Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. október 26., siombot MŰVÉSZET ÉS IRODALOM *• ics: Az almafa alatt eckaja-I.ulak: sendélet F. Manajlo: Szobasarok A. Kassai: A régi Verhovina •vies: Mezei munka V. Mikita: Téli táj Finta Éva Számvetés Számban a szó égő parázs volt. Ki nem értette, gyakran rám szólt. Útját álltam hamis szeleknek, akár szidtak, akár nevettek. Erőmet, szómat nem vigyáztam. Adtam, mert volt mit, s félreálltam Konokul hittem, égtem, vágytam, apró csodákért messze jártam. Tettem a dolgom. Magam mértem tonnás gondok fölött a létem. Magam vágtam utat a sárban — védett a tűz. örökös lázam. Balia D. Károly Szaggatott vers A szerelem múlandó és örök. . . . . .letes, ott hordod te is sejt. . . . . .elmes ösztöneidben, bőröd alatt. . . . . .omos zugaiba rejtve. A szerelem mámor és láz. . . . . .adás minden nyugalom ellen, ha. . . . . .talom azúr magányodon, hogy te. . . . . .mesd el az önzés fenségét. Füzesi Magda a szerelemről A szerelem éj és nap. . . . . .alm-rohbanás, a lélek-dzsungel ég. . . . . .be kapó lángja, szivedből csap. . . . . .atostul szállnak a madarak. A szerelem születés és vég. .. . . .zet, elkerülnöd sem. . . . . .nősítő sugarát nem sikerül, az idő s a tér, . , . . .dre ereszkedő kín lesz kísérőd. Balogh Balázs Nyájaid hazatalálnak Hűség Amikor a hóba lerántott dermedt sín-karok ölelése, és véreden végigpásztázott döbbent szemek zseblámpa-fénye, mikor testedet körülfogta az éhezés nyomortanyája, mikor testedet körülfogta fanyar szerelmek békanyála, mikor bénán, kifosztva álltak kemény hited szélmalmai. Imre Sándor Haza... Gondolataim, ti fehér-fekete mének. még egyszer röpítsétek vágyaim zsúfolt hintáját. a szívem. tavasz-lakó virágok mezejére: csak ügyeljetek, ezüst patáitok a május-ágyakat meg ne sértse. Milyen sokszor jártunk már erre.. kettesben — én s a balga szívem, ugye emlékeztek, patakocskák, kavicsok a vízben, tisztások. dűlők : sohasem jöttünk üresen, s bár tőletek keveset vittünk, sokat hagytunk a réteken, özlábú gyermekkor játszótársa, énekbűvölő tavaszom — ma még egyszer akarlak látni, évszakok szeme fényét, a szemedet akarom látni. — röpítsetek, paripáim — legszebb vágyaimat viszem: fogadd el tőlem jussodat — holnap hintóm. ki tudja, hol szalad. mikor jöttek — elkékült szádból — a szent tanítást hallani. . akkor sietve felégették a közöny hitvány várfalát, és csontos arcodra vetették a zord tisztesség zászlaját. Most tavaszodtól a szívünkben kirügyeznek az öröm-ágak. József Attila, énekelj: nyájaid ma hazatalálnak. Vajon mi lenne a világból, ha indulatunk gyufalángjai nem futnának idegeink kanócain dinamit szíveinkhez? Mi robbanunk fel, költők, minden jó ügyért, hogy a pénzhangyák s hangyaszorgalmú élvezet-halmozók ne nyughassanak ! Arcunkon jel van — az élet jele. Ki élni, s nem tengődni termett: Ember! Alkotó! ősi füzeknek megedzett fia! Most, amikor értelmed végtelenbe tágult, hogy a káoszból rendet A tűz éget, a víz meg olt, fél arcát mulatja a hold. Ahol megszabja a természet, a madár is csak olt rak fészkel Volna bár csoda-paripám, s száguldna gondolat-puhán, nem távoznék idegen tájra. Az lennék máshol: örök árva Kaptár-szemüregükben közöny méz ragyog. s mit bánják, hogy a világ egy megfészített ideg!? Leszünk hát mi a lelkiismeret, föld alatti vulkáni erő, s nem lesz olyan szeizmográf, hogy jelezze nekik, amikor feltörünk! teremtett már az Akarat, most pusztít nád el önmagad?! Fegyverek konok igájában hajtanád le büszke fejed?! Ember, vigyázz! Ne engedd! Tiltakozz! Védekezz! Ferenczi Tihamér Leszünk a lelkiismeret Horváth Sándor Ne! is maradói világ életedben. A szegénységből alaposan kivakaróztatok, de a csipát nem mostad ki a szemedből. Hát tudd meg. hogy ti a Vedres nyomába se léphettek. Ész dolgában pedig különösképpen nem Tanult, okos emberek, akik nem szégyellik a sorjukat, mint a te fajtád. De a szád. az neked jár. Hogy nem törik már ki a nyelved! Bothné csak tátogott dühében, de a nekiveselkedett Fábiánnétól nem tudott szóhoz jutni. Az meg, ahogy megmondta a magáét, sardkonfordult, mielőtt Bothné szóhoz juthatott volna. A hangos szónak nagy füle van. Amit meg dühösen mondanak, annak még inkább. Estére már a falu másik végén is beszélték, hogy a Both lány nem lesz a Vedres fiú felesége. Juli másnak szánta. Voltak akik már azt is tudták, hogy a szomszéd faluból szemeltek ki valakit. Az utolsó szót azonban a fiatalok mondták ki. A szükséges iratokat a szülők tudta nélkül adták be a tanácsházára. Lakodalmat sem akartak, de ebbe Vedres már nem nyugodott bele. A fiatalok nem ellenkeztek. Írták a meghívókat Csak a rokonoknak és néhány barátnak. Vedres így is több mint félszáz vendéget számolt össze. ..Nem számit" — ismételgette. — „Nekem a fiam, az a fiam." Bothék kivonták magukat a dologból. — Ha a lyányunk így akarja, hát legyen neki, de ránk ne számítson — lefetyelte Juli Fábiánnénak, akit a kíváncsiság mégis behúzott egyszer Bothékhoz, amikor a gazda nem volt otthon. — Mégis csak a lyányotok — mondta engesztelőén a szomszédasszony. — Nem válhattok így meg tőle. — Neki lehet, nekünk nem? — horkant fel Bothné. — ö bánja meg, nem mi. — De a falu. az mit fog mondani, arra nem gondolsz? — júdáskodott Fábiánne akinél jobban senki nem tudta, mit mond a falu. Mert amit beszéltek az emberek azt jobbára mind ő adta a szájukba. — Amit mond, azt mond, engem ugyan nem érdekel — csattant fel Bothné. — De ránk ne számítson a lyányunk. Tőlünk egy kopeket nem kap. Ezt már Fábiánné sem tudta lenyelni. — Megsültök ti még a saját zsírotokban. Juli. — Ha megsülünk, hát megsülünk. Senkinek semmi köze — kiabálta Bothné. — Végén csattan az ostor! — emelte meg a hangját Fábiánné is. — Akkor aztán meglátjuk ... — Te már így is túl sokat látsz — kapott a szón Bothné. — Jobb, ha szeded a lábad, mert mindjárt neked ugrok. — Megyek is, ne félj — hátrált ki az udvarból Fábiánné, megrémülve a nagydarab asszony kidülledt szemétől. Mielőtt azonban kilépett volna a kiskapun, nem állta meg, hogy ne az övé legyen az utolsó szó: — Akkor lássalak, amikor a hátam közepét! A tanácsházán a tanúkon és Vedreséken kívül csak néhány kíváncsiskodó vo(t jelen. Annál többen az étteremben, ahol az ünnepi vacsorát rendezték. Amikor a fiatalok megérkeztek, már jó hangulatban volt mindenki. Búzával szórtak áldást az ifjú párra, pezsgővel koccintottak a boldogságukra. Csak Both Gáspárék hiányoztak. — Nem ember az, akii a saját édes lyányának a lakodalmán nincs ott — suttogták az asztaloknál. — Megveri az isten az ilyeneket — tették hozzá itt is, ott is — Nem érdemel az ilyen egyebet, mint gutaütést — mondták ki a végső ítéletet többen is Both Gáspárékra. Azt azonban senki sem sejtette, hogy nem jártak messze az igazságtól. Both Gáspár egész nap tombolt. Ami a kezébe akadt, recsegett-ropogott, s darabokban repült ki az udvarra. Először a moslékos- veder kapott lábra, s meg sem állt feleségének a hátáig. Bothné nagyot visított, de a jajgatásra nem maradt ideje, mert a veder után férje is feltűnt az ajtóban. Olyan volt, mint a dühöngő vad, a szája is habzott. Bothné látta, hogy több kettőnél. s jobbnak vélte eltűnni az ura szeme elől. Estére merészkedett csak elő, s a férjét ott találta a ház küszöbén magate- hetetlenül. Csak bal kezének ujjai kapaszkodtak makacsul a boroskorsó fülébe. Mégis. amikor Juli mozdítani próbált rajta. Both felemelte a fejét: — Tűnj a szemem elől — sziszegte, de hangja elcsuklott, feje visszahanyatlott Bothné kétségbeesetten tördelte a kezét, s aprókat jajgatott hozzá. — Legalább lenne itt valaki, aki megkötözné Gáspárt — motyogta maga ele. s még a spárgát is előkereste, de egymaga nem merte megtenni, hiszen ezzel csak olajat öntene a tűzre Both Gáspár késó este tért magahoz. Nagyokat nyögött a fejét hasogató fajdalomtól. Dagadó tekintettel nézett maga ele. szédült. Nagy nehezen feltápászkodott. sze me lassanként hozzászokott a sötétséghez Megkapaszkodott az asztal szélébe, nehogy elvágódjék. Az ajtóhoz botorkált, hogy világosságot gyújtson. Az erős fénytől meg- tántorodott. Hatalmas ökleivel kitörölte szeméből a sötétséget. Tekintete a sarokban kuksoló feleségére esett. A keze hirtelen ökölbe szorult, s először arra gondolt, hozzácsap valamit, aztán csak legyintett: „Verje meg az isten!” A következő gondolata azonban már messze ragadta. Sebtében ledobálta magáról a ruhát, majd bebotorkált a másik szobába. Magára vette az ünneplőjét. A tükörben is megnézte magát. megfésülködött. még a felesege kölnijéből is locsolt a hajára. Az asszony akkor vette csak eszre, mikor indulóban még egyszer a szájához emelte a boroskorsót. Nagyot húzott belőle, keze fejével megtörölte a bajszát, s kilépett a csillagos éjszakába, Juli az ajtóig merészkedett, de nem mert utána kiáltani. Lába megmerevedett, mozdulni sem bírt. „Vége a világnak" — suttogta maga elé. s erőtlenül rogyott a küszöbre. Both Gáspár az étterem közelében fogta vissza lépteit. A tikkasztó meleg meg a bor okozta kábulat kifullasztotta, ernyedtté tette izmait. Behúzódott a kerítés alá egy mélyen lehajló orgonafa árnyékába. Csend volt, szél se lebbent. Az étterem ablakai fényben úsztak, de úgy tűnt, mintha bent semmi mozgás nem lenne. Both Gáspár az ablak alá lopózott. arcról arcra hordozta tekintetét, de az ifjú párt nem látta az asztalfőn. A terem egyszerre megélénkült, rázendített a zenekar, s a kavarodásban hirtelen megpillantotta a fiatalokat is „Milyen gyönyörű pár!” — mozdult meg benne a gondolat, de szerette volna nyomban szájon vágnj magát. — Kezdődik a menyecsketánc — hallotta bentről a kiáltást. Both Gáspár végignézeli magán, begombolta ingén a felső gombot, tenyerét végighúzta izzadt homlokán, s egy ugrással a lépcső tetején termett: Nagy erővel rúgta be az ajtót, s már ott állt az asztalnál. Megmarkolta lánya kezét, és a terem közepére rántotta Másik kezével a zenekarnak intett A dermedt csendbe élesen hasított bele a muzsika. Both Gáspár lánya derekára fűzte a karját, toppantott néhányat, majd forogni kezdett. Előbb csak lassan, mint aki a talajt próbálgatja a lába alatt, aztán gyorsabban. Lehajtott fejjel, de egyenes derékkal ropta a menyecskeavató csárdást
