Népújság, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-02 / 205. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1985. szeptember 2., hétfő A televízióban Kulturális Fórum A Szent Istvántól Szent Istvánig című osztrák tilmböl A tévéprogramokban böngészve már hetek óta szemünkbe ötlik egy ismétlődő „kopt": Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, Kulturális Fórum, Budapest, 1985. Alatta pedig az aznapi műsor címe. Az első így hangzott: A zene szava Magyarországon. Az előzmények a következők: 1975-ben a Helsinki Értekezlet úgy határozott, hogy a közös okmányt aláíró 35 ország képviselői további összejöveteleket tartanak. Ilyen volt a belgrádi 1978'ban, a madridi 1981- ben. ahol úgy döntöttek, hogy a részt vevő államok biztonság- és bizalomerősítő, illetve leszerelési kérdésekkel foglalkozó tanácskozását 1984-ben Stockholmban hívják össze (most is tart), továbbá, hogy 1985- ben üljön össze az Európai Kulturális Fórum. Nagy megtiszteltetés, hogy színhelyül Budapestet jelölték meg. Hazánkban megalakult a Kulturális Fórumot előkészítő magyar nemzeti bizottság. A múlt év őszén Budapesten a részt vevő államok képviselői megtartották konzultatív megbeszélésüket, amelynek témája a fórum szervezeti kérdéseinek, ügyrendjének és lefolyásának megjelölése volt. Ott határozták el. hogy a Magyar Televízió a fórumot megelőző hónapokban a részt vevő országok televízióinak különböző műfajú filmjeit sugározza. Ez vette kezdetét július elején. Október elsejéig, a készítő országok magyar ABC szerinti sorrendjében jelentkeznek ezek a filmek. A sort A zene szava Magyarországon című műsor — mint a fogadó ország bemutatkozása — nyitotta meg július 3-án. Ezt követte az Amerikai Egyesült Államok filmje, a Nyári zenei fesztiválok, majd Belgium és Bulgária következett. Mutatóban néhány cím a soron következő programokból: Ausztria a Szent Istvántól Szent Istvánig című filmjével az ország nevezetes templomait mutatja be, és a segitökészséget bizonyítandó, Bécsben elkészítették a magyar szövegű alámondást is. A török iszlám művészetről szóló rövidfilm reprezentálja Törökországot, Finnország különböző népi együtteseinek műsorairól készült filmjét küldte el. Az NSZK Dieter Rams formatervezőt és munkáit mutatja be, Nagy- Britannia Henry Moore világhírű szobrászművészről készített portréfilmet. A műfaji változatosságot mutatja, hogy Kanada érdekes animációs filmmel szerepel, címe: Hintaszék. Spanyolország a Sevillai szimfónia című zenés filmmel mutatja be a várost. Érdemes tehát figyelni a televízió 2-es programját. A délutáni órákban, hetente két alkalommal láthatjuk a fenti és a többi produkciókat, a Kulturális Fórum jegyében. (erdős) HATVANI ZENÉS NYÁR ’85 Rossini: A sevillai borbély Hétköznapjaink a tévében Legtöbben arra vagyunk kíváncsiak, hogy gondokban, örömökben egyaránt bővelkedő hétköznapjaink miként tükröződnek az irodai, mi. vagy ilyen hangoltságú alkotásokban. Meg kell vallani: a jogos óhaj meglehetősen ritkán teljesül, épp ezért fogadjuk egyértelmű rokonszenvvel <jz efféle szán. déktól sarkallt, kevésbé sikerült produkciókat is. Közéjük tartozik a Hazárdjáték című munka is. amit az elmúlt hét szerdáján, az esti órákban vetítettek. A sztori szerzőjének, Szálai Györgyinek legfőbb érdeme a kétségkívül figyelemre méltó téma meglátása, .% az az elhatározás. hogy ezt a közérdekű gondolatkört forgatókönyvvé mintázza. A bajok viszont a megvalósítás mikéntjénél kezdődtek. Szántó Erika személyében ezúttal nem olyan dramaturgra lelt. aki rádöbbentette volna az egyre másra kísértő tévedésekre, hiszen ezeket, nem ostorozta, nem száműzte, nem korrigálta, hanem jóváhagyólag tudomásul vette, szentesítette. A cselekmény érdekes. Egy viszonylag következetes üzemi népművelő eseményekben, konfliktusokban cseppet sem szegény életébe pillanthatunk be. A főhős a körülményekhez és a lehetőségekhez képest változatos kulturális kínálatot akar teremteni a helyi, a zömében kétkezi munkát végző fiatalok számára. Elképzeléseit úgyszólván maradéktalanul kivitelezi mindaddig, amíg meg nem érkezik a felsőbb szervek által prote- zsált szakképzetlen és szellemiekben sem gazdag beosztottja, akit elsősorban az anyagi érvényesülés lehetőségei izgatnak, aki ennek érdekében a korrupcióra, illetve a csalásra is hajlamos. Végül is a jó „harcosa” fu- tamodik meg, mert értelmet, lennek látja a sziszifuszinak tűnő viadalt. Ebből az anyagból lehetett volna lendületes sodrású. indulatokat kavaró, megnyugvást sugárzó katarzist sem nélkülöző tévédrámát formálni. Persze csak akkor, ha hiánytalanul érvényesülnek a szakma szabályai, ha az egyes figurák karaktere nem elnagyolt, odavetett, ha. nem gonddal, hozzáértéssel. tehetséggel megrajzolt, ha a ritmus jóval feszesebbre szabott. ha az egyértelmű elbátortalanodás nem zavarja a játék mesterét Erdős Pál rendezőt. Sajnos, nem ezek az erények csillantak fel. hanem a bakik sorjáztak. Olyany- nyira, hogy inkább egv nevekhez. illetve konkrét helyszínhez kötött vér bő riportot néztünk volna legszívesebben. A nekibuzdulás mégsem volt felesleges, mert legalább azt az irányt jelezte, amelyre a szerzőknek, illetve a stáboknak haladni kellene. Legközelebb és azután . . . Pécsi István Krimileckék Nem először találkozhatunk a Krimileckékkel, amelyek rendre megajándékoznak bennünket a kellemes borzongás élményével. Nehéz kideríteni. hogy voltaképpen mi is az. ami az embereket ősidők óta vonzza a bűntettekhez: talán a leselkedő veszély kiismerésé" nek lehetősége a csáberő. Mindenesetre a bűnügyi történetek közül akadnak se- kélyesebbek és jobban megírtak, sőt előfordulnak valóságos irodalmi értékek is, amelyek rámutatnak az ábrázolt személyek belső életére. valamit fölfedezhetünk belőlük, ami új számunkra. Mi tagadás, az utóbbi időben nem kényeztet el bennünket a televízió. A régebbi sorozatok elszürkültek: a Derrick vagy a Tetthely ugyanazokkal a sablonokkal dolgozik, nem sok meglepetés ér bennünket a sztori végére. Pedig voltaképpen minden ismert elem ellenére a kiismerhetetlen- ség, a rejtőzés mozzanata hozza közel az olvasóhoz, vagy a nézőhöz a krimit. Az. 'hogy az utolsó pillanatig is homályban marad a tettes, s a zseniális nyomozó a végsőkig feszíti a húrt, hiába sejti a könyv, vagy a film közepe táján, hogy mi is lehet a megoldás, csak a végén leplezi le a bűnöst. A már-már klasszikusnak számító Aghate Christhie müveiben mindehhez közönséget is szervez, az összes gyanúsítottat egybehívja, s színpadias körülmények között meséli el a megoldást. Az elején az újdonság erejével hathatott, hogy mi is szemtanúi lehettünk az eseményeknek. s tudtuk ki, mit követett el. Ez a fordulat azonban megkopott, s a rendőrségi eljárás rutinfeladatait már egyre kevésbé tudják „eladni” nekünk. Az együgyű erkölcsi tanulság sokszor elnyomja a frissességet, az egyediséget, alig ismerkedünk meg rendhagyó személyiségekkel, izgalmas epizódokkal. A Krimileakék azért élvezhetőbb az NSZK-ból érkezett társainál, mert nem igyekeznek az alkotói felszínes ötleteiket egyórás filmmé kiegészíteni. Megelégszenek azzal, hogy fölvázolják a fő vonalakat, néhány beszédes gesztussal bemutatják a figurákat, majd lepergetik az eseményeket. Semmi köntörfalazás, mellébeszélés: nem mondják el azt, amit egyébként is tudhatunk, nem terhelnek bennünket olcsó filozofálással, közhelyes erkölcsi példabeszéddel. Emellett nem szakítottak a váratlan fordulatok hagyományával: megőrizték így a játék ízét. amely valóban szórakozássá oldhatja föl a rémségeket. Mert valljuk be őszintén: titokban azért mindig arra vágyunk.' hegy mégse legyen olyan komor, s farkastörvények által irányított a képernyőn ábrázolt világ. Ezért fogadjuk hát olyan szeretettel azokat a fintorokat, amelyeket a Krimileckékben bemutatnak nekünk. Megmosolyogtató volt. ahogy a valódi hőstettet tönkretette a szervezett, a börtönből szabadult bűnöző kincseit saját leánya rabolta el. a „tökéletes” bűntett egy gázszámlán lepleződött le. Felesleges lett volna itt mindenfajta hosszas elemezge- tés: a való világból is ismerős a főnöke kegyeit kereső beosztott, a hoppon maradt számító ember, vagy az idősebb. gazdag feleségtől szabadulni kívánó fiatal férj. így aztán valóban a cím szerinti krimileckékké váltak ezek a történetek, rámutattak arra. hogy a sem- mitmondást nem kell feltétlenül uralkodóvá tenni a •képernyőn, az eddigiektől eltérő úton-módon is lehet perző, izgalmas sztorikat tálalni. Ez a hazai rendezők, de még a filmátvevő bizottság számára is komoly tanulság. Gábor László A Hatvani Zenés Nyár első bemutatójaként játszotta pénteken este a Szegedi Nemzeti Színház operatársulata a szabadtéri színpadon kellemes esti környezetben Rossini, a vígopera nagymesterének nagyszerű alkotását. Mert A sevillai borbély a műfaj csúcsa — és rendíthetetlenül örökzöld alkotása. Rossini mindössze huszonnégy éves, amikor ezt a darabot megírja. S akkor, kissé vakmerőén, Paisiello 1782-ben irt, akkor világhírre emelkedett operájának az II barbiere di Siviglia-nak a szövegkönyvét használta fel. Miért is? Mert tudta, hogy a szövegkönyvből zeneileg is azt ki lehet hámozni, amit ő, Rossini álmodott meg. S ne is csodálkozzunk a sikeren. A mostanin sem. Az „opera buffa” egy spanyol város jellegzetes figuráit vonultatja fel, a szerelem rabjait. A szenvedélytől elvakított férfiak mögött, az azok érdekében tevékenykedő népséget, a haszonleső józanabbakat, a gonoszabbakat, akik tudják, miből, hogyan lehet hasznot húzni. Az áldozatok, a megpum- poltak fizetnek. Rossini érezte, tudta a szövegkönyv igazát, hogy az emberek bármely pillanatban kinevethetek, megpiszkálhatok, hibáikért, bűneikért. Hogy a jobbik végén kezdjük: Al- maviva, a győztes szerelmes is pénzeli Figarót, Rosina is hajlandó a köpönyeg megfordítására, mert cseltől tart, tudja, hogy az ő emberei sem mennek a szomszédba egy-két agyafúrt hamisságért. A másik, a vesztes oldalon ott feszeng a javakoron túli Bartolo, aki gyámleányát szeretné megszerezni feleségnek — minden áron. Ba- silio zenemester azt állítja, a szerelemben a legbiztosabb mód az ellenfél tönkretételére a rágalmazás. S mint minden harcban, itt is vannak „töltelék-hadak”, akik a végjátékhoz mindig felvonulnak. Azért kell mindezt leírnunk, mert ez az 1816-ból származó mű csak nem öregszik, lelke elevenen sugárzik. Érezték, éreztették Hatvanban is, ahol nem mindennap járnak ezrek az Operába. Mert a művészet, a zene a legtermészetesebb vallomás az emberről, aki minden szamársága ellenére szeretne boldog lenni és jobbik önmagát szeretné élni. Leírt gondolataimat a péntek esti előadás élménye hozta felszínre. Mert örömmel tapsoltam a játék végén. Az együttes megfogta a csaknem ezer néző-hallgató lelkét. Aki a műfaj, a vígopera velejét elsősorban szolgáltatta ezen az estén, az Gregor József volt: a zenemestert, Don Basiliot énekelte- játszotta. Ahol ő állt és amit játszott, ott és az volt a játék tétje, a lényeg, a mondanivaló. Kis túlzással állíthatjuk, az Erkel-díjas Horváth Zoltán rendezésében is az a legfőbb érdem, hogy a társaság erőit hozzá tudta idomítani ahhoz a szinthez, ahol Gregor mozog. Orgánuma, színpadi élete- mozgása úgy színpadi játék és hatás, hogy az énekes elvesztené szerénységét. Almamvivát Réthi Csaba énekelte, Rossini zenéje és a vígopera légköre hajlékonyabb húrt kívánna. Az előzőekben ígért spanyol énekest kíváncsian vártuk. Nem ismerjük, így nincs mércénk veszteségünkről. Bartolót Kenessey Gábor alakította. Szerepének fontos dramaturgiai funkciói is vannak: nagy terhet viselt viszonylag könnyedén. Egri László Figarója nagy elődök emlékével birkózott; fiatalos lendülete, egészséges orgánuma, bár nem olaszos akcentussal, de hozta a jókedvet. Rosinát a bájosan filigrán Vámossy Éva énekelte, meggyőző biztonsággal élve át a harcias, minden kalandra kész spanyol lányt. Gortva Irén, Andrejcsik István, Huszár Ferenc, Rácz Imre, és Bernátsky László fel-felbukkanó színfoltokat jelentettek az előadásban. Az operát Oberfrank Géza vezényelte. A Szegedi Szimfonikus Zenekar és a színház férfikara Rossini eleven muzsikáját, jó hangzással szólaltatta meg. És ez itt, szabad térben nem kevés. Dicsérnünk kell Csikós Attila díszleteit és Húros Annamária jelmezeit is. Farkas András HÉTFŐI EGYPERCES Loggiák, gyepek, naturisták Amikor arról volt szó, hogy a lakótelepi erkélyeket nem lehet beüvegezni, cikkek, nyilatkozatok jelentek meg pró és kontra a városkép fontosságáról. jegyzékváltásra került sor a tanács és a lakók között, vissza- állítási határozat és büntetés formájában. Mégis csak abszurd, amit a lakók megengednek maguknak, beüvegezik az egyébként semmire nem való loggiákat. Diplomás kertészeink megtervezik a zöldövezetet a lakóházak körül. Innen odáig, onnan idáig. Kinő a fűmag, s akkor a sarkokon, vagy a mértani pontossággal kijelölt pázsitszőnyeg közepén gyalogutak tűnnek fel a buszra rohanó, üzletbe menő, néhány hete még társadalmi munkát végzők lábai alatt. Abszurd módon nem becsülik a lakók saját környezetüket. Aztán újra bevetik, a fű újra kinő. és újra letapossák. Már őr is van, de nem akkor, amikor az átjáró újralétesül. Harmadszorra, negyedszerre aztán marad a gyalogút. A kertészmérnök most már betervezi a saját programjába. Délegyházán kezdődött néhány éve a naturizmus. Abszurditása ugyancsak felkavarta a közvéleményt, önvédelemből egyesületük alakult, tiltakozásul (?) rend, fegyelem honolt a területen. Azonkívül, hogy a mezitelenkedök száma egyre nőtt, kifogásolnivalót a hivatal felöltözött emberei sem találtak. Most már a főváros egyes strandjain is lehet a gyengébb nemnek fürdőfelsö- rész nélkül napozni. Járni még nem szabad nekik. És sorolhatnám tovább. Filozófus barátom, nagy könyvtárigazgató mondta hajdanán: „Minden abszurd magában hordoz valami kvalitást. Míg kevesen csinálják, lehetetlennek tűnik a dolog, mihelyt sokan, eget kér magának." Benkő Károly Réthi Csaba és Kenessey Gábor a vígopera egyik jeleneiében (Fotó: Szabó Sándor) Egy hét...
