Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-26 / 252. szám

Murénakaland

A muréna húsát már Néró is kedvelte; e barlanglakó állatokat élő rabszolgák felszolgálásával etette, ismervén azt a szokásukat, hogy nem vetik meg e csemegét. Am. ha halhússal etetik — mint képeinken Vámosi Antal, Papp Zoltán és ifj. Pásztor Ferenc — akkor még ki is bújik barlangjából a kétméteres, együltöhelyben 10—12 kiló halat lenyelni képes hatalmas állat, hogy ritkaságszámba menő fotók készülhessenek róla.

Kőhidi Imre képriportja

B

emegyek egy pesti szálloda .kávézójába, hadd verje ki a szememből az éjszaki álmatlanságot a koffein. — Két erős kávét kérek!

Zsebkendőnyi csipkés köténykében áll elém a pincérnő, és mivel egyedül ülök az asztalnál rámcsodálkozik:

— Ha vár valakit, szívesen hozom később! Nehogy elhűljön. . .

— En iszom meg mind a kettőt, — mondom. és egyszerre elnevetjük magunkat.

— Akkor egy nagyobb csészében felgőzölöm! — és választ sem várva, gyorsan visszasiet.

Fáradtnak, agyonvertnek érzem magam a szinte átvirrasztott éjszaka után. és szidom szerencsétlen természetemet, a megszokás hatalmát és határozottan irigylem azokat, akik leteszik a fejüket és máris fújják a kását. Az én alvásom idegenben olyan, mint az éjjeliőré, aki legfeljebb titokban szunyái egy-két percet. — amely néha fél éjszakának tűnik — aztán kipattan a szeméből az álom. Vonaton, repülőn, autóban még szendergésről sem lehet szó. Jártam Kubában. Koreában, a gépen körülöttem szinte minden utas aludt, csak az én szememre nem jött álom.

— Itt a két forró dupla! Tessék feléb- I edni...

Meglep a kedves figyelem, lenyűgöz az udvariasság, a hamvas női báj. Kávészür- csölés közben éppen azon tűnődöm, hogy bizony a fiatalok is értik a szakmát, és hajlongás, tenyérdörzsölés, holmi alázatos- kodás nélkül is tudnak kedvesek, figyelmesek lenni. Ekkor veszem észre, hogy a szomszéd asztalnál ülő kopaszodó úr az újságja mögül engem figyel. Meg lehet rólam a véleménye, — jut eszembe — aztán zavartalanul tovább bámészkodom.

A szomszédom leteszi az újságot, még egyszer alaposan megnéz, aztán felém fordul:

— Te vagy az. Karthauzi? Meglepetésemben a csésze szélébe harapok és mint az égen szaladó üstökös átvillan bennem a tudat:

— ö Csillag Kálmán! Diáknyelven Százlábú.

— Százlábú! Drága Csillagom, melyik bolygóról vetődtél ide? Híredet hallom, nevedet tv, rádió, hírlapok emlegetik — London, Moszkva, Tokjó, — és most itt, személyesen a szálloda kávéházában bukkansz fel, mint egy fényes üstökös.

Igv találkoztunk hosszú, hosszú esztendők után, és most néhány napra idehaza vendégül látom tudós barátomat.

— Mit óhajtasz, mit szeretsz, mit kívánsz ?

Könyörgésre kulcsolja kezét, és rimán- kodik.

— Csak semmi felhajtás! Bográcsoljunk. süssünk szalonnát, és kettesben beszélgessünk. .

Szedett szőlőtőkék mellett ücsörgőnk a

tuskóasztal körül es bámuljuk a hamvadó parazsat. Százlábú a hosszú somfa nyárssal néha belepiszkál a parázsba, amitől aztán fel-fel lobban a még izzó, üszkös rózse.

— Tudod, az apám útkaparó voltí Az övé volt az országút a tizenhármas kilométerkőtől a negyvennégyesig, de amikor helyettesítette a beteges Árváit, akkor egészen a hetvenhetes kőig tartott a járása. Később úgy titulálták, hogy „útőr", sőt nyugdíja előtt néhány évvel kinevezték szelvényfelvigyázónak... Az öreg Csillag büszke volt a foglalkozására, és örökké hálás volt annak az embernek, aki, mint alkalmi munkást egyszer „betette" az Ütfel- ügyelethez. Amikor kinevezték, sorba állította az öt gyerekét, átölelte az anyám derekát, és ünnepélyes kijelentést tett: Nyugdíjas állást kapott az apátok!

Csípős az este, venyigét vetek a parázsra, hadd kapjon lángra, aztán majd rádobok néhány vastagabb darabot is. Fellobban a tűz, megvilágítja az öt meggyfát. amelyek, mint a katonák sorakoznak a tűz mögött, a földre hulló színes leveleket, amelyek most a rakott tűz fényében és az esti homályban olyan sejtelmesen foszforeszkálnak.

— Barna, sárga, piros! Sorolja a színeket az én akadémikus, tudós barátom, mintha orvos előtt állna alkalmassági vizsgán.

Kis kortyokkal ízlelgetjük a tavalyi Mer- lót, a Királyleánykát, forgatjuk a nyelvünk alatt, minden eseppböl kiszűrjük az izeket, a zamatot, orrunkban érezzük az illatát.

— Te aztán érted a módját!

Elengedem a megjegyzést a fülem mellett. és egyszerre olthatatlan kíváncsiság támad bennem arra. hogy kitudakoljam, miképpen is él. érez. gondolkixlik egy befutott. igazi tudós, aki úgy járja ma a világot. mint valamikor az apja az. országutat. a 13—-44-es kilométerkő közölt?

— Montltl Százlábú! Milyen érzés világhírű tudósnak lenni?

A somfapálca szaporán túrja a parazsat, száll a szikra, mint a csillagszóró a sötét ég felé, szemembe csap a kesernyés füst. torkomat fojtogatja a zsírral, hamuval ösz- szevegyült levegő.

— Még mindig tudsz hülyéket kérdezni?

Elnevetem magam.

— Miért? Ha én volnék a szaúdi király, es jó barátok lennénk, te nem kérdeznél-e meg engem, hogy jó-e királynak lenni?

Denevérek szálldosnak felettünk, néhány kései. — fényre kiváncsi — lepke áldozatul esik és élettelenül zuhan bele a lángokba. . .

— Tudósnak lenni nem jó és nem rossz. — de ha neked szimpatikusabb — jó is meg rossz is! Először ..útkaparó'' voltam a maghasadás tudományában, éppen úgy, mint az apám a maga útszelvényén, aztán azon vettem észre, hogy útőr lettem, majd szakaszfelvigyázó, aki fölött mindig ott terpeszkedik a szakaszmérnökség. . .

— Nem a címek és a rangok érdekelnek! Azok csak kísérői a tudásnak, mint a pálinkának a szódavíz.

A késő őszi estéken már ékesebben ragyognak a csillagok, a levegő erős, a szél könnyen a kabát alá bújik, jólesik a tűz melege, a parázsra dobott venyigék kemény pattogása, amely távoli szőlőhegyek üzenetét hozza a világnak:

— A tél már az ajtóban leskelődik!

Az ember megérzi az időjárás változásait, csontjaiban. ízületeiben, még a gondolataiban is. az állatok viselkedéséből pedig akár jósolni is lehet.

Dr, Csillag Kálmán. — a féltve vigyázott magyar atomtudós — békésen hallgatja a tűz pattogását, az őszi férgek kései muzsikáját. érzékeli a denevérek suhanásait. a bagolyhuhogást.

— Tudod-e Karthauzi, hogy gyermekkorom óta nem hallottam bagolyhuhogást.

— Es közben tudós lettél. Világhírű tudós !

Egeit szalonnabőr illatát csapja az orromba az élénkülő szél. vöröshagyma szagával keveredik a vastag tölgyfaasztal körül.

— Tudósnak lenni annyit jelent, mint folyton tanulni, kutatni, kíváncsiskodni és kételkedni, de mindezt úgy. hogy a sikertelenségek közepette is szorosan a kezedben tartsd a remény fonalát. Tudós? Minél többet tudsz, annál jobban érzed a hiányokat. a hézagokat, a bizonytalanságot! Olyan ez — képletesen szólva — mint egy szép erdő, amelybe álmai, vágyai után bemerészkedik az ember, de minél beljebb megy, annál nagyobb az esélye az eltévedésre. Mész, kóborolsz, aztán egyszer csak felvillan valami. Ez az! Tovább mész. kísérletezel, próbálkozol, töröd magad, miközben összeolvadnak a nappalok az éjszakával. aztán kiderül, hogy a megtalált sok, az csak nagyon kevés, a biztosnak vélt. bizonytalan. Eközben múlnak az esztendők. akadnak persze sikereid is, lemondasz sok-sok minden jóról, szépről, amelyekre másoknak jut idejük, de a kékmadár a sűrű erdőbe mind beljebb repül. . .

Fellobbantom a parazsat, magasra csapnak a lángok, az alamuszi füstcsomókat hóna alá kapja a szél. közelébb húzódunk a tűzhöz.

— Holnap mit csinálunk?

— Barangolunk! Felkeressük az őszi erdőt, a lombbal borított, elfelejtett cserkész- utakat. a csörgedező forrásokat és páfrányt szedünk a nagy sziklák alól. Fürkésszük a természet titkait.

— Fürkészni! Látod, ezt a szót szeretem. Bizakodóvá, de egyben alázatossá teszi az embert. Még a legnagyobb tudóst is! Olyan, mint itt az éjszakai világosság. Fénynek tűnik, pedig csak apró szikrák botorkálnak a sötétben...

Szalut István

Sziklák a s ö tétben