainkat emlegetik az emberek, s nem gondolják végig a helyzetünket. A veszélyeztetett gyerekeket gyűjtjük itt össze, akiket soha nem vállaltak a szüleik vagy akiknek pokollá tették az életét. Mi megteremtjük nekik » biztonságot, a tanulás lehetőségét. Mindnyájan azért dolgozunk, hogy a gyerekeknek jobb legyen, hogy majd tisztességes felnőttek legyenek. 320 fiúval és lánnyal foglalkozunk egyszerre, és az eltelt húsz évben 420 fiatalt bocsátottunk szárnyra. Vannak köztük bűnözők is, csavargók is — ez igaz. De a 'többség szakmát szerzett és becsületesen él. És azt hiszem még többen lehetnének, ha a társadalom jobban befogadná őket. Ha ez a fogalom: állami gondozott, nem gyanakvást vagy elutasítást, hanem megértést és segítő- készséget váltana ki az' emberekből. — Bácsi! Értem jöttél? — szalad hozzám az udvaron egy apró, fekete kisfiú. És könyörgő tekintetéből megértettem, hogy a szeretet: felelősség. Koncz János „Értem jöttél?" (Fotó: Kőhidi Imre) A személyes kapcsolat kulcs- fontosságú a gyerekek fejlődésében Az udvaron kicsinyek játszanak. Homokoznak, kergetőznek. csivitelnek ugyanúgy, mint bármelyik óvodában. A nagyobb fiúk, lányok az osztálytermekben ülnek, dolgozatot írnak, vagy felelnek éppen, mint minden iskolában. És délután, mintha csak egy kollégiumban lennénk, csoportokat alakítva beszélgetnek vagy szakköri foglalkozásokra mennek, rendezgetik a holmijukat, vagy összegyűlnek a nevelőtanár körül. Bármelyikünk gyerekei lehetnének. Csak közelről, a szemükbe nézve vesszük észre, hogy a legnagyobb hiányt szenvedik el közben, ami embert érhet: a sors kényszeréből vagy szüleik (magatartása miatt, apa és anya nélkül nőnek fel. A társadalom gondoskodásával, ám mégis bizonytalan sorsra. Hivatalos megnevezésük: állami gondozott. Az Egri Gyermekvárosban vagyunk, s a dolgozóktól munkájuk iránt érdeklődünk abból az alkalomból. hogy pontosan húsz éve indult itt meg az élet. — 1965. november 7-én adták át rendeltetésének az intézményt, — a fóti után másodikként az országban — tájékoztat Szilák Aladár megbízott igazgató. — Működésünk célja, hogy az állami gondozásba kerülők normális fejlődéséhez megfelelő körülményeket biztosítsunk: lehetőség szerint pótoljuk a családot korri- gá-íjuk • esetenként 'torzult ég készit'Sük elő őkét a felnőtt- életre. Ezek a nem könnyű feladatok kemény munkát követelnek, ami úgy érzem sem anyagilag, sem erkölcsileg nincs kellően elismerve. Ide ünnepeken, hétvégeken is be kell jönni, éjszakai ügyeletet kell vállalni, és az ifjak nevelése is problémásabb, mint a hagyományos iskolákban. Így aztán érthetően nagy a fluktuáció, és csak a jó értelem, ben' vett megszállottak maradnak a pályán. Hogy ilyenek is akadnak, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az intézet 34 tagú törzsgárdával rendelkezik, s heten — Legéndi Sán- dorné. Németh Anna és Pa- lóczai Mária óvónők, illetve Szabó Lajosné. Szűcs Bertalanná, Tuba Lászlóné és Pataky József tanárok — az alapítástól kezdve itt dolgoznak. Az elmúlt évek gondjai után újra felfelé ívelő korszak ígérkezik. Az idén megkezdődött a tatarozás. A létesítmények új köntösbe öltöznek majd, s részben megvalósul az a törekvés is, hogy kisebb gyermekcsoportqkítt, ijwwiftakuAttiiftnPst nao gjwonföniosnaki'taí-tják. » per dagógusok, köztük Danes György, a nevelőotthon vezetője is. — Így „családszerűbbé" alakíthatnánk életüket, ami kulcsfontosságú az egészséges fejlődésükhöz. — mondja. — Sajnos, az épületeink jellege nem teszi lehetővé a tökéletes megoldást. Több kisebb, meghittebb helyiségre lenne szükség, de azért haladunk. Jelenleg 13 gondozottra jut egy nevelő és egy gyermekfelügyelő. Ez már majdnem olyan, mint egy nagy család. Az iskolában is több megértésre és nagyobb türelemre van szükség — 14 éves korukig egv védett világban élnek. Gondoskodunk róluk, alapvető szükségleteikben nem szenvednek hiányt — veszi át a szót Tuba Lászlóné nevelő, az alapítók egyike. — Amikor azonban innen kikerülnek, nem tudnak mit kezdeni a hirtelen jött önállósággal. s egyébként is nehezen fogadja be őket a társadalom. Mindig igyekszem megértetni a csoportomba tartozó lányokkal: úgy keli élniük majd, hogy a gyerekeiket maguk nevelhessék fel. Mert nincs szomorúbb dolog. mint amikor a volt növendékeim utódai is idekerülnek. Véleményem szerint ki kellene tolni a gondozási korhatárt 18 éves korukig, és nyitottabbá kellene tenni a nevelőintézeti rendszert, hogy a fiataljaink minél több ismerettel rendelkezzenek a külvilágról. Ez utóbbin fáradozik az úttörőcsapat vezetője Fü- löpné Zámborszki Mária is. Igyekszik városi programokat szervezni, amihez több közművelődési intézményben partnerre talált. — Nagyon sokat segítenek az elszigeteltség oldásában a nyári táborozások. Ogy szervezzük a turnusokat, hogy mindenkire sor kerüljön, örömhír, hogy a verpeléti tsz-től a halastó mellett területet kaptunk, s egyik leglelkesebb segítőnk, a Magyar Néphadsereg Bem József alakulata, 120 személyes tábort alakít ki rajta társadalmi munkában. — A patronálok segítsége nagyon sokat jelent — kapcsolódik a beszélgetésbe Bakai Sándorné párttitkár. — A vállalatok, a brigádok és az egyes emberek már rengeteget tettek értünk. Részben nekik köszönhetjük a sportpályánk kialakítását és reméljük, hogy a mostani felújításokban is részt vesznek majd. A gyerekeknek is jólesik a törődés s az, hogy karácsonykor sem üres a fenyőfa alja, hiszen a család ünnepén a legégetőbb a vágyakozás és legnagyobb a szomorúság. Nagy pedagógiai érzékre és rengeteg energiára van szükség ilyenkor Legalább annyira, amennyivel Legéndi Sándorné vezető óvónő rendelkezik — Tudja, engem azonnal megfogtak ezek a gyöngy„MEGŐRIZTEM AZ ÖRÖKSÉGET” Negyven év a közösség szolgálatában Nemrégiben vehette át a kitüntetést a 35 évi tanácsi munkáért. Nem túlzás, amit mondanak róla ismerősei, hogy az államigazgatással együtt nőtt (el. Detken mindenki ismeri Szabó Jánost, a volt vb-titkárt. Találkozásunkkor sokáig szabódott: ugyan minek cikkezni róla. Nem szereti a nyilvánosságot. Vonakodását tetézte, hogy épp a hetekben esett át egy súlyos veseműtéten. Már-már én is lemondtam szándékomról, hiszen tapintatlanság egy lábadozó beteget otthonában zaklatni, de miután barátságosan hellyel kínált, mégis beszélgetésbe elegyedtünk. — Jegyzőgyakornokként kezdtem 42-ben — mondja. Adóügyi munkákkal foglalkoztam akkoriban. Amikor egy alkalommal 15 fillér különbözettél zártam az adókönyvet, megdicsértek, és további feladatokkal bíztak meg. Később a tanácsok alakulásakor mozgalmasabb időszak következett. A lajst- romos választás alapos előkészítő munkát követelt. Érdekes, hogy mára, ’85-re kisebb eltérésekkel visszatértek erre a régi módszerre, hiszen az idei választások sok szempontból hasonlóan zajlottak. Gondolok itt pl. a póttanácstagokra, ötvenkettőben választottak meg vb-titkárnak. Huszonhét éves voltam akkor. — Melyek voltak az első feladatok? — Emlékszem a nagy begyűjtésekre. Nagyon durván fogtak hozzá. Az embereket szinte kisemmizték, a házakban lesöpörték a padlásokat. Amikor megbíztak a vezetéssel, sok mindent másként csináltunk. Detki születésű lévén, én is átéreztem a helybeliek aggodalmát, így humánusabb eszközökkel folytattuk a begyűjtést és eredményesebben is. örültek a falubeliek, hogy közéjük való ember került vezetői székbe, de már az első napokban elmondtam nekik, hogy ettől függetlenül továbbra is keményen kell dolgozni. 1955-ben kezdtünk el saját pénzalappal gazdálkodni. Minden döntésbe bevontuk a lakosságot. Néhány év alatt sikerült a közművesítés alapjait megteremteni. Megépült 10 kilométer hosz- szú villanyhálózat, 10 kilométer felületű járda, elkészült a művelődési ház. később pedig az ivóvízellátást oldottuk meg. — Lendületes fejlődés. Soha nem ütköztek ellenállásba a tervek? — Természetesen előfordultak nézetkülönbségek. Az emberek például járdát akartak a vízhálózat helyett, de előbb utóbb mindenki belátta, hogy az utóbbira nagyobb szükség volt. Azt is el kell ■mondani, hogy az itt élők soha nem féltek a társadalmi munkától. Az óvoda, az iskolai napközi otthon, az egészségügyi komplexum, amelyben körzeti és szakrendelés is folyik, társadalmi összefogás nélkül nehezen valósult volna meg. — Időközben a községhez csatolták Ludast, s később Halmajugrát is. — Igen. S ez újabb feladatokat, újabb problémákat vetett fel. Három község gondjait orvosolni, tevékenységüket összehangolni nem könnyű és néha óhatat(Fotó: Szabó Sándor) lanul súrlódásokhoz vezet a különböző települések lakói között. — Eddig csak a munkáról beszélt. Mondana magánéletéről is egy pár szót? — Az utóbbi időben nagyon rám járt a rúd. Átestem egy infarktuson, « most ez a műtét... Soha nem voltam beteges. Ezek a dolgok nagyon megviseltek. A tanácselnökünk éppen a választások ideje alatt betegedett meg, Pesten gyógykezelték. Így a szervezés és a lebonyolítás nagy része az én vállamra nehezedett. Tatán ez is közrejátszott az infarktusban. — Család? —Nem nősültem meg, így gyerekeim sincsenek. Nem tagadom, néha hiányzik, de ez már így alakult. Rokonaimmal, barátaimmal tartom a kapcsolatot. Nem érzem magam egyedül. Van egy kertem is itt a ház mögött, de a megművelésére már nem vállalkozom. Pedig azelőtt sokat dolgoztam a földeken. Parasztcsaládból származom. Fiatalabb koromban már hajnal kettőkor talpon voltam, segítettem apámnak kaszálni, takarmányt, búzát hordani. — Ügy tudom, kitüntetésekkel is többször elismerték munkáját. — Megbecsültek. Megkaptam a Munka Érdemrend bronz és ezüst fokozatát, többször kitüntettek társadalmi munkáért, áprilisban pedig az Április 4. Érdemrendet vehettem át. De nem kel! ezeket leírni. Nem akarok dicsekedni — teszi hozzá. — Milyen tanácsot adna az utódjának? — Â, tanácsok... — legyint. Azok csak azért vannak, hogy ne fogadják meg. Egy fiatal kolléganőmre esett a választás, de aztátv meggondolta magát, és más területen helyezkedett el, Mondogatta néha, hogy ne. héz lesz János bácsi után. Kicsit meg is értem, hiszen három falut összefogni nagyon nehéz. Nekem köny- nyebb volt, mert én idevalósi vagyok, a helyismeret sokat számít. Szerettek az em. berék is. Éjjel-nappal jöttek hozzám és én örömmel segítettem, ha tudtam. Két dolog nélkül azonban nem lehet dolgozni. Becsületesnek és következetesnek kell maradni. Ez a titka ennek a munkának. És nem kell szégyellni másoktól tanulni. Én az államigazgatás szinte minden területén dolgoztam. Ha nem tudtam valamit, megkérdeztem. — Tervei? — Szeretnék tovább dolgozni, segíteni a feladatok ímegoldásában. Most például nagyon bánt, hogy nem tudok beleszólni a település- fejlesztési hozzájárulás megszavazásába. De bízom benne, hogy majd csak felerősödöm. Búcsúzáskor még egyszer megemlíti: — Semmi különöset nem csináltam, amiért írni kéne rólam, csak dolgoztam, minit ahogy mindenki. A munka tiszteletét, szeretetét a szüleitől örökli az ember. Én se tettem mást, csak megőriztem ezt az örökséget. BarU Katalin
