Népújság, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-26 / 226. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. szeptember 26., csütörtök Megtalálták Petőfi sírját? Hol és hogyan halt meg a költő? Szerkesztősegünk továbbra is figyelemmel kíséri a Petőfi-rejtély körüli vitákat, helyet adva természetesen az egymásnak ütköző véleményeknek, hiszen ezek egybevetése segíti az igazság egyértelmű kiderítését. II/l. Figyelmesen elolvastam a Heves Megyei Népújságban augusztus 31-től kezdve megjelent közleményeket arról, hogy egy szibériai temetőben állítólag megtalálták Petőfi sírját. Érdemes szembesítenünk ezzel a hírrel az immár csaknem másfél évszázad óta folyó Pető- fi-kutatás megállapításait. A költő nem kerülhetett Szibériába a segesvári csata után, sőt, kétségtelen, hogy nem is élhette túl a csata napját, hiszen megbízható szemtanú látta őt éleste utáin fél órával holtan feküdni a csatatéren. Visszagondolok diákkoromra, amikor az 1943—44. tanévet ott a közelben, Szé- kelykeresztúron töltöttem. Iskolánk második emeleti ablakaiból, az osztálytermünkből, messze beláttunk a Nagy-Küküllő völgyében Fehéregyháza és Segesvár között elterülő egykori csatatérre. Székelykeresztúri tanulásom idején Észak-Er- dély a Székelyfölddel együtt Magyarországhoz tartozott, de az imént említett két helység túl volt az akkori magyar—román határon, amely az iskolánktól három- négy kilométerre húzódott. Tudvalevő, hogy Bem altábornagy serege és maga Petőfi is Székelykeresztúrról indult ebbe a végzetes csatába: 1849. július 31-ének hajnalán. Akkor már csaknem reménytelen helyzetbe jutott a magyar szabadságharc. A dicsőséges tavaszi hadjárat heteiben még úgy látszott, hogy erőegyensúly alakult ki Magyarország és Ausztria harcában; egyikük sem lehetett sem győztes, sem vesztes, hacsak nem tud megnyerni segítségül egy harmadik hatalmat. Sajnos, I. Ferenc József császárnak sikerült beavatkozásra bírnia ellenünk I. Miklós orosz cárt. aki kétszázezer katonáját küldte 1849 nyarán Magyarországra és Erdélybe, hogy az osztrákokkal közösen fojtsák vérbe a mi szabadság- küzdelmünket. Ekkor írta Petőfi az utolsó versét és ibenne a következő sorokat: Szörnyű idő, szörnyű idő! S a szörnyűség mindegyre nő. Talán az ég Megesküvék, Hogy a magyart kiirtja. Minden tagunkból vérezünk, Hogy is ne? villog ellenünk A fél világnak kardja. Az Erdélyben előnyomuló cári csapatokat már a legendás hírű Bem sem tudta feltartóztatni. Segesvári csatavállalása a túlerővel szemben az első órákban sikerekkel indult. A cári csapatokat vezénylő egyik tábornok, Szkarjatyin maga is halálosan megsebesült egy magyar tüzérségi lövedéktől. Délelőtt 10 órától délután 5—6 óráig tartott az elkeseredett küzdelem, öt óra tájban a cáriaknak sikerült áttörniük a magyar sereg jobbszárnyát, s ekkor Bem kiadta a parancsot a hátrálásra, maga is menekült táborkarával. Petőfiről tudnunk kell, hogy ő csak előző nap érkezett meg — mezőberényi vdsszavonultsága után — Bem táborába. Nem volt se lova, se fegyvere, se egyenruhája, de megvolt az őrnagyi kinevezése, és tiszti egyenruháját már megrendelte a szabónál. A költő — Bem segédtisztje — mindenüvé követni akarta tábornokát, Bem azonban visszarendelte a legveszélyesebb helyekről: nem engedte a tűzvonalba. Petőfi a Sárpatak hídjánál helyezkedett el, onnan figyelte poLgári ruhájában az ütközetet. Egy orosz ágyúlövedék aüg 30 lépésnyire tőle ütközött a földbe, s a felvert por percekre ellepte a költőt. Hihetőleg a szemébe is jutott, mert a „zubbonya szárnyával hosszasan törülgeté” — jegyezte föl Lengyel József székelykeresztúri orvos, aki ott volt a közelében, (ö a lován meg tudott menekülni.) Petőfi csak akkor hagyta el ezt a helyét, amikor vezérét, Bem tábornagyot gyorsan visszavonulni, illetőleg menekülni látta. Bem és táborkara még át tudta vágni magát a kis magyar sereg bekerítésére törő ulá- nusok gyűrűjén, de Petőfi — magánosán és gyalog menekülve — már nem. mert percek alatt bezárult a gyűrű. Aki benne maradt ebben a széles, de egyre szű- kebbre vont körben, az halál fia volt, mert a harcnak ebben a végső szakaszában nem ejtettek hadifoglyot. „örült vérengzés kezdődött — írja Petőfi című könyvében Illyés Gyula —; az oroszok Szkarjatyin és hétszáz bajtársuk eleste miatt nem ismertek hadifoglyot Aztán iszonyú ember- vadászat: a katonák az elesetteket kifoszthatták”. Dienes András, aki évtizedes munkával tüzetesen földerítette a költő utolsó hónapjainak és élete utolsó napjánák történetét, így írja le könyvében Petőfi utolsó perceit: ....... jobbkézről egy f üzest látott, ma is ott van, a környékbeli nép által Is- pánkútnak (románul: Finti- na Spanului) nevezett forrás vize bugyogott itt — nagyon értelmes volt az a lépése, amikor letért az országúiról, és a fedett tereprész felé igyekezett. De már nem érte el, az üldöző lán- dzsás lovasok hat óra tájban az úttól pár lépésnyire beérték és leszúrták. Illyés Gyula szerint a lovasok nem kegyelmeztek neki. így van, de bizonyos, hogy nem is kért kegyelmet; Illyés szerint a szúrást elölről kapta, szerintem felülről.” (Dienes András: Az utolsó év. Budapest, 1962.). Fél óra múltával járt ott Heydte báró, a cári vezér mellé küldött császári (osztrák) összekötőtiszt, akinek a foglyok átvizsgálása, a politikai „bűnösök” őrizetbe vétele és az ütközetek utáni temetésekről való intézkedés volt a feladata. Heydte ezredes öt kozák lovas kíséretében érkezett lóháton az Ispámkúthoz. s itt — az írásban fennmaradt jelentése szerint — egy polgári ruhás férfi holtteste vonta magára a figyelmét. A leszúrt „felkelő” tiszt mellett, „aki már nadrágjáig le volt vetkőztetve”, több. vérrel bemocskolt irat hevert : valószínűleg - a nem sokkal előbb arra járt és a tisztet leszúró kozákok találták azokat a kirablása közben, de „eldobálták, mert rájuk nézve nem volt értékük”. Heydte báró — amint a bécsi császári titkos levéltárban fennmaradt jelentésének magyar fordításában olvashatjuk — mégis úgy gondolta, hogy érdemes megnézni ezeket az iratokat, ezért a melléje beosztott egyik kozákkal fölszedette, őket. Nagyon megörült, mert fontos okmányok kerültek a kezébe. Az egyik irat Bem távol levő alvezérének, Kemény Farkasnak jelentése volt Bemhez csapatainak állásáról, a másik egy parancs fogalmazványa volt Bem nevében arról, hogy Stein honvéd tábornok támadja meg Haszford cári tábornokot Nagyszebenben. A holttesttől néhány lépésnyire zsinórra fűzött magyar kitüntetések is hevertek. Ezek kiosztásra váró kitüntetések voltak. „A lelet, amelyből arra kellett következtetnem, hogy a halott tisztnek Bem mellett volt állása — folytatja jelentését Heydte ezredes —, arra bírt, hogy közelebbről szemügyre vegyem a holttestet... De a halott előttem teljesen ismeretlen volt, sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete körsza- kállal. Nadrágja fekete pantalló volt.” (Közölve Illyés Petői i-könyvében). (Folytatjuk) Műemlékvédők Tarnaszentmárián Csaknem évtizede folyik Tarnaszentmárián a közel ezeréves katolikus templom felújítása, amelyet az Országos Műemléki Felügyelőség végez. Az épület román kori felén az apszis és a főhajó fölött már a tető kész — Kozák János csoportvezető most a barokk stílusú épületrész fedélszerkezetén dolgozik (balra). Buckó István a visontai Thorez Bányaüzemből ment nyugdíjba; most kőfaragóként segít falujának legszebb épületét minél előbb rendbe hozni (középen). A feltárás dúsan faragott oszlopokat talált (jobbra). A felújítás az Árpád-kori dongaboltozat esetében már befejeződött Filmjeink a világban Gárdos Péter Uramisten című alkotása képviseli a magyar filmművészetet a San Sebastianban megrendezett filmfesztivál versenyében. A szeptember 28-ig tartó eseményen a zsűri munkájában részt vesz Gábor Pál rendező is. Szabó István Redl ezredes című produkcióját mutatják be a New York-i nemzetközi filmfesztiválon. A szeptember 27. és október 13. között megtartandó szemlére a rendező is elutazik. Európai filmek fesztiválját rendezik meg Lille-ben, szeptember 28. és október 6. között. A francia városban Gyarmathy Lívia Egy kicsit én, egy kicsit te című alkotását vetítik. Kabdebó György Ember és táj, valamint Dúló Károly Parlagok kincsei című műve vesz részt a kranji etnológiai filmfesztiválon. A szemlét szeptember 30. és október 4. között tartják a jugoszláv városban. Idegenforgalmi filmfesztivált rendeznek Karlovy Va- ryban, szeptember 30-tól. A Tourfilm elnevezésű eseménysorozaton Lisziák Elek Fürdőshow című alkotása szerepel. FELIKS DERECKI: A csábítás új iskolája Ez idáig nem panaszkodhattam, hogy nem voltak sikereim a nőknél. Egy idő óta azonban, mintha valami megváltozott volna. Pedig már évek óta alkalmazom ugyanazt a csalhatatlan módszert. Be is mutatom rögtön, egy példa segítségével. Tegnap este egy hölgy társaságában voltam az egyik elegáns étteremben. Már régóta fentem a fogam erre a hosszú szőke hajú szépségre. Nem volt könnyű rábeszélni a közös estére, de végül beadta a derekát. Ráhelyeztem belső hévtől átmelegedett tenyerem a karjára. Ügyesen elhúzta a kezét, mint aki nem tudja, miről van szó, s előszedte kipróbált szerepből álló arzenálját. — Nagyon boldogtalan a házasságom — sóhajtottam szomorúan. — No-no — válaszolta kényszeredetten. — Nem ért meg a feleségem, szörnyű kínokat élek át. Fájdalom hasít a szívembe, ha haza kell mennem. Ez az állítás idáig általában érdeklődést, sőt együttérzést keltett. A hölgy azonban úgy ült, mint egy faszent. Elhatároztam, tovább ostromlom az erődöt. — Az a legrosszabb a házasságomban, hogy eltérő a természetünk — zokogtam kishíján. Jeges pillantást lövellt rám. — Már öngyilkosságra is gondoltam — emeltem a szememhez a zsebkendőmet. Ekkor észrevettem, hogy megvetés bujkál a tekintetében. — Bocsánat, elmegyek kisminkelni magam — emelkedett föl a székből. Megtapogattam a zsebem, benne van-e agglegény barátom lakásának a kulcsa, és keserű gondolatokba merültem amiatt, hogy törekvésem nem hozta meg a kívánt eredményt. Nem tudtam konstruktív következtetésre jutni, mert a hölgy máris jött visszafelé. Hirtelen összeszorult a szívem: egy férfi állta el az útját, ö volt az! A híres nöcsábász! Mindig gyönyörű nők vették körül, s csak úgy áradt belőle a humor és a szellemesség! Gálánsán meghajolt, s amikor félrevonultak, a hölgy bocsá- natkérően rám mosolygott, hogy egy pillanatra magamra hagy. Szerencsére a szomszédos asztalhoz ültek. Hegyezni kezdtem a fülem. — Az én feleségem csodálatos asszony! — hallottam a férfit. — Nincs még egy ilyen a világon! Ostobábban nem is kezdhette volna, örvendezett a lelkem. Mindjárt kosarat kap. Ennek ellenére, a legnagyobb csodálkozással kellett konstatálnom a hölgy felajzott hangját: — Olyan biztos ön ebben? — Tökéletesen, tö-ké-le- tesen... — a mellére ütött. — Az én feleségem valóságos angyal! És így beszélt végig, szu- perlativuszokban, miközben a hölgy érdeklődése egyre csak fokozódott. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy hatalmas súly nyomott volna a székbe. Ugyanis megindultak a kijárat felé. Rám se néztek. — Egyetlen nő sem veheti föl vele a versenyt — hallottam a férfi suttogását. — Az ön magabiztossága egyenesen izgató — és a hölgy partnerének vállára borult. Gazember, átkozott gazember! — tört ki belőlem, amikor eltűntek az ajtó mögött. Rettenetesen magányosnak éreztem magam, és tényleg sírva fakadtam. (Fordította: Adamecz Kálmán)
