Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-29 / 254. szám
4.NÉPÚJSÁG. 1985. október 29., kedd A múzeumi hónap kimagasló eseményeként átadták Dobsza községben a talpasházat, a hozzá tartozó gazdasági épületekkel. A népi műemlék együttes berendezése néprajzi gyűjtemény: a régi lakóházi bútorzatot és a parasztság eszközeit tekinthetik meg itt a látogatók. (MTl-fotó: Kálmándy Ferenc — KS) Geraszimov és Tolsztoj Az Iskolatelevízió Kamera műsorának stábja tavaly megfigyelője volt a világhírű szovjet színész-rendező- pedagógus Szergej Geraszimov munkájának. Ennek a nem mindennapi élménynek lehetünk tanúi majd, televíziónk ugyanis két részben számol be róla nézőinek. Geraszimov 1906. május 21-én született. Nehéz elhinni róla, hogy már 79 éves, külseje, vitalitása egyaránt cáfolja. Annyi mindent csinál teljes odaadással: játszik, rendez, forgatókönyveket ír, publicista és pedagógus. Mindemellett a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsában küldött, a Filmalkotók Szövetségének titkára, a Szovjet Béketanács tagja, a Pédagógiai Tudományok Akadémiájának rendes tagja. Nem ér rá megöregedni. Cseljabinszkban született, Leningrádban tanult, diplomáját 1928-ban kapta kézhez. Első filmjét 1932-ben forgatta, de már 1925-ben játszott a kamerák előtt. Több mint fél évszázados rendezői munkássága során olyan műveket alkotott, mint A tanító, A legyőzhe- tetlenek, Az ifjú gárda, Az újságíró, A tónál, a Csendes Don, a Vörös és fekete. S bár a szovjet rendezők élvonalába tartozik, pedagógiai tevékenysége a legjelentősebb. Több mint négy Geraszimov Tolsztojként évtized alatt iskolát teremtett, műhelyéből, ahol már az első félévben önállóságra neveli, kísérletezésre buzdítja növendékeit, nagynevű művészek kerültek ki : Szergej Bondarcsuk, Vja- cseszlav Tyihonov, Nyikolaj Ribnyikov, Zinaida Kirijen- ko, Lev Kulidzsanov és sokan mások. Minden munkájában és a magánéletében társa a színésznek és pedagógusnak egyaránt kiváló Tamara Makarova. Pedagógiai munkájának alaptörvénye a megértés. Legszívesebben minden növendékéből valami különlegeset hozna ki. Azt vallja: minden emberből lehet színész, ennél sokkal nehezebb minden színészből embert nevelni. Legutóbbi, nagyszabású alkotása — egész élete dédelgetett álmának megvalósítása — a Tolsztoj életéről készült díjnyertes film, amelynek forgatókönyvírója, rendezője és címszereplője. „Filmkrónikát akartam forgatni. Azt szerettem volna, hogy a néző egy ideig a Tolsztoj-ház vendége legyen. Közel akartam hozni a nézőkhöz ezt a nagy embert, és semmiképpen sem a nagyság emlékművét akartam megalkotni belőle” — mondotta. Óriási anyaggal gazdálkodott. Nem vádaskodik, nem keresi a bűnösöket, kerüli a hatásvadász jeleneteket, mindent, ami a drámát melodrámává teheti. Meggyőződése: Lev Tolsztoj nem a családja, nem a „testamentum”, nem a „tolsz- tojánusok" elől menekült. Sokkal inkább űzte őt a világért érzett aggodalom. A film háttere a kor összeomlása, a történelmi földrengés, a földet megmozgató megrázkódtatások. A kérdésre, miért akarta ma Lev Tolsztojt megmutatni, Garaszimov így válaszolt: „Mindenekelőtt azért, mert ö az emberi lelkiismeret szimbóluma. - És ma nagyon fontos felrázni a lelkiismeretet." A Geraszimov és Tolsztoj című műsor első részét a Kamera különkiadásaként október 29'én, ma este láthatjuk a 2_es programban, 20 órai kezdettel. (erdős) Az elmúlt hét szombatján a gyöngyös patai Árpád-kori templomba hívtak meg egy hangversenyre, ahol is a solymári Apáczai Csere János Művelődési Ház női kara lépett fel. A szerény kivitelű meghívót rövid kottakivonat vezette be, liturgiális szöveggel. Két karmestert is ígért az írásos üzenet, Szokolay Bálintot és Blazsek Andreát. Itt már derengeni kezdett valami, de még mindig nem ér tettem, milyen alkalomból és miért jön el az alig három éve alakult, solymári fiatalokból, lelkes, jó hangú énekesekből álló együttes Gyöngyöspatára egy egyórás műsorral. ' Kíváncsiságomat csak fokozta az a pár perces várakozás. az a rövid negyedóra. amit a patai templom előtti téren, a koncert előtti gyülekezésben töltöttem. A beszélgetők közt nem volt nehéz felismernem Szokolay Bálintot, a solymári karnagyot, a Kossuth-díjas zeneszerző, Szokolay Sándor édesapját. Akiről megtudtam, hogy most nyolcvan- éves és mintha fogadalma kötötte volna ennek a zé- nei eseménynek „az összehozására”. Kedves volt vele áttekinteni a megkül-. dött műsort, van-e változás a számokban és szereplőkben. Friss és fiatalos temperamentumával magyarázta, miért is kellett a helyihez illően liturgiális zenét hoznia. Külön kiemelte a XVI. századból ránk maradt Patai Graduále részletet és a Sei bel Mátyás Missa breviséből vett Sanctusát. Az egyikkel Gyöngyöspata történelmét akarta megérinteni, a másikkal emlékezni, emlékeztetni akart arra a 'kiváló Kodály-tanítványra, akit ugyan angol zeneszerzőként tart számon a zene- történet, de huszonöt évvel ezelőtt bekövetkezett tragikus haláláig (Johannesburg) magyar származása, fiatalkori gondolatvilága mindig is átütött zenéjén. Bár a meghívón „írva volt”, hogy a műsort Szokolay Sándor ismerteti, arra nem számítottam, hogy a száraz adatközlés helyett a zeneszerző rögtönzött lírai vallomással lepi meg hallgatóságát. Az operák és egyéb nagy formátumú, erősen drámai hatású művek alkotója meghatott közvetlenséggel beszélte el ünnepi köszöntőjében. hogy negyven évvel ezelőtt került Gyöngyöspatára családjával. És akkor mint gyermek egyéves itt-tartózkodása során mennyi mindent kapott a falutól, a tájtól, a látványtól, azoktól a dallamokat is magukban hordozó népszokásoktól, betlehemezések- től, amiket azóta sem tudott elfelejteni. Emlékei közül előhozott néhányat, amit a gyermeki agy és főleg a szív tud csak így elraktározni. S bizonyára a hála mondatta vele a kedves mondatot: „Nagy szeretettel köszöntőm Patát!” A régi hatásoknak tudhattuk be azt is. hogy a solymári lányok Szokolay Bálint irányítása mellett a Kossuth- díjas szerző két Karácsonyi énekét és a Poulenc emlékére írt Deplorationból a Kyriét szólaltatták meg. S ha már az ének. a dal által előhívott hangulatot formabontóan kezeltük és nyitját kerestük egy eseménynek, amely a két falut, Solymárt és Patát így egybekapcsolta, szólnunk kell arról, hogy milyen otthonosan hangzott a középkori falak között Guthy Éva előadásában az Ömagyar Má- ria-siralom. vagy a Bartalos István gyűjtéséből, Pongrácz Zoltán átdolgozásában felcsendülő mű. a Rákóczi Ferenc imádsága is. És hogy a lélektani elemek jól tömörüljenek. e mű előtt Kodály két orgonakíséretes műve, az első Tantum ergo és a Pange lingua tanúskodott, mekkora áhítatot mennyire mély érzéseket tud kelteni a zene, a közös éneklés. A kórus műsorát Bach B- dúr prelúdium és fúgája választotta ketté. A templom új orgonáján Csömör Andrea játszotta ezt a számot, lírai ízeket is adva a műhöz. A- két kánon, Gebhardi „Glória szálljon" című közismert műve és Mozart Hal- lelujája mellett Dufay gregorián himnusza, a Conditor alme siderum is az idős karnagy és a solymári lányok közös munkáját, értékes ügyszeretetét dicsérő tapsra ipdította a hallgatóságot. S ha már elmondtam, hogy a művészek szándéka és a művészet eseményei olykor mint a meg nem értett búvópatak-mozgás bukkan fel itt vagy oitt, ez a patai hangverseny kellemes meglepetés volt számomra, a helyszín, ez a középkori templom a maga megújult valóságában egészen mély hatást gyakorolt rám. A XII. századtól kezdve többször átépítették ezt az épületet. százados lépcsőkben és a kor forgan- dóságával hol így. hol úgy emelték-bővítették egyre nagyobbá. Majd óvták, javították. De megtartották A freskómaradványok, a román félkörívek, a csúcsívek, az emberfejes konzolok, a különös, nem európai szo- iborarcok, a Jessze-fa a főoltár fölött, a kapu felett a falban beépítve Pata kőarca, a templom sokmozgású belső világa, a nyolcszögletű toronnyal együtt — történelem. Történelem és látvány, helyszín azoknak, akik itt élnek és megfordulnak. Értem a Kossuth-díjas zeneszerzőt, aki gyermekiként, 40 esztendeje egy évet leélvén itt, egy életre megjegyezte, magába szívta ennek a környezetnek teremtő atmoszféráját. Farkas András Deák Mór: Kilencre visszajövök ii/i. Késő délelőtt volt, amikor kiengedték. Régóta készült ezekre a pillanatokra: felkészült, ahogy a kötéltáncos a veszélyes mutatvány előtt — tudta, másképpen nem lehet elviselni, ha lezuhan mégis, ha újra összetöri magát. Ne remegj, ne ordíts, biztatgatta a tükörképét a lengőajtó üvegében, és ne engedd, hogy ököllé szűküljön a gyomrod. A lépcső tetején megállt. Idáig sokszor ki tudott szökni — de valahányszor elérte a felső lépcsőfokot, megrettent, visszafordult. A portás ilyenkor csodálkozva nézte az intézeti pizsamát, a már őszülő, kemény borostát, s a kisfiús legyintést, ami a lendületet adta, hogy visszafusson. Az első napon sírógörcsöt kapott. Az orvos azt mondta, kint aludhat a városban, ha valaki felelősséget vállal érte, mert egyelőre csak a folyosón tudná elhelyezni. Végigtelefonálta az összes barátját — de valamilyen ürüggyel mindegyik kimentette magát... És most ott áll a lépcső tetején, borostásodó félelmével, mint a tanácstalanság maga: szinte hallja egy bomba sivítását, ami eddigi életét összezúzza majd, s nem látja be, miért kellene futnia, vagy egyáltalán lépni hiszen lehet, akkor marad életben, ha itt marad, és meg se moccan. A harmadik napon meglátogatta az egyik barát. Mentegetőzni jött. Egy ideig hallgatta, bólogatott, aztán hirtelen felüvöltött. Attól kezdve senkit nem engedtek be hozzá. Amikor kilép az utcára — behunyt szemmel, ezt is előre eltervezte —, érzi hogy megtántorodik mégis. Visz- szafordulna, megkapaszkodik a kilincsben. Az ajtó zárva van. Elindul, -behunyt szemmel, tapogatózva, mint, aki csak nemrég vesztette el a szeme világát. Egyszer megkérdezte az -orvost: miért van az, hogy ha valakin nem tudunk segíteni, akkor meggyűlöljük? Az orvos figyelmesen nézte: nem értem, mit akar mondani. Megismételte: ha valaki tehetetlenségből, lustaságból nem képes segíteni a másikon, miért gyűlöli meg végül? ! Az orvos mosolygott. Feleljen, kérte. Mit mondjak? Akármit, csak fel el jeni, ne vigyorogjon ilyen megértőén, ordított fel, mire berohantak az ápolók, s nyugtátokat adtak be neki. Nem veszi észre: egy ideje egy helyben áll. Nem emlékszik az utca három hónappal ezelőtti arcára. Lassan nyitja ki a szemét, mintha barlangból bukkanna fel, mintha a félelem tárnáiból. — Messze van a metró? — -kérdezi valakitől, akit végre meg mer szólítani. — Az utca végén balra. Ahogy hálásan az elsiető férfi után bámul, hirtelen rossz érzés tör rá. Mennem kéne nekem is valahova, gondolja. Csinálnom kéne valamit. Sietősebbre veszi -lépteit, s úgy néz maga köré, mintha bűnt követett volna el. Gyanús vagy, mondogatja magának. Nagyon gyanús. Szeretetkórász vagyok, közölte egyszer az orvossal. Ha van éhenkórász, én szeretet- kórász vagyok. Megy néhány megállót a -metróval, aztán átszáll egy buszra. A városnak ezt a részét nem ismeri, bámészkodik. A sofőr hirtelen indít, egy női kéz kalimpál kétségbeesetten a levegőben. Ösztönösen fogja meg, s teszi a kapaszkodóra. A nő hálásan pillant rá. A puszták nyugalma árad rólam, mondta a szobatársának egyik éjjel, a folyosón cigarettázva. Elérhetetlen vagyok, s így meghódíthatat- lan is. Nincsen barátom, csak a tenger. A másik rápillantott, azt felelte, ez nem jó. Igaz, hagyta rá, de lehet, hogy csak önvédelem. Kutatom azokat a helyeket, ahol nem érzem fölösléges- nek magam. Ahol nem nézem öklömre támasztott áljai, gunyorosan, hogy mit csinálok, hogyan, s nem kérdezgetem magamtól : mit akarsz te itt?! Hogy kerülsz ide? A másik bólint, bemegy a szobába. Hátat fordítva alszik el. Hirtelen kapja oldalra a fejét, elkalandozó pillantása összefonódik a nőével. — Leszáll? — kérdezi az. — Igen — feleli. — Ha akarja. A nő gyorsat, aprót biccentve indul. — Nem tud valami jó helyet erre? — kérdezi már az utcán. Amikor az orvos behívatja, és szóról-szóra elmondja neki az éjjeli párbeszédet, másik szobába kéri át magát. Attól kezdve mindenkit kerül. — Meddig ér rá? — kérdezi, amikor belépnek a presszóba. — Ameddig jól érzem magam. Hirtelen arra gondol, hogy nincs hova mennie. Citromízt érez a szájában, ahogy ez eszébe jut, de tudja, hogy azóta az első éjszaka óta nem tartozik felelősséggel és barátsággal senkinek. Zsuzsa? Egyszer se látogatta meg a három hónap alatt. Talán már oda is költözött az a másik. Marad a pályaudvar. Vagy: visszamenni. — Mi a foglalkozása? — kérdezi harmadszor a nő. — Jd! — riadt fel. — Állástalan vagyok. És maga? — Azt hiszem, mindegy — mosolyodik el a másik. S csak most nézi meg először tüzetesebben : vörösesszőke haj. kék szem, egészen fiatal, gondolja. Olyanok a mellei, mint két fegyver. Két -rám irányuló, kibiztosított puska. — Most mire gondol? — kérdezi a nő. — A melleire — mondja csendesen. — Bocsássa meg. — Parancsolnak? — áll meg mellettük a pincér. — Mit iszunk? — lélegzik fel a férfi. — Én egy konyakot. — Két konyakot legyen szíves. Rágyújt. Olyan, mint egy kisfiú, gondolja a nő, elrejtőzve a füstben. Mint egy kisfiú, akinek elengedték a kezét, és kint hagyták a forgalmas utcán. — Igyuk meg a pertut — mondja a férfi. A nő elmosolyodik. —• Aztán menjünk fel hozzám. A szoba tágas volt, színes — a férfi riadtan nézett körül. — Nem tetszik? — kérdezte a nő. — Egyedül élsz? — Elváltam. „Mint egy gyerek. Egy nagy fejű, borostás gyerek.” — Főzök egy kávét — törte meg végül a csendet. A férfi egyedül maradt Anyjára gondolt. Mennyit kérte: ne hagyja egyedül soha. Eszébe jutott egy harminc évvel azelőtti óvodai anyák napja. Édesapja akkor disszidált, válás nélkül hagyva ott őket. ö még nem értett semmit, csak érezte, hogy esténként anyjának hideg a teste, amikor hozzábújik, és elfelejti átölelni őt... hosszú verset mondott az ünnepségen. Anyja valahol hátul állt. ö megkereste, a szemébe nézve eléje lépett, s úgy mondta, ordította: nekem van a világon a legszeretőbb anyám (Folytatjuk) Tajhaz Dohszán „Szeretettel köszöntőm Patát!" jí Vázlat egy hangverseny hangulatáról >>
