Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-09 / 237. szám

4. 9HHBH äff’­■anuMtea ■■UHI K NÉPÚJSÁG, 1985. október 9., szerda A SZOVJET MO) NAPJAI KULTÜRA\S^1985 X.8T4 Az irodalom újdonságai Planetáris szenvedély, Ahol a vadgyümölcs terem. Hol vagytok, régi barátok. Városi tájkép — e néhány könyveim szolgáljon figye­lemfelhívásul, emlékezte­tőül arra, hogy könyvkiadá­sunk számos maradandó ér­tékű alkotást kínált az idén is a mai orosz prózából. A négy éve elhunyt Jurij Tri­fonov, aki a múlt századi és a jelenkori társadalomnak egyaránt kíméletlen őszin- teségű krónikása; az alko­tóereje teljében levő és új és új kifejezési módokat kereső Jevgenyij Jevtusen­ko (aki nemcsak a prózá­ban próbálta ki a líra után tehetségét, hanem filmren­dezőként is figyelemre méltót alkotott); a már többször kimerítettnek hitt háborús tematikájú prózát ismét megújító Vjacseszlav Kondratyjev és a finom tollú, a nyelv és az élet ár­nyalatait egyaránt ismerő Georgij Szemjonov olyan al­kotók, akiknek új műveit kár volna nem megismer­nünk. Nemcsak szerencsés vé­letlen, hogy rövid idő alatt több jelentős művet juttattak el hozzánk a ki­adók. Az utóbbi másfél év­tizedben korábbi tendenci­ák — lényegében az 1953— 56 között újraindult irodal­mi pezsgés — kiteljesedését nek lehetünk tanúi. Elmé­lyült, felelős szemlélet, tár­sadalomkritikai gondolko­dás; eszmények illusztrálása helyett erkölcsi problé­mák átélése, évszázados élettapasztalatok, emberi ér­tékek őrzése, felmutatása — a szovjet próza élvona­lára ezek a vonások jellem­zők. És nemcsak az orosz prózára érvényes ez: így van a szovjet irodalom egé­szében is. Az előző évek nagy — és indokolt — könyvsikerei után (az észt Jaan Kross naplófor­mát és tudatregényt reme­kül ötvöző történelmi re­gényére, A cár őrültjére gondolok, meg az utóbbi évek, sőt évtizedek talán legjelentősebb alkotására, a kirgiz Csi^giz Ajtmatov oroszul írott regényére, Az évszázadnál hosszabb az a napra) látnunk kell: a szovjet irodalom maga is szinte világirodalom, külön­böző történelmi utakat be­járt népek sajátos arcú. sajátos mondandójú irodal­maiból tevődik össze. Jó, hogy a grúz történelmi re­gény felívelésének is tanúi lehetünk: Otar Csiladze könyvei vagy Csabua Ami- redzsibi Data Tutashia cí­mű regénye, melynek feje­zeteit az Életünk című szom­bathelyi folyóiratban olvas­hatjuk időről időre, a drá­mai múlttal szembenéző magatartásból születtek, megrendítő, emlékezetes ol­vasmányok. A századunk orosz klasz- szikusai iránti érdeklődést is kielégítik kiadóink. Az orosz próza század eleji sti- láris megújulásának izgal­mas élményét nyújtja Ma­kai Imre fordításremeklése, Andrej Pelij Pétervárának újjáteremtésével; s szintén a felfedezés erejével hat a romániai Balogh József re­mek Artyom-Veszolij-í ordí­tása, a Véráztatta Oroszor­szág. (Az előbbiből a Nagy­világ, utóbbiból — más for­dításban — a Szovjet Iro­dalom nyújtott korábban ízelítőt). A sokszínűséget, a külön­féle hagyományok és érték­típusok megismertetését szolgálják az antológiák is. Az Európa Kiadó Örök kő­be vésve című kiadványa a régi török népek irodalmá­nak kis tükrét adja — szá­mos szovjet nép irodalma ebből a hagyományból nőtt ki. A Szovjet Irodalom cí­mű folyóirat két tematikus számot is jelentetett meg az idén: Válogatás a finnugor népek irodalmából és Válo­gatás a kirgiz irodalomból címmel. És érdekes: amit Arany János a magyar iro­dalomból hiányol — naiv eposzunkat —, két, nálunk lélekszámban jóval kisebb nép folklórjában is megta­lálhatjuk. Idén jutott ugyan­is el hozzánk az észtek Ka- levipoegje (Rab Zsuzsa for­dításában), s a még kisebb lélekszámú, régi írásbeliség­gel igen, de a forradalom előtt nagy műköltészeti ha­gyományokkal nem rendel­kező mordvin nép Szija- zsarja. „Tökéletesre csiszolt, gyönyörűségesen olvasmá­nyos, mintha egy nagy köl- itő álmodta volna" — írja a műfordító, Bede Anna, a szépséges Nuja és az erős Szijazsar történetéről. S ha már nyelvrokonainkról szó­lunk, említenünk kell Ju- van Sesztaloy Julianus rámtalált című versesköte­tét. Már csak háromezer embernek anyanyelve a manysi, melyen ez a párat­lanul szép könyv íródott. És mindinkább eljut hoz­zánk a kárpát-ukrajnai ma­gyar irodalom is, mely egy­aránt része a szovjet és a magyar irodalomnak. Nem­csak a Sugaras utakon cí­mű antológiára gondolok, mely az 1945—85 közötti negyven év terméséből ad válogatást, s melynek min­den könyvtárban ott volna a helye, hanem arra is, hogy irodalmi lapjainkban már gyakrabban olvashatók ver­seik, és kaptunk már ízelí­tőt prózájukból is. Végső soron hát a szov­jet kultúra napjai előtt így összegezhetünk : a Szovjet­unió számos, nyelvterületé­ről rangos irodalommal le­het találkozásunk minden nap. Mi tagadás, a sematiz­mus korában kialakult vagy felerősödött előítéle­tek sokakban ma is élnek, sőt olykor örökítődnek is — olykor nehezebb őket szétoszlatni mint gondol­nánk. Márpedig ezek mara­dandó. egyetemes értékeket zárhatnak el előlünk. Wintermantel István Zenei világnap Művészek és közönség — egy közösség Az Országos Filharmónia idei, egri hangversenysoro­zatát is október elsején, a zenei világnap alkalmából nyitotta meg a székesegy­házban. Olyan Bach-művek- kel, amelyekben az emberi hang játssza a főszerepet. A mindennapi ember ké­szül ünnepeire. A zeneked­velő úgy, hogy a hangver­seny előtt utánanéz azoknak a tüdnivalóknak, amelyeket fel kell rázni a feledésből, meg kell újítani, hogy mi­nél tartalmasabb legyen az ünnepi nap, óra, pillanat. A háromszáz éve született Bach művei, mint valami hatal­mas talapzaton, a Biblia gondolat- és érzésvilágán nyugszanak, onnan sarjad­nak ki. A BWV. 225. jelze­tet viselő motettát a 149. és 150. zsoltár himnikus hang­vételű szövege nélkül el sem képzelhetjük. De nincs más­képp a Magnificattal sem. Csaknem kivételszámba megy Bachnál, hogy latin szövegre írjon zenét, de a Magnificat latin szövege, ez a szinte a lelki mámor fel­ső határán lebegő hálaének — Lukács evangéliumában — annyira kínálja magát megzenésítésre, hogy korok és zeneszerzők, zenészek és drámaírók újból és újból kí­sérleteztek lényegét, tartal­mát; hangulatát értelmezni újraírni. A hangversenyre való elő­készület és maga a zenei ese­mény mégis két különálló élmény. Az előbbi csak fel­készít valaminek a befogadá­sára, azt a reményt kelti, hogy teljes élményben ré­szesül, és részesedése annál nagyobb, minél jobban ösz- szeszedi magát arra az idő­tartamra, amíg mások éret­te dolgoznak. Ennek a hangversenynek a légkörét a látvány is sű­rítette. A Budapesti Kórus és a Debreceni MÁV Fil­harmonikus Zenekar együt­tes létszáma száz személy körül mozog. Ahogy a ku­pola alatti térben tömörült ez a formaruhás társaság és összeállt a kép, azaz egyik része csak annak a belső képsornak, történésnek, amelyben aztán megszületik a zene nyomán a rend. Túl a több ezer éves zsoltárok szövegén, túl azon, hogy Bach korának minden kö­töttségét, formai, hitbéli, tár­sadalmi adottságát, minden­napi megszokását át tudta lépni, lebegtetni tudta zené­jében azt a témát, amely már régen több, mint amit a szöveg mondhat, leírhat, érzékeltethet: az ember azért van a világon, hogy szelle­mi rendet is alkosson ma­gának, mert ez a szellemi­lelki rend szabadítja ki gyöt­rő kétségei közül. Az élményteremtő hang­verseny alig tartott egy röp­ke órát. A Magnificat el­hangzása után — talán a rö­vid program miatt is — ül­ve maradt a hallgatóság, mintha még várt volna va­lamit: ennek a zenei álla­potnak a folytatását? Vagy a zenei rendből nem akart kilépni? A Budapesti Kórus a mo­tettát eleven zengéssel szó­laltatta meg. Ennek a zené­nek olykor vidám csobogá­sát, az önfeledt lélek örö­mének e fegyelmezett meg­jelenését a nagy templomi térben megindítónak érez­tük. A kantátában a nyolc- szólamú kettős kórus, a Bach szerint is ünnepivé, fúvósokkal, üstdobbal meg­emelt zenekari támogatással, mintha előkészítette volna a közönséget a Magnificat be­fogadására. A Magnificatban a szólókat Pászthy Júlia, Takács Tama­ra, Fülöp Attila és Gregor József énekelte. A négy éne­kesegyéniség sajátos színek­kel szolgálta a közös ügyét. Continuon Virágh András működött közre. Az est karmestere Antal László volt. Fiatalos lendü­lettel, az ünnepi érzéseket a ritmus és a lendület felpör­getésével fokozta. S mintha energikus fellépésével egy órára egy közösséggé pa­rancsolta volna a művésze­ket és a közönséget. Farkas András Kállai Ferenc 60 éves Rómeótól Big papáig Az 1981-ben megjelent Ki kicsoda? című vaskos kö­tet három sorban írja le Kállai Ferenc pályafutását: „1945 — Szabad Színház. 1946 — Belvárosi Színház. 1948 — Nemzeti Színház." Utána 18 soros lista követ­kezik szerepeinek felsorolá­sával. Mit mutat ez a két szám: a 3 és a 18? Egyrészt azt, hogy Kállai Ferenc hűséges alkat: 40 éves színészi pályafutása során mindössze három szín­ház tagja volt. Másrészt, hogy rendkívül sok szere­pet játszott ezalatt Rómeó­tól Coriolanusig, Cson­gortól Falstaffig. Most hatvanéves születés­napján, — melyet október negyedikén töltött be — pró­báljuk kissé kibővíteni a fenti három sort, amely egy nagy színész jelentős pálya­futását rejti magában. 1945: Both Béla. a felsza­badulás napjait követően színészeket toborzott a li­getben megnyíló Szabad Színházhoz. Sok fiatal, a pálya küszöbére érkező szí­nészt szerződtetett : Hor­váth Tivadart, Soós Lajost, s egy ismeretlen pályakez­dőt, aki mindössze két hó­napig járt a színiakadémiá­ra: Kállai Ferencet. A felvé­telin Babits Mihály Imád­ság háború után című ver­sét szavalja, s Both Béla azonnal meglátja benne a színészt. 1946: A Belvárosi Színház tagja lesz. Bárdos Arthur a kiváló igazgató, rendező, színházi író felfigyelt Kál­laira. Bárdoshoz került, aki először Gáspár Margit Új Isten Thébában című nagy sikerű darabjában bízott rá feladatot, majd a mélyvíz­be dobta, és Rómeó szere­pét adta Kállai Ferencnek. Balázs Béla a premier után többek közt ezt írta: „Kál­lai Rómeójáról még sok­szor fognak írni, mert még sokszor fogja játszani ... A bimbóban még benne alsza­nak a festett szirmok, érez­zük a jövendő . virág illa­tát... ” 1948: Kállai Ferencet a Nemzeti Színház szerződte­ti. Ekkor már egy ismert és érett színész játszotta el azokat a sokat emlegetett sikeres, szép szerepeket, mint Noszty Feri, Csongor, Borisz (Osztrovszkij Viha­rában) vagy Frank a War- renné mesterségében. De so­rolhatnám tovább alakítása­it, ezeket azonban bárki megtalálhatja a lexikonban, vagy ha látta, felidézheti emlékezetében. Ahogy ő mondja: „Nekem voltaképp nincs szerepkö­röm. Jó sorsomnak köszön­hetem, hogy mindenkor más-másféle szerepeket osztottak rám ... ily módon nyílt alkalmam arra. hogy többféle arculatomat mutas­sam meg a színen”. Régi, s mostani önmagáról pedig így vall: „Harminc éves koromig Mikszáth há­lyogkovácsához hasonlóan dolgoztam, játszottam, oly­kor én is bicskával operál­tam. Ma már másként lá­tom a pályát, tudom, hogy a színészet nemcsak önfe­ledt lobogás, hanem mérta­ni pontosságú munka, s ez — ha jó a légkör — már folyamatában boldogító ... A színészet — hosszútávfutás. Kezdetben van az exhibi­cionizmus, s valami nagy, buzgó akarás. Aztán minél több évet tölt el az ember a pályán, annál nagyobb fele­lősségtudattal, félelemmel lép a színpadra.” Az évek során a hőssze­relmesből karakterszínész vált. Alakításait Kossuth- díj Érdemes és Kiváló Mű­vész cím jutalmazta, s szin­te minden évad tartogatott számára egy-egy nagy fel­adatot Volponétól Sir John Kállai Ferenc A nők iskolá­jában Falstaffig. Az elmúlt évad­ban két nagy alakítás fű­ződött nevéhez. Az egyik Gorkij Jegor Bulicsovja, mely mint a kritika irta „Kállai jutalomjátékává vált”, mo­numentális, egy tömbből faragott Bulicsovja sokáig emlékezetes marad. A má­sik nagy siker: a Tartuffe Orgon szerepe, . amelyben megejtő gyermekségbe ol­totta az elképesztő hiszé­kenységet és az atyai des- potizmust, s művészetének szinte minden színét felvil­lantotta Molière darabjá­nak kiugró sikerű előadásá­ban. Most, hatvanadik szüle­tésnapján szép ajándékot kapott színházától: Tenesse Williams Macska a forró bádogtetőn című híres drá­májában Big papát, a ha­lálos beteg családfőt alakít­ja. De ez az ajándék nem­csak az övé. A próbákat látva úgy tűnik, Kállai Fe­renc születésnapján mi, né­zők is gazdagabbak leszünk: egy nagy színész ajándékoz meg bennünket pályája csúcsán újabb nagy alakí­tásával. Kárpáti György BIRTALAN FERENC: Két történet Por és — Zenét? — Mindent — felelte a Te­metkezési Vállalat kirendelt­ségén az adminisztrátornak. Hadd meséljenek, hogy szép temetés volt. Minden temetés szép, ha nem a miénk, ameddig mi mesélhe­tünk róla, ameddig más számlájára borzonghatunk, lopkodunk az örökkévalóság­ból. Nevetséges — gondolta —, ha nem lennének a gyász szokványos kellékei, a fáj­dalmasra gyakorolt arcok, olyan lenne az egész, mint egy állófogadás. Az urnán csicsás kendő. Szemfödő. Mi­csoda hülyeség ezt a rongyot szemfödőnek nevezni. Mert letakar egy ízléstelen edényt, amiben talán az ő maradé­ka van? Por és hamu. Mar­haság. Lehet, hogy üres. Ki a fene tudja, mi van benne? Az a kegyelet, ahogy két másik urnát a sarokba lök­tek, nem sok jót sejtet. Föl- cédulázva mint a bőröndök, útitáskák. Nagyüzem, kötele­ző a sorbaállás. De az iste­nit, ném tudták valahová el­dugni őket?! A denaturált szesz, az ro­hadt. Megmozdítja az em­ber gyomrát. Elmúlás-szaga van. Baktatott a kocsi után. Al­karján visszahajtva a fehér ing ujja, a farmer zsebében szortírozott százasok. Meg­tapogatja. A tanácsi búcsúz­tatónak három, a sofőrnek, a sírásóknak egy-egy. Va­jon hányán lesznek? A rava­tal körül hárman tüsténked­nek. Nézegette a kocsi füg­gönymintásra festett üvegét. Vajon hová lettek a hintók, a fekete lovak? Mögötte szaporázó léptek. Gyorsít a kocsi. Órájára pil­lant. Mindennek megvan itt a koreográfiája. A sírásók vezetője elin­dul a farmernadrág irányá­ba. Magától nem tudott vol­na választani, de a tanácsi búcsúztató kézfogása útba igazította, kisimítva arca re- dőit. ' ■^Köszönöm. A sofőrnek adják oda. A Sírkert vendéglőben hét­száz forintot fizetett. Több­ször kérdezte, hozasson-e még? Elég volt minden. El­köszöntek. Egyedül ült a kocsijába. Kinyomta a kuplungot, el­fordította az indítókulcsot, gázt adott. A sírkövesek előtt már hatvanat mutatott az óra. Eltemette az apját. Reggel, darázzsal Az a kellemetlen szorítás a bal oldalon nem múlik. Fi­gyeli a kifeszített spárgákra felfutó fehér közepű, lila töl- cséres virágokat. Fél kilenc. Lement a reggeli csúcs, de a kerítés mögött mindig el- robog-surran egy-egy kocsi. A kávétejszínes doboz fölött valami darázsféle lebeg. Csak a szárnyai járnak őrült sebességgel, ám helyét nem változtatja, mozdulatlan. Két könyöke között feketéspohár, a tányérka szélén maradt mokkacukrok kávéfoltosak. Az út forgalmát nem érzé­keli. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. A hamutar­tó alatt összehajtogatott új­ság, né fújja le a szél. A tarkakockás térítőt könyöke, keze tartja. Az a kellemetlen szorítás a bal oldalon ... Nem lehet kiszámítani semmit. Nem kell gondolni rá. elmúlik, mint annyiszor, s ha nem, azon sem tud vál­toztatni. Ül a presszó udva­rán a vasasztalka mellett. Meleg lesz ma is. Fél kilenc. Nejlonszatyrában kenyér, tej. Megint istentelenül hosszú nap jön. Dolgozni kellene, és csak vár. ma sem tudja mire. Issza reggelenként a presszóban a feketéket, és olyan körülötte minden, hogy fizikai fájdalmat érez. Ha­marosan fel kell állnia, ha­zavinni a tejet, kenyeret Várja a postást, este bekap­csolja a tévét, mert ez a be­vett szokás, ez ismétlődik évek óta. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött, kávéjába kor­tyol. Egyedül van a presszó udvarán. Szinte jelképesen. Erősödik, elhal egy busz hangja. Csak az a kellemet­len szorítás a bal oldalon, az múlna már. Nézi a fehér közepű, lila tölcséres virágo­kat, kihörpöli a maradék ká­vét. Erőt gyűjt. Fogja a nej­lonszatyrot a kenyérrel, tej­jel, feláll. A begóniák mel­lől még látja, az a darázs­féle újra őrhelyén lebeg. Ki­fordul az utcára. Holnap lesz negyvenéves. Csak az a kellemetlen szo­rítás a bal oldalon ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents