Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-27 / 278. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1985. november 27., szerda VENDÉGEINK A KULTURÁLIS FÓRUMON fl kis országok legyenek a kezdeményezők Beszélgetés Klaus Birkenhauerrel Árpád-kori templommaradványok Nyíribronyban A felújítási munkálatokat megelőző régészeti és műemléki feltárás során XIII. századi templom maradványait találták meg a nyíre gyházi Jósa András Múzeum munkatársai Nyíribronyban. Az erre épült református tem plom hajójának északi és déli fala még egy­részt eredeti alapokon áll, ahol XV. századi freskó nyomaira is rábukkantak. A padozat alatt, ahol most a földmunkák folynak, fel szinre kerültek az eredeti, Árpád-kori szen­tély és az oltár alapjai is (MTI-fotó: Oláh Tibor) KOMOLY ZENEI HÉT A TANÁRKÉPZŐ FŐISKOLÁN Egy széliéi műhely tartalékai Klaus Birkenhauer, az NSZK írószövetségének tag­ja. Hogy Európa-szerte isme­rik, azt fáradhatatlan nem­zetközi irodalomszervező munkájának köszönheti. Sok sikeres rendezvény áll mö­götte, de legsikeresebb alko­tása a Straeleni Európai Mű­fordító Központ, mely az ő vezetése alatt már hat éve működik a holland határhoz közel eső kisvárosban. — Birkenhauer úr, miköz­ben a kulturális fórum ülé­sezett és mindenki valódi kulturális cserét eredménye­ző megegyezésről álmodo­zott, önök évek óta a gya­korlatban végzik azt, amiről itt szó volt. Hogyan kezd­ték? — Az első, a régi épület, 1980-ban nyílt. Ott összesen hat szobánk volt a vendége­ink számára, meg a könyv­tár. 1985 áprilisában azon­ban, Straelen városa öt ré­gi lakóházat épített át igé­nyeink szerint, középpontjá­ban a könyvtárral és a kö­zös helyiségekkel. Jelenleg 20 lakosztállyal rendelkezünk, s a nyugodt körülmények kö­zött dolgozni vágyóknak kb. 2000 kézikönyv, szótár, 22 000 kötet szépirodalom, szak­könyv, természetesen írógép, öt, korrektúrára is képes komputer és még sok más áll a rendelkezésére. — Milyen anyagi források tették ezt lehetővé? — Mi nem szövetségi, ha­nem az észak-rajna—west- fáliai tartomány kulturális szektorának pénzéből élünk. Magáncégek segítsége is tá­mogat: a Bosch-, a Bertels- mann-alapítvány, a Német Irodalmi Alap. Az egész lé­tesítményre két és fél ál­landó státusunk van, amely magába foglalja az admi­nisztrációtól a karbantartá­sig, az összes elvégzendő munkát. — Miután ennyi mindent tudunk a központról, mond­ja meg: milyen programmal dolgoznak. — Ez nagyon vicces. Amíg a régi, kis épületünk műkö­dött, volt pénzünk — kicsi — programra. A kis irodal­makkal foglalkozni, a kis nyelvek irodalmi támogatá­sával. A holland és a ma­gyar volt az egyik központi témánk. Önöktől meg is szü­letett Csoóri Sándor verseskö­tete, ugyanígy Judith Herz- bergé Hollandiából. Ám cso­portmunkában megszülettek németre ültetve Geneviève Serreau és Daniel Boulanger novellái, érintettük a svéd lírát, a szibériai elbeszélő­ket. Terveink között szere­pelt a fekete amerikai iro­dalom ugyanúgy, mint a bol­gár irodalom átültetése. Most, hogy a térbeli lehetőségeink­kel a költségeink is megnö­vekedtek, nem vonultunk vissza, de nincs pénzünk projektekre. Van azonban arra, hogy ingyen szállást biztosítsunk húsz, dolgozni, fordítani kívánó embernek, s ez legalább olyan fontos, mint néhány korábbi elkép­zelésünk. Azt kell mondanom, hogy nincs programunk. Ugyan­így nincs bürokráciánk. Mi helyet, munkaeszközöket, konzultációs lehetőséget adunk a világból mindenki­nek, aki azon fáradozik, hogy a kultúra közvetítésével, for­dításával közelebb hozza egymáshoz a világ nyugha­tatlan politikájában élő né­peket. Bárki jelentkezhet ná­lunk, telefonálhat, elmond­ja, hogy min dolgozik, s ha van helyünk, másnap jö­het. Jelenleg a fő célunk az együttműködés. Nálunk együtt dolgozhat a fordító a szerzővel, folyhat párhuza­mos, egymást kontrolláló fordítás, kis csoportok vé­gezhetnek közös munkát. — Mindenki nagy remé­nyekkel jött a fórumra. Azt várták-vártuk, hogy a világ- politika „hideg” korszaka után a kultúrában lehetséges az áttörés. Milyen remények­kel jött ön? — Semmi „nagyot” nem reméltem. Áttörést sem. Azt reméltem, s ezt most is hi­szem, hogy a világ humánu­san gondolkodó koponyái között sokan keseregnek, akár jómagam, s ezek egy­másra találnak. — A bilaterális kapcsola­tokra törekszenek. Ez a fó­rum túlságosan nagy, túl sok kérdéssel foglalkozik, ezért határozatai, közös ne­vezői csak általánosak lehet­nek. Sokkal kisebb, konkré­tabb célokat kitűző rendez­vényeket kell szervezni. — De végtelen megelége­désemre, örömömre szolgált, hogy sok az okos, jó ötlet. Sokakat zavarhat itt, hogy ennyi egyszerű — hangsú­lyozom : egyszerű ! — és kéz­zel fogható javaslat hang­zott el. Lehet, hogy nem va­lósulnak meg mind, de na­gyon remélem, hogy lesz 3— 4 ország, amelyik felkapja a fonalat, belevág a megvaló­sításba, s ez majd tovább „fertőz”. Egy kicsit persze, szomorú vagyok, mert úgy látom: itt a diplomácia já­tékszabályai szerint folyik a játék, s nem a kultúra más­féle szabályai szerint. — Amit eddig elmondott, aszerint önben is ide-oda billeg a mérleg. Legyen most egészen személyes. — Ö, az könnyű! Végte­lenül boldogan fedeztem fel, hogy nemcsak a régi, ked­ves barátaim okosak, de so­kan az újonnan megismertek közül is. Sokat tanultam. Például, hogy sokkal szoro­sabban kell együttműködni a könyvtárosokkal. Nemcsak azért, mert ők fontos mul- tiplikátorai az irodalomnak, de azért is, mert hallatlanul pontos érzékelői a hatásának. Azt is itt tanultam meg, hogy a színészek, a zenészek hasonló gondokkal küszköd­nek, s hogy nekik is minde­nekelőtt egymásra kell tá­maszkodniuk a határokon túl. Fontos tanulság mind­annyiunknak: nem máshon­nan várni a segítséget, ha­nem egymástól. Na és hadd mondjam el ötvenedszer: Bu­dapest csodálatos város. Tö­kéletesen itthon ézem ma­gam, örülök itt minden órá­nak. Különösen boldog va­gyok, hogy Günter Grass Budapestet javasolta az eu­rópai alapítvány központjá­ul — itt jó helyen lenne ez a szellem. Grass ötlete na­gyon „ravasz”, a jövőbe te­kintő. Nem lehet ellentmon­dani neki, hiszen közös aka­ratot feltételez. Ha ezt Kö- zép-Európa magáévá teszi, a többiek nem tiltakozhatnak ellene! A magyaroknak is szól ez az üzenet: ti mindig kultúraközvetítők voltatok; nosza, legyetek európai mé­retekben, európai eszközök­kel azok. Ha Budapest, Bécs, Amszterdam és Velence megkaphatja ennek az ini- ciatívának a jogát, akkor van egy kis okunk a reményre. De a kicsi országok legyenek a kezdeményezők, mert a vi­lág kultúrájának befogadá­sában, közvetítésében ők igazán (kényszerből és meg­győződésből) a letéteménye­sek. Hát ezt a szép álmot én szívesen — bár kicsit szorongva — álmodom. — Voltak önnek szemé­lyes javaslatai? — A lehetőségeim szerint. Mindenkit meghívtam Strae- lenbe. Mi nem „nyugatné­metek”, nem „NATO-beliek”, nem „nyugatiak” vagyunk. Straelen össz-európai. Jöjje­nek, nézzék meg. Hagyják, hogy „fertőzzön" a szelle­münk. Kurucz Gyula Az egri Ho Si Minh Tanár­képző Főiskola közművelő­dési bizottsága és ének—ze­ne tanszéke november 20— 27. között öt műsorból álló, komoly zenei hetet rende* zett. A szándék, hogy a szellem munkásainak min­dennapos, de nem minden­napi művészi, lelki igényét elégítse ki. Ünnepi köszön­tőjében a nyitó hangverse­nyen erről beszélt a rende­ző szervek nevében Szepesi Györgyné. A nyitóesten két művész­tanár, Marik Erzsébet és Ju­hász Flórián adott műsort. A két zongorista érdeklődé­se a bemutatott alkotások alapján jelenleg a XIX. szá­zad második felének, a szá­zadvégnek, századelőnek má­ig is sokat játszott kiválósá­gai felé fordul. Talán a két művészegyéniség ízlése áll közel egymáshoz vagy az al­kotói közös műhely teszi, alakítja ki ezt a látszatot, de úgy tűnik, hogy a romanti­ka, az érzelmek, az ismert vagy ritkábban hallott mű­vek, ezek a felfűtött szenve­délyekről valló zenei álmo­dozások magától értetődően szólalnak meg, ha Marik Er­zsébet vagy Juhász Flórián vállalják a feladatot. A két egyéniség között akkor tű­nik ki a kölcsönös hatás, ha két zongorán, együtt ad­nak elő, például egy Liszt­számot' Juhász Flórián Mendels­sohn Op. 54-ével, a 17 varia­tions serieuses-zel kezdte a műsort. Ez a tizenhét, rö­vid lélegzetű zenei munka, a 17 variáció nem véletle­nül hordozza a komoly jel­zőt. Itt az egyébként min­dig ragyogó, mindig ünnepi gondolatokkal eltelt Mendels­sohn nem egy darabkájában az összeszerkesztett műnek, olyan töltést ad, a drámai hevületnek olyan fokára szólítja gondolataival hall­gatóságát, amit csak távolról rokonítunk pl. a Szent Iván éji álomról írt zenéjével. Ezeket a rövidebb terjedel­mű zenei elmélkedéseket Ju­hász Flórián szenvedélyes át­éléssel adta elő. Mintha csak Liszt Elfelejtett keringöjéhez (No. 3.) akart volna hangu­lati alapot teremteni. Marik Erzsébet Ravel So- natine-jét és Debussy L’isíe joyeuse (A boldog sziget) cí­mű művét játszotta. A divat és a megszokás okán mi Ravelt a sokszor játszott művek alapján könyveljük el virtu­óznak, nagy kísérletezőnek, aki . a formákkal igencsak zsonglőr módjára bánt. De ez az 1905-ben írott darabja, túl hatásosságán és népsze­rűségén, azt is bizonyítja, hogy a franciás szellemes­ség, a csillogás bonyolult ér­zelmeket is takar. Sokkal ne­hezebb felnyitni egy ilyen művet, összhangba jönni ve­le, vallani róla, mint egy Debussy-művet átven­ni, visszhangozni, mert az önfeledt, szinte gyermeki ál­modozás-ábrándozás lükteté­se Debussynél sodró hatású. Marik Erzsébet a nagy imp­resszionistánál elemében volt. felszabadultan zongorázott. A Marik—Juhász páros Liszt Magyar fantáziáját és Brahms Változatok egy Haydn-témára (Op. 56/b.) cí­mű darabját játszotta a mű­sor második felében. Az is­mert Liszt-mű ebben a két- zongorás kiadásban nem mindig tudta feledtetni a ze­nekart, viszont a Brahms- szám előadása, az a mesteri feldolgozás, ahogyan Brahms utánakölti a Haydn-témát, remek hatást ért el. A műsorról szóló beszámo­lót azzal a kérdéssel, gon­dolattal zárjuk: az egri fő­iskola hangszeres szólistái egy igényes szellemi műhely mindig is mozgósítható tar­talékai. Miért nem vesszük, miért nem vehetjük ezt több­ször észre? Csak házi hang­versenyek, csak házi ren­dezvények adódnak? Farkas András APÁTI MIKLÓS: Minta tanítás 111/1. Tanúk nélkül Avagy: egy rosszul sikerült házasság titkai hatvani szinpdon — Mondd el az első sze­relmed! — kérlelt Nédai. — Hát, jó... de aztán vess magadra, ha... —nem fejeztem be a mondatot, mert nem akartam azt mon­dani, hogy nékem minden szerelmem az első volt, bár én akkor mindig úgy érez­tem, hogy az utolsó. — El­mondom a hozzá vezető utat... A történet Dárdai Mihály tanító úrral kezdődik; ha él még, bizonyára megbo­csátja, hogy elmesélem azt, amire emlékszem. Ö bizto­san másként és másra em­lékezik, de hiába; nem tu­dom megváltoztatni az em­lékeimet. Az első osztályt jelesen végeztem el (pontosabban : kitűnően), s ezzel lényegé­ben évekre be is fejeztem iskolai tanulmányaim. Tud­tam írni, olvasni, számolni — egyéb mi kell még? Ér­telmes voltam, tudtam a ta­nár szája íze szerint válaszol­ni, s ha a válasz — a Fe­lelet — mégsem úgy sikerült, akikor tudtam korrigálni, az­az érvelni. Nem tanultam, otthon nem tanítottak, nem is akartam különösebben jól tanulni : mert nem akartam különbözni. Fárasztó és a többiektől eltávolító maga­tartást követelt jótanulósá­gom: egyedül maradtam az átlagos képességű gyerekek közt, még a mintatanításon is unatkoztam, mert mintha előre olvastam volna a le sem írt forgatókönyvet, olyan pontosan tudtam, hogy mikor, melyik kérdésnél ke­rül rám a sor a feleltetés- nél. Azt hiszem, azt is pon­tosan megértettem, hogy egy-egy ilyen mintatanítás nem a tanulók, hanem a ta­nítók vizsgája. Én meg, ahogy tudtam, igyekeztem segíteni. Dárdai tanító úr — aki másodiktól tanított minket — nagyon szigorú ember volt, s kicsit gyanakodott is a képességeimre. Ahogy most utólag a bizonyítvá­nyomat nézegetem, látom, hogy nemcsak félévben, de év végén is vagy rajzból, vagy írásból be-beírt egy né­gyest, így rontva el kitűnő­ségemet. Erre nyilván azért volt szükség, hogy nehogy teljesen elbízzam magam; noha elhízásról szó sem volt, ekkor már inkább ha­sonlítani szerettem volna, mint elkülönbözni. Három éven át tanított Dárdai ta­nító úr, csak legutoljára, negyedik év végén lettem újra tiszta kitűnő nála. De ez már összefügg a szerelmi történettel. A tanító úrnak volt egy lánya, velünk egyidős. Szép lány volt, a párhuzamos osz­tályba járt. S mert az apja tanított minket, valahogy mindenki félt tőle. Mert az apja is szigorú volt, nagyon sokszor megcibálta a fülün­ket, a pajeszunkat, vonalzó­val ütötte a tenyerünket, a körmünket — kinek kell egy olyan lány, akinek ilyen az apja? Engem nem volt miért verjen, csöndben, ren­desen viselkedtem, aligha szolgáltattam okot ilyesmi­re. Talán egyszer, egyetlen­egyszer. Az osztályban káderezés volt. Mindenki elmondta, hogy mik a szülei, hogy mit dolgoznak, hogy élnek és így tovább. Itt sem volt ve­lem semmi baj. Ideálisan tiszta munkáscsaládból szár­maztam, a lakásunk szűkös volt, én láthatóan szegény és sovány — nem iskolatás­kával, hanem hátizsákkal jártam iskolába —, Dárdai tanító úr mindezt följegyez­te, így minden nyáron két­szer mehettem ingyen nya­ralni a Balatonra, egyszer azért, mert szegény és so­vány voltam, egyszer azért, mert jó volt a bizonyítvá­nyom. E káderezésnél tör­tént a baj. (Folytatjuk) Eredeti tervek szerint ma lett volna Hatvanban, a cu­korgyári kultúrház színház- termében a Galéria-Játék­szín Strindberg-darabjának a premierje. Nos, a menet­rend változott! A Julie kis­asszonyt a próbákkal össze­függő nehézségek miatt csak december 11-én mutatja be a hatvani társulat Balkay Géza. Tóth Éva, Sándor Er­zsi felléptével, ezt megelőz­ve pedig a párhuzamosan készülő produkció, Prokof- jeva: Tanúk nélkül című műve kerül közönség elé. E társadalmi színdarab voltaképpen egy megrom­lott házasság miértjeire ke­resd a választ, igen kemé­nyen leplezve le mindazon emberi gyengéket fonáksá­gokat, amelyek egy férj és egy feleség kapcsolatában bomlasztó tényezőként jelen­hetnek meg együttélésük so- rán. Az erősen kiélezett, konfliktusokkal teli kama­radrámát ismét Petrik Jó­zsef Jászai-díjas állította színpadra, szerepeit Beregi Péter és a népszerű Andai Györgyi játsszák, s a mű először december 3-án, ked­den délután 4, valamint este 6 órakor, majd 5-én. csütörtökön úgyanezen idő­pontokban kerül a hatvani közönség elé'. A Tanúk nélküli csak 16 éven felüliek tekinthetik meg.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents