Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
NÉPÚJSÁG. 1985. november 2.; szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9# Pü államtitkár úrhoz. nem! T müt unt nü. Izzadunk bele, S Sietésünk mellett koplalunk. Dicsérettel szájatok tele, Ámde pénzt csak nagy ritkán kapunk. Dicső «ml a népnevelés, sulitok, Éhezni még sem dicső talán, Segítsetek rajtunk, jó urak, Akkor jubilálunk igáién ! Art mondjátok, a kormány szegény, Männlicherre van ám pénzetek, ele, S nem bánjátok, hogyha én szegény , Éhen, szomjan, rongyban elveszek, it A tanító kántor is lehet, m ám! Harangozó, bakter i* talán. Segítsetek rajtunk, jó urak. Akkor jubilálunk igazán. /g/ji — Nem is vöt, nem is lösz — mondok. — De aszongya, még lőhet. Mondok: — Mán hogy lőhetne? — Hát aszongya lőhetni lőhet. Mer én ezt a pélpát kendnek adom. — Ne tessen teréfálni. — mondok. — De aszongya nem te~ réfa. csöppet se teréfa. — Mán hogyne vóna te* réfa. — mondok. — Nem szógátam én erre■ — Az mellékes, — mondja. Az a fő, hogy tetszik-e kendnek ez a pélpa? vagy nem tetszik? Ha tetszik, hát a kendé. — Az enyém? — mondok, mintha álomba beszélnék. — A kendé — feleli —. csak épp hogy egy kis ráadást is fogad el tülem. — Ráadást? — Azt — aszongya. — egy kis ráadást: egy tollat. Eccöribe mögértöttem. Mög is ijedtem. De főttem, mintha nem érteném. — Tollat? — mondok. Micsoda tollat? Nem írok én már húsz esztendeje, főbíró uram— Nem olyan tollat, — mondja, — hanem ilyet. Avval kivesz a katulyá- bul egy ződ tollat. Én csak szabadikozok, hogy mondok: — Nem lőhet. Teljes etetőmben Kossuthnak a pártján vótam én. Vérömet is ontottam érte. Mer hetvenegybe vagy hetvenkettőbe, — nem is tudom mán mikor vót, — két helyen is besza- hajtották a fejemet a választáson. Nem én, a kór. mány pártján soha. — De aszongya. — a mostani kormány nem olyan. — Bécsi, — mondok. — minden kormány bécsi. — Ez nem — aszongya. — Hát — mondok — minek jár akkor Becsbe? — Hát aszongya, Bécsbe mindönki járhat- Kend is járhat, ha kedve hordozza. Azért ha mögérközik haza, csakolyan jó magyar ember mint mikor odaindult. Igaz-e? Beszélt sokat csak úgy dagadt tőle a fejem. A jegyző úr is segített neki: fogadjam el a pélpát, barátságbúi. Végre is gondótam: egy szavazat nem billent a hazán, meg a pélpa is az enyém lesz... Hát a fene ögye mög hajdú öcsém, hazamegyek, mutatom a pélpát a fiamnak. De biz azok nem a pélpát nézik, hanem csak a ződ tollat a kalapomnál. Nem szólnak, egy árva szót se szólnak. Nehezemre esött. De mondok majd megszokják. Kimentem. rágyújtottam, pél- páztam a ház előtt. Gondótam: mégse a szógabíró szedett rá engem. Mer azt gondóta a szógabíró, hogy a négy fiam meg a vöm is velem szaval. yVztán a fiaim azér se csúfolhatnak, hogy pénzér hiszek más vallást, mer az én markomat bizony nem piszkította be a bűnös pénz, se a latrok borából nem ittam. Csak épp hogy a pélpát fogadtam el. barát' ságbúl. Egy szavazat nem billent. No aztán megvót a választás. A fene ögye mög. hajdú öcsém, nem tudok én azóta aludni. Mer a választás után méginkább hallgattak a fiaim. Szinte jólesött vóna, ha mögszittak1 vóna. De nem szóltak. Csak néztek nehéz szömmel. Nem aludtam. Máskor, ha nem aludtam, csak fölvettem a pélpámat az ágy mellől. Akkor is gondótam, rágyújtok. Ahogy a kezembe vös^öm. úgy hallom, mintha megszólalna a pélpa: — Vén huncut! Vén huncut! Eladtad a hazát! Egy pélpáért eladtad... Nem gyútottam rá. Másnap se gyújtottam rá. Betettem a fiókos szekrénybe. De éccakánkint még onnan is kiabál e: — Vén huncut!... ★ A beszélgetés közben elfogytak a panaszosok. A hajdú beeresztette Miska bácsit. — No mi jó hozta kendet? — kérdezte unalommal a szolgabiró. Már nem kezelt vele- Le se ültette. Miska bácsi letette a pipát az asztalra. — Csak ezér gyöttem. Itt van. — Mit akar vele? A magáé ez. Vigye vissza. Az öreg a fejét ingatta. Megfordult: , — Nem akarom, hogy mellém tögyék a koporsóba. Ahol remekművek születtek Az egri „remete” otthonában (Részlet) Sokatmondóak azok a jegyzetek, amelyeket a Bibi című utolsó befejezetlen művének kéziratához fűzött Többek között ilyen mozzanatokat nyomatékül: „Minden íz ellentézisre épüljön!" A lényegre tapintott, mert hamisítatlan konfliktusok izzása nélkül aligha létezik épkézláb történet. önmagát így figyelmezteti : „Nagy moziképugrások egyre másra." Először lazán, kihagyásokkal. könnyedén szövegezett. s az üresen hagyott ablakokat később „üvegezte". Ez a mondat egyébként ennél jóval többre utal. A gyors kameramozgások technikáját, a hirtelen váltásokat a stílusban és a szerkesztésben is fontosnak minősítette. Az 1920-as évek elején ez a törekvés kétségkívül igen modernnek számított. Az előbbi két tanács egésszé is ötvöződik nála: „Szituációt szerkessz ellentézisre és eksztázist. Ütközést, összecsapást egyre másra! Ezeket szimpla elsorolás fűzi össze." Aztán újból hangsúlyozza hitvallásának lényegét: „Csak a szív történetét írd. Minden egyéb csak szalma." Esetenként — bölcs iróniával fűszerezve — szubjektív emlékek is felvillannak. Valószínűleg szerencsétlen házasságára céloz, amikor magvasan tömörítve így összegez: „Gondoltam: rokongyerek. És semmi egyebet nem gondoltam. Sokkal fiatalabb voltam még akkor, hogy embernek lássam az embert akár papi ruhában van, akár katonaiban, akár köd- mönben.” Soha nem elégedett meg azzal, amit első nekifutásra produkált. Ezt bizonyítják az önkorrekcióra sarkalló intelmek: „Bővítendő... Innentől az epizódok egyre borúsab- bak... Hazai dolgokat nézd újságnaplóban. . . A plébános gyermekeit komikus színnel.” Dr. Korompai János hozzáértően dolgozta fel, értelmezte az alkotó hagyatékában fellelt részben titkosítású cédulákat. A dolgozó- szobában tartózkodva érdemes ezeket felidézni, mert csak így lesz személyes ismerősünk az az ember, aki az egymás iránti megértés szellemét hirdette. Amikor gyermekeit okítja, sorsának mérlegét is elkészíti : „A hét fő kincs. Holt ember beszéde a fiaihoz — Előszó cím nélkül. — Tizenhat éves voltam, mikor apámat koporsóba tették. Magamra maradtam az élet labirintusában, mikor legjobban kellett volna a vezető. Mennyi botlás! Mennyi eltévedés! Mennyi bajbakerü- lés, míg kijutottam a világosságra! Mikorra megtudtam hogyan kell élni, már túlvoltam az élet szebbik felén. Húsz év az életemből tévelygésbe veszett. — Nehogy ti is így járjatok, előre elkészítettem nektek a lámpást. Ha én is olyan korán távoznám a földről, mint apám, ne maradjatok világosság nélkül. — Ez a könyv legyen a ti lámpásotok!” Nem rejti véka ala keményebb állásfoglalását sem. Az egyházról ekként nyilatkozik. „Vallás. Kereszténység? Hát van kereszténység? Hol van kérem? A kereszténység alapja Krisztus tanítása. Ki tartja meg? Az állam, aki rákényszeríti az emberiséget, hogy a kaszárnyákban tudományként tanulja a gyilkolást? Az egyház, amely közömbösen nézi a nyomorgó milliókat, az éhezőket, az elnyomottakat, a pestis millió árváit, a nyomorúságtól űzött százezrek népvándorlását, a prostitúciót, a kórházakat? Ki keresztény? A pápa, aki politizál, a király, aki fegyverrel uralkodik?' Nem titkolja kultúrpolitikai elképzeléseit sem, ezek sok vonatkozásban ma is aktuálisak. „Kultúregyesületeket alakítanak mindenfelé, olyan városokban, ahol nincs. Kisvárosokban is. A kultúregye- sület dolga nem csak felolvasások — Falvak, puszták egy-egy ilyen kisváros körzetei lennének — Kalendárium — Vándorszínészet — Nép újsága — Vallás és közmüvelödésügyi miniszter!" Másutt egy jelenleg is megszívlelendő reklámszöveget propagál. „Mondások gyufásskatu- lyákra, pálinkásbutykosokra, poharakra, dohányburok- papírosokra, szárakra, kaszinó belső falára — Pálinka butít, bor vadít: víz az egészséges!" Soha nem szívlelte a tehetség híján pöffeszkedőket, akiket így fricskáz: „Poétika. — Látta repülni a sast a bagoly. És szólt: — Tehát ez az! Így szállnak fenn. Ezt megfigyelem. És megfigyelte, jegyzetekbe szedte, szerves egészbe körítetté: szóval könyvet írt róla — azóta mindenütt, hol a zsenge nemzedék tanul, s a bagoly könyvét a baglyok tanítják, récék, libák, csirkék, s egyéb kétlábú tollas- kák buzgón tanulják a könyvből, mik a szabályai és szabály-kivételei a magasba való szállásnak. — Magolnak, bifláznak. S tanév végén jelesen vizsgáznak." Izgatta a művészi szép problémája, illetve annak közkinccsé tétele. „A természet az Isten pik- túrája. Bárhová néz a jólátású szem, mindenütt gyönyörködik benne. Semmi se rút, amit az ember keze meg nem változtatott. Csakhogy százezer ember között egy van, aki látja. Egy kopár síkság, egy hitvány árok, egy csenevész fa, földomlás, folyó, mocsár, egyhangú mező — mindebben meglátja a műértő szem a szépséget. De a műveltség alsó vonalán élő ember szeme nem. Annak legfeljebb a lomnici csúcs szép, vagy a Balaton, vagy a nap nyugvása. A különös. A szokatlan. Ahol a természet olyan pompát fejt ki, hogy az erdőből kibukkanó vaddisznó is elámulva áll meg. Mi az oka annak, hogy a közönséges természeti részek szépségét nem látjuk? A művészetben való neveletlenségünk. Festők és írók feladata, hogy a mindennapi szépre megnyissa a szemünket. A szépnek látása is hozzátartozik ahhoz a kevés boldogsághoz, amelyben itt a földön részesülhetünk." Joggal füstölög amiatt — mennyire így van napjainkban is! — hogy egyre gyarapszik a grafomániások veszedelmes tábora. „— Csak az írás, a gondolatoknak a szavakban való megjelenítése az, amely iránt senki se kétségeske- dik. A festő, a zenész, a színész és mindenféle — ász — ész, — s még aki annyi se, aggodalom nélkül fog tollat. Ügy érzi, hogy Q hangoknak, színeknek nem ura, de a nyelvnek ura. S nem eszmélkedik rá, hogy mikor meg-megakad a tolla, akkor azon gondolkodik, hogy más hogyan is fejezi ezt meg ezt ki? Tehát a más kifejezéseivel, képeivel, jelzőivel, metaforáival, hasonlataival, frazeológiájával dolgozik. — Tudok én festeni, — mondja a dilettáns, — csak volna, aki megkeverné a színeket. — Tudok én furulyázni, csak volna aki billegetné. De ezt a sóhajtást: Tudnék én írni — sohse hallod, mert gzt senki se hiszi el, hogy írni nem tud." Pellengérre állítja — aktuális megjegyzései miatt citáljuk — a hozzá nem értő kritikát is„.. Ha valaki arra gondol. hogy a munkáját meg- biráltatja ismert íróval, az már annak a jele, hogy a munkája rossz. Mert csak iaz írhat értékeset, aki tudja már, mi az értékes. Aki értékeset ír. nem tűr bírálatot, mert csak az értékes ami nem sablonos. Márpedig a bírálat mindig sablonok szerint ítél.” Ellenszenvezik azokkal, akik a nagy egyéniségek sorsában az intimitásokat vadásszák. „Nagy emberek életrajzában felháborító indiszkréciókat tálalnak fel az írók, azaz dehogy írók, serités orrú turkálók. Az alacsony érzésű falja ezeket a firkálmányokat, mert csak az érdekli, hogy honnan jött elő ea az emberi tünemény? s hogyan lett azzá ami lett? Külsőségekben keresik az okokat, s azt gondolják, hogy azonos körülménye^ között belőlük lg a7 lehetett volna. Mintha bizony a tyúkból lehetne sas, ha véletlenül a sziklák ormán kel ki a tojásból-” Búcsúzóul fülünkbe cseng egy szarkasztikus mondata, lényeglátása napjainkba is világít. — A rang és cím? Se*' lyemnyakkendő a csontvázon. Csoda-e ha elutasította Horthy kormányzó meghívását. ő akinek megvolt a véleménye a korábbi és az akkori államról? Nagyobb útra másfelé készült, oda ahol csak egyféle hierarchia létezik: a szel-* lemé. A halhatatlanságba... Pécsi István