Népújság, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-25 / 225. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1985. szeptember 25., szerda A pálya elején „Tanár néni, hogy van?” Gátsik Andrea: „Talán nem tipikus az esetem...” (Fotó: Koncz János) A címben feltett kérdés­sel egy fiatal pedagógushoz fordultunk. Egyhez a sok közül. Olyanhoz, aki tehet­ségével még nem tűnt ki kollégái közül, de hanyag­ságával sem. Előtte mindkét lehetőség. Vajon csalódott-e álmaiban, hogyan érzi ma­gát munkatársai. tanítvá­nyai között, milyen tervek foglalkoztatják, mik a gondjai, elégedett-e önmagá­val. képes-e igazodni az elvárásokhoz, vigyázó kezek kísérik-e útját vaQV a rossz- indulat gáncsoskodásai, fel­készítette-e hivatására a főiskola vagy csak papírt adott a kezébe ... ? Ezekről faggattuk. Aki válaszol, Gátsik And­rea. az Eigri 12. Számú Ál­talános Iskola történelem— ének szakos tanára, még csak a harmadik esztendejét töl­ti a katedrán. — Fél esztendőn át szülő­városomban, Ózdon tanítot­tam abban az iskolában, ahol valamikor kisdiák vol­tam. Jó volt visszamenni, de eljönni is. Az utóbbit nem a keserűség mondatja velem. Főiskolásként bele­szerettem Egerbe. azért vagyok újra itt. Kicsit fél­tem a kezdés nehézségeitől, de se a gyerekekkel, se a kollégáimmal nem volt semmi problémám. Hamar rájöttem, ahhoz, hogy sze­ressenek a diákok, nem szükséges bratyizni, haver­kodni, hanem érdekesen és értelmesen kell tanítani. Ehhez a főiskola jó alapo­kat adott. Nem véletlenül sulykolták belénk a neve­lésközpontúságot. a motivá­ció és a tantárgykoncentrá­ció szükségességét. Azt hi­szem, Ózdon és Egerben is azzal „nyertem”, hogy ko­molyan vettem mindezt. Az első munkahelyemen más volt, mint itt. Csupa idős emberből állt a tantestület. Én voltam a „kis aranyos”. Babusgattak, féltettek, segí­tettek. A 12-esben minden más, csupa fiatal tanít. Tel­jesebb a demokratizmus. Mindenki mehet a saját fe­je után, vagyis hagyják dol­gozni, kísérletezgetni az embert, persze, normális ha­tárok között. Ez a szabadság mindennél többet ér. Beszél­gettem régi csoporttársaim­mal. Vannak közöttük csaló­dottak is. Ök úgy érzik, meg van kötve a kezük. — Hosszú éveken zongo­ráztam és énekeltem. Elha­tároztam, hogy olyan pályát választok, ahol továbbra is foglalkozhatok ezzel. Ezért felvételiztem az egri főisko­lára. A történelem akkori­ban csak másodlagos volt számomra. Szerettem, elég jól tudtam is. de nem vol­tam a megszállottja. Aztán beigazolódott a régi mondás, hogy evés közben jön meg az étvágy. Olyan pedagóguso­kat kaptam, akik rengete­get követeltek. Kávássy és Bohony tanár uraknál még a kettesért is meg kellett szenvedni. Rákényszerítet- tek bennünket, hogy elmé­lyedjünk a históriában. Fel­ismertették az összefüggése­ket és amikor ezekhez már tényeket is tudtunk kap­csolni, minden sokkal ér­dekesebb lett. Az énekta­nulásban a kórusszereplések voltak a legemlékezeteseb­bek. Tar Lőrinc tanár úr ve­zényletével végigénekeltük az országot és külföldre is sokszor eljutottunk. Csodá­latos ennek a városnak a zenei élete. Aki egyszer be­lekóstolt. nem tud tőle sza­badulni. Ózdon leginkább ez a nyüzsgés hiányzott. Még azt is vállaltam, hogy fél évig szerződéssel napközis nevelő leszek, csak visszajö­hessek ide. A napközizést nem szívesen vállalják a ta­nárok. Én is úgy voltam ve­le mint mások, alacsonyabb- rendű tevékenységnek tar­tottam, mint a tanítást. Nem volt igazam. Ott is lehet színvonalasan dolgoz­ni, kell is. A délutáni fog­lalkozásokat komolyan vet­tem. Talán ennek köszön­hetem, hogy szerződésem le­jártával megkaptam a ki­nevezésemet és visszakerül­tem a katedrára. Mindkét tantárgyat tanítom. Ez jó. mert nem esek ki a gyakor­latból, nem felejtek. Ének­kart is vezetek. Nagy ter­veim vannak vele. Már most is számon tartanak bennün­ket, de nekem ez nem elég, szeretném. ha hírünk kire­pülne a város határain tál­ra is. Erre kitűnő alkalom az Éneklő Ifjúság mozga­lom. — Nem tartozom azok közé, akiknek a szülei az induláshoz egymilliót képe­sek adni. Márpedig így ne­héz a helyzetem. Ha telje­sen összehúzom magam, le­mondok a szórakozásról, a szép ruhákról, a könyvekről, a lemezekről, fizetésemből akkor sem tudok megtaka­rítani egy lakásbeugrót, leg­feljebb évtizedek múltán. Márpedig jócskán elmúltam 18 esztendős, gondolnom kell a családalapításra is. Most ,,szolgálati férőhelyen” lakom, egy önálló lakásban, két másik kolléganőmmel. Üj és ritka lehetőség, kevés városban adódik ilyen. Ez negyedannyiba kerül, mint az albérlet, de csak átme­netileg oldja meg a gondo­kat, mert ha férjhez me­gyek. azonnal ki kell köl­töznöm. Nem tudom, ho­gyan lesz azután ... — Talán nem tipikus az esetem, mert a lakásgondon kívül nekem minden össze­jött. Mások bizonyára töb­bet panaszkodnának. Higy- gye el, én nemcsak azért mondtam szépeket az indu­lásomról, az iskolámról, mert talán az igazgatónőm is elolvassa e cikket. Ügy fekszem le esténként, hogy alig várom a következő na­pot! Szabó Péter Képek, hangulatok Lőcsétől Velehrádig IX/9. Morvaországi képeslap E képzelt levelezőlapon egyazon tájegység egymás­hoz közel eső képét kéne megrajzolni, vagy legalábbis felvázolni mindamaz édmé-' nyékét, amelyek a kelet- morvaországi városok és fal­vak látványából fakadnak. A három színtér: Uherskÿ Brod, Uherské Hradiëtë és Velehrad. Aki Magyarország­ról indul a cseh föld irányá­ba, aligha ejti útba a fenti helységeket, hisz Pozsonytól Brünnig kitűnő autósztrádán száguldhat, meg tovább is, egészen Prágáig. Pedig csak a Fehér-Kárpátokon kell — mondjuk Trencsén vagy Vágújhely felől — átkelni, s máris ott vagyunk a ma­gyar fülnek ismerősen hang­zó városkák egyikében, Uherskÿ Brodban, azaz Ma- gyarbrodban. Aztán még egy ugrás és kitárja előttünk ka­puit az egykor besenyők, székelyek, kunok lakta vá­ros, Uherské Hradiáté is, amelytől Velehrad már iga­zán csk egy lépésre van. Mit láthat itt a kíváncsi utas? Magyar,brodban egy különös szabályos középkori város­magot, domboldalra kapasz­kodó főtérrel, amelynek egyik házán emléktábla hir­deti: Comenius szülőföldjén járunk. Igaz, a jeles cseh tudós nem a városka szülöt­te volt, ám a szomszédság­ban ott van a valódi szülő­falu is, Nivnice, ahol vala­ha a székely eredetű Szeges család tagjai éltek, Comeni­us ősei. A főtérről nem kell sokat gyalogolni a város legszebb műemlékéhez, a dominiká­nusok egykori klastromá- hoz, amelynek pompája. — noha középkori alapokon nyugszik a templom is, meg a kolostor is — jelzi: a cseh és morva föld barokk vilá­gának „elővárosában” já­runk. A barokk pompa mel­lett a történeti adatok is fel­keltik a magyar látogatók érdeklődését: a templom elő­csarnokában olvasható tá­jékoztatóból megtudhatjuk, hogy a dominikánusokat II. András magyar király hív­ta Magyarbrodba és a világ­hírű, ma a lengyelországi Czestochowában lévő Feke­te Mária-kép, a közép-euró­pai gótika e csodálatos al­kotása 1312-ig a magyarbro. di dominikánus templom dí­sze volt. Trencsén felől, a főúton érkezve mindjárt a város szélén találjuk a XVII. szá­zadban épült zsinagógát, s mellette a nagy kiterjedésű, régi századok emlékét idéző zsidótemetőt. Az előbbi a hí­res amszterdami nagyzsina­góga mintája szerint épült fel, ma azonban nyoma sincs itt a hajdani hitéletnek, a templom emlékhely, mint megannyi más zsinagóga Kö- zép-Európában. Emléktáb­lák héber és latin betűs fel­iratokkal — ennyi a belső látnivaló. Elhelyezői nem látványosságnak, komor me- mentónak szánták. Nevek sokasága olvasható rajtuk, számuk több százat is ki­tesz, valamennyi név vise­lője 1940. és 1945. között pusztult el. A temető sírkövekkel zsú­folt, valamennyi az 1940 előt­ti évekből, évtizedekből va­ló. A XX. századiak fekete márványból készültek, mo­numentalitásra törők, egyfe­lől a hajdani tehetősség, másfelől az életben mara­dottak tiszteletének kifeje­zői. Aztán megtaláljuk a ré­gi sírköveket is, életkoruk meghatározhatatlan. Hebra- ista szakértő boldogulhatna csak velük, így reményte­len, hogy rátaláljunk a hí­res kabbalista tudós Náthán Nátha, más néven Askenázy nyughelyére, akinek prágai meg amszterdami könyveit a kortárs kabbalista tudó­sok igen nagyra becsülték. Ellenfelei végeztek vele or­vul itt, Magyarbrodban 1683- ban. Sétánk befejezésekor idős hölgy érkezik a zsinagóga elé, valaki tudtára adta, hogy magyar látogatók van­nak. Szabadkozik „rossz ma­gyar tudása” miatt, de hát — mondja — barátnője meg­halt, így nincs társalkodó partnere, Érsekújvárról meg igen régen elkerült már. Egyébként Bécsben született, aztán kislányként szüleivel Csehországba került, majd meg Érsekújvárra — így lett három anyanyelve. Tőle tud­juk meg: egyetlen idős úr él a városkában csupán, aki az évszázados temető fái alatt kíván búcsúzni a földi léttől, ősei rítusa szerint. Uherskÿ Brodot elhagyva, forró délidőben érünk Ma­gyarvárhegyre, azaz Uherské Hradisfébe. Kunoknak, be­senyőknek, székelyeknek per­sze semmi nyoma, még az Árpád-házi uralkodók ide­jén beolvadtak az őslakos­ságba. Van viszont érdekes főtere a városnak, népi mo­tívumokkal kifestett hangu­latos vasútállomása — az útikönyv nemhiába hasonlít­ja a kalocsaihoz —, továbbá szép barokk Mária-szobra, néhány kolostorépülete, s egy hangulatos, hűvös utcácská­ja, tele üzletekkel, s a rek- kenő hőség ellenére is em­berekkel. Megnézzük a Má­tyás-kaput, a takaros, főleg barokk polgárházat, s köz­ben arra gondolok: itt már a középkori szláv apostolok egyikének. Metódnak műkö­dési területén járok, az ószláv írásbeliség virágzásá­nak egyik színterén. Való­jában ez a tudat hajt most már tovább, a közeli Ve­lehrad felé, ahol a szláv írás­beliség megteremtőinek szel­lemi örökségét ma is monu­mentális műemlék őrzi: a velehradi cisztercita apátság épülete. Már messziről lát­szik a hatalmas épülettömb, ami nem csoda, hisz utolsó átépítése a barokk korban történt. Kelet-Közép-Euró- pa alighanem egyik legle­nyűgözőbb barakk látvá­nyossága. A bazilika hossza nyolcvanhat méter, külső fa­lain jól látszanak nyolc év­század építészetének nyomai. Ma is elkápráztatóak a szentélyek, a román kor s gótika jegyeit viselő külső falai. Tornyainak karcsúsá­gával, hajója hosszával, egész belső terének a végte­lenséget imitáló voltával erő­sen elüt a prágai barokk építészet csillogó, ám egy­ben szorongást kiváltó ko­morságától — anélkül, hogy valamit is feladna a barokk építészet normáiból. Szlávis- ta látogató számára — e ba­rokk pompán túl — a szláv művelődéstörténetben betöl­tött helye, szerepe okán je­lent élményt az épületegyüt­tes. 1205-ben a Premysl- uralkodóház tagjai azzal a célzattal hívták ide a cisz­tercitákat, hogy az alapítan­dó kolostort a szláv írásbe­liséget megteremtő Cirill és Metód emlékének szentel­jék ... Lőkös István Filmfesztivál Velencében Magyar sikerek — díj nélkül Manapság jóval több a filmfesztivál, mint ahány kimagasló értékű filmalko­tás születik egy év alatt, szer­te a világon. Az úgynevezett közönségsikereket elsősorban Cannes-ban mutatják be, a magvasabb, társadalmi-poli­tikai mondanivalójú produk­ciók a moszkvai, illetve a Karlovy Vary-i filmfesztivá­lok műsorait gazdagítják, s a kisebb filmseregszemlék is igyekeznek „csemegézni” a mind szűkebb választékból. Velence, persze, mégiscsak Velence! Az a film, amelyet az itteni előzetes zsűri elfo­gad, illetve meghív, már ki­tüntetve érezheti magát. Ezért is vesznek részt a be­mutatókon az alkotók — a filmek rendezői, operatőrei, főszereplői —, hogy szemé­lyes megjelenésükkel adja­nak nyomatékot filmjüknek, learassák az esetleges tap­sokat és szerepelhessenek — mint interjúalanyok — az olasz és a külföldi televí­ziókban. A magyar filmművészet 1932 — az első velencei fesz­tivál — óta, szinte minden évben részt vesz a sereg­szemlén. Itt nyert nagydíjat Szőts István Emberek a ha­vason című filmje, itt került először közönség elé — a többi között — Jancsó Mik­lós több műve, az idén pe­dig Ber'eményi Géza, az is­mert író első önálló filmal­kotása: A tanítványok, mely­nek ő volt az írója, s egy­ben rendezője is. A bemu­tatón a film — amely az 1930-as évek második felé­ben játszódik — szép sikert aratott. A vetítés után Be- reményi alig győzte megkö­szönni a tapsokat, gratuláció­kat. Díjat sajnos mégsem kapott, de — mint, már em­lítettük — komoly elisme­rést jelent, hogy meghívták erre a rangos művészeti ve­télkedőre. Rövidesen itthon a közönség elé kerül, bizo­nyára a velenceihez hason­ló sikerrel. A fasizmus felett aratott győzelem 40. évfordulója al­kalmából külön filmsorozatot is vetítettek Velencében. Eb­ben kapott helyet Gyöngyös- sy Imre—Kabay Barna—Pe­tényi Katalin magyar— NSZK közös produkcióban készült Add tudtul fiaidnak című dokumentumfilmje, amely egy deportálásból ha­zatért vidéki asszonyról szól. Ebben a sorozatban nem osztottak díjakat, mint ahogy Gaál István Orfeusz és Euridiké című, új alkotá­sát is versenyen kívül mu­tatták be, a díjkiosztás nap­ján, egy műsorban a svájci Téri Sándor és Eszenyi Eni" kő Gaál István versenyen kívül bemutatott, Orfeusz és Euridiké című filmjének fő' szereplői Claude Goretta Orfeo című filmjével. Nem véletlenül: mindkét film a közismert Orfeusz-legenda sajátos filmváltozata, pontosabban Gluck, illetve Monteverdi operájának filmvíziója. A nagydíjat — közmegelé­gedésre — a francia Agnes Varda Sem tető, sem törvény című filmje nyerte. Egy fia­tal lány csavargásairól szól, találkozásairól különös em­berekkel és szokatlan hely­zetekkel. Ami a film igazi értékét adja, az a főszerep­lő, Sandrine Bonnaire egé­szen kiváló alakítása. A zsűri különdíját nyerte egy belga produkcióban ké­szült film, a Por. Érdekes, ezt is nő rendezte: Marion Hänsel. Legfőbb értéke a francia Jane Birkin remek alakítása, egy dél-afrikai te­lepes lányának drámai alak­jában. Carlo Lizzani, a kitűnő olasz rendező Ebe mama cí­mű, új alkotása nagy vihart kavart. Velencében mutatták be először Arthur Miller ná­lunk is jól ismert színmű­vének, Az ügynök halálá­nak amerikai filmváltozatát, Dustin Hoffmannal a fősze­repben. (Nálunk annak ide­jén Tímár József játszotta ezt a szerepet — mindmáig feledhetetlenül.) Dustin Hoff­mann bravúros alakítást nyújt a filmben, valódi ko­ránál jóval öregebbre masz­kírozva. A szovjet filmmű­vészet négy alkotással szere­pelt a fesztiválon : közülük a legnagyobb sikert az örmény Albert Mkrtcian Ifjúságunk tangója című, remek vígjá­téka aratta. Nem véletlen, hogy női főszereplője, Galja Novent elnyerte a legjobb női alakítás számára kitűzött egyik különdíját. Sorolhatnánk tovább a fesztiválon látott, figyelemre méltó filmeket. Kóstolónak azonban talán ennyi is elég. Reméljük, hogy legtöbbjüket előbb-utóbb itthon is láthat­juk. G. T. Négy óriás takarítónő Megyek az utcán, olva­som: „Négy óriás takarító­nőt felveszünk.” Pár hét múlva a cédula nincs sehol. Nocsak! Az igazgató törté­netesen jó barátom. Ügy csinálok, hogy éppen a munkaidő vége előtt essek be hozzá egy kis tereferé- re, el is nyújtom a beszél­getést, nagyon nagy zöldsé­geket mondok, egészen más vagyok, mint amilyen, hogy a négy óriás takarítónő közül legalább egyet elcsípjek. Re­ménykedem. Kopogtatnak. Bedugja a fejét egy asszony úgy két arasznyira a kilincs fölött. — Bocsánat. Majd ké­sőbb — mondja. Semmi kétség — kék kö­peny, portörlő rongy — ta­karítónő. — Milyen régi kedves bú­tordarab lehet. — Á, most vettük föl egy hete. Még nem tudja, hogy ilyenkor, én még javában dolgozom. — Ne haragudj, izé, na, lehet, hogy furcsának tar­tod. de hány új takarítónő­tök van? Az igazgató rám mered: — Elment az eszed?! Hon­nan tudjam? Különben várj csak! Egy. — Affene! — hüledeztem. — És mind ilyen kicsi? — Hülye vagy? Mit tu­dom én? Mért volna kicsi? — Bocsáss meg — hebeg­tem —, de ti azt hirdetté­tek a kapun, bár megjegy­zem, elég méltatlanul tihoz­zátok — a kapun, ti, a na­gyok, az egyetlenek az or­szágban! —, hogy négy óri­ás takarítónőt kerestek. A cédula eltűnt, ezek szerint, gondoltam, megvan a négy óriás takarítónő. Ami azt illeti, elég magas bútorai­tok vannak. — Az biztos! — mondta barátom, az igazgató. és fölállt. — Miként mindig az óriások érdekeltek, a leg­nagyobbak. Fönt a plafon alatt — úgy jó három méterre egy Bölömbeli Tihamér-kép ló­gott. A felső peremére fújt, aztán a biztonság kedvéért az ujjával is letörölte. A mutatóujjával: balról jobb­ra. Győri László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents