Népújság, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-16 / 217. szám
4 Æ a " A is NÉPÚJSÁG, 1985. szeptember 16., hétfő A Egy net... KÉPERNYŐ ELŐTT Nemcsak szórakozás Hiába méltatlankodnak a félmüvelt irodalmárok, a hamisítatlan sznobok a nagyközönség változatlanul kedveli, szereti a számára kikapcsolódást jelentő krimiket. Nincs ebben semmi különös: az egész napi fő- és mellékállásban végzett munka akkor is fáraszt, ha valaki hivatásérzettől sarkallva. szívvel-lélekkel csinálja. A szabad idő ritka kincs, s mindannyian meggondoljuk, hogy mire fordítsuk. Pihenésre szánt óráinkban felüdülni. megújulni vágyunk, s annak örülünk, ha messze kerülünk hétköznapi teendőink ellátásától. No, nem fizikai értelemben, csupán a fantázia távolságot nem ismerő röptére bízva magunkat. Többek között ezért vonzódunk az igazán jó bűnügyi történetekhez, amelyek nemcsak gond- és búfeledte- tök, hanem ennél sokkalta többet adnak nekünk. Erről győződhettünk meg a hét végén, pontosabban péntek és szombat este, ami- kon megnéztük A tanúk elhallgatnak és a Csöngessen a halálért című amerikai, illetve angol tévéfilmeket. Mindkét történet képzelő- erönket ajzotta fel, olyannyira, hogy részeseivé váltunk a sztoriknak, s akaratlanul is töprengtünk a cselekmények kifejletén. Mindkét esetben túljutottunk azon a katarzison, amely valamilyen módon, formában csak megújított minket. Ez se csak magánnyereség, ha- nem egy kissé irodalmi, esztétikai, emberi is. Ráadásul ízlésünk is edződött, hiszen elismeréssel adózhattunk az igényes színészi játéknak. Különösképp Robert Mitchum „nyugalmazott" rendőrfelügyelője tetszett, olyan alakítás volt, amelyet sokáig emlegetünk majd. Egy kivételes képességű művészegyéniség bizonyította, hogy a vitathatatlan tehetség minden műfajban, az indokolatlanul lenézettben is kimagaslót produkálhat. Az se mellékes, hogy ismét világossá vált: tiszavirág életre szánt műveket is meg kell komponálni, méghozzá nem is akármilyen módon. Ezek a szerzők tisztában voltak azzal, hogy siker csak jól megrajzolt jellemek, izgalmas, fordulatokban bővelkedő eseménybonyolítás révén várható. Ez az, amit számos írókollegájuknak meg illene tanulni, ugyanis jó szándékú, hazai vállalkozásaik legtöbbször azért fulladnak egyértelmű kudarcba, mert félrevetik — vagy egyáltalán nem ismerik — a legalapvetőbb szakmai szabályokat, s megfeledkeznek arról, hogy az olvasó, a televíziókedvelő szórakozni is akar. Nemcsak krimiket nézve. .., de tanulva azokból is. Ezek után jogos a kérdése: Miért csak ö tegye. ..? Pécsi István Gyilkosok O fedélzeten Nem akármilyen kisregény, amelyből a Magyar Televízió most filmet készített. Lencz műve, A világítóhajó 1961-ben íródott. Szembesít ez a példázat bennünket korunk alapvető konfliktusaival, főleg a fegyverek hatalmával és az emberi helytállással. Minden efféle sűrített világértelmezéshez egy zárt helyzet szükséges: az író egy hajó fedélzetét választotta. Itt hétköznapi emberek magasodnak a történet következtében egy-egy emberi magatartás hordozóivá, típusokká. Tulajdonképpen semmi különös sincs a főhősben, Freytag kapitányban, teszi a dolgát, igyekszik elkerülni a veszélyes helyzeteket. Ugyanúgy, mint ahogy legtöbbünk: nem szeret töltött fegyverek csövével feleselni. Azt teszi, amit várnak tőle, nem vállalkozik önálló cselekvésre. Megtörténik azonban az vele. ami bármelyikünkkel előfordulhat: szélsőséges szituációba sodródik, választania kell, nem bújhat ki a felelősség alól. A fedélzeten gyilkosok bukkannak föl, akik sakkban tartják a személyzetet, jelenlétük elviselhetetlen és tűrhetetlen. De ugyanígy lehetetlen kereket oldaniuk is, mert minden lehetőség bezárult előttük. így tehát adott a fölold- hatatlan ellentmondás: szépszelével nem lehet megszabadulni a gonosztevőktől. muszáj valamiféleképpen ártalmatlanná tenni őket. Még a várakozás is — amiben Freytag kapitány eleinte bízik — jóvátehetetlen ilyen körülmények között. A feszültség egyre nő, s csak gyilkosság követhet gyilkosságot, nem lehet semmilyen közbülső megoldást találni. így aztán a hétköznapi tisztesség csődöt mond, használhatatlanná válik, csak más emberi tulajdonságok, másfajta helytállás állíthatja helyre a rendet. De nehezen áll rá a főhős arra. hogy „kibújjon a bőréből”, másként csélékedjen. mint ahogy élettapasztalatai diktálják. Éppen ez adja meg a kisregény érdekességét, s a rendező, Horváth Z. Gergely ezt azt ellentmondást állította filmjének középpontjába. Jól választott, amikor Jan Mochulskit kérte föl a kapitány megformálására. Ats Gyula hangjával emlékezetes alakítást láthattunk tőle. Jó ellenpontja volt Bodrogi Gyula, aki eszköz- telen cinizmusával, hajlékony modorával hús-vér figurává változtatta Lencz kissé elvont bandafőnökét, ízig-vérig maivá vált ez a minden erkölcsi gátlást elvető, mégis a szelídség pózában tetszelgő személyiség. A többiek már kevéssé tudták megtölteni élettel szerepüket. Andorai Péter és Rubold Ödön két ütődött gengsztere néha mosolyt fa- kasztóan naivságáról. nehezen is tudtuk elképzelni, hogy így markukban tartják a hajó személyzetét. A másik oldalon is feltűnt egykét igazából értelmezés nélküli alak: Zsótér Sándor a maga nemében nem volt rossz, bár inkább korábbi alakításainak emléke csengett itt vissza. Túl sokszor bíztak rá hasonló fiú-szerepet. Leginkább Csapó János hozott magával új ízeket: jó volna, ha a televíziósok többször gondolnának kevéssé ismert arcokra. A valamikori egri színész értékes alakítással tette emlékezetessé az estét. Mindent egybevetve. a film alkotója szerencsés kézzel nyúlt a kisregényhez, s végig feszült, izgalmas másfél órát szerzett a nézőknek. Bizonyság ez arra. hogy akad még válogatnivalő a magyar- és a világirodalomból, csak pontosan kell tudni, hogy mit. miért érdemes képernyőre vinni. Gábor László falugazda Schepreő Albin nyugbéres aktatologatót pár hónapja azzal bízta meg a mérgesbç- léndeki tanács illetékese, hogy a városi rangra törő település köztisztasága, rendje fölött őrködjék. Karszalaggal, igazolvánnyal, sőt fényképezőgéppel is fölszerelték, hogy tekintélye növekedjen, illetve a renitens, az izgága egyéneket megfélemlítse. A szabálysértési előadó színe előtt nincs becsesebb bizonyíték például a tilosban parkolókról készített fotóknál, amelyekről még a kocsi rendszáma is könnyen leolvasható. 0j seprő jól seper — jelszóval ajkán vette a nyakába Albinunk Mérgesbelénde- ket, mihamar összeütközésbe is kerülvén egynémely fa- nyüvővel, parkrombolóval, környezetszennyezővel; akiknek a szemében természetes módon rendkívül unszimpa- tikussá vált mind az akció, mind annak személyes megtestesítője. Schepreő ennek ellenére már az első napokban sokat ígérő munkát végzett. A tanácsi hivatalnok nem győzte kiróni a száz-, kétszáz, ötszáz forintos bírságokat, ilyen-olyan félrelépés miatt, a falugazda pedig önbizalomban, buzgás- ban, tettvágyban mindinkább hízott, ahogyan szállottak a napok. A munkaöröm eme időszaka azonban nem bizonyult tartósnak. Mondhatni úgy is, hogy szinte derült égből jött villámcsapásként érték Schepreő Albint a nem éppen kellemes fordulatok. Alig, hogy lencsevégre kapott egy szabálytalan közterületfoglalót, aki hetekig építőanyagok garmadájával torlaszolta el telke előtt az utat és gyalogjárót, a szabálysértési előadó fogait ösz- szepréselve sziszegte a képébe: Albin, maga teljesen lökött, vagy velem akar kiba- zilikázni? Hát nem látja, hogy az e fotón szorgoskodó polgártársunk azonos Tarha Kálmánnal, aki nemcsak a zöldség- és gyümölcs-kiskereskedelmi haszonszerzés magas ívelésű módszerének kifejlesztése terén szerzett hervadatlan érdemeket, s példa az egész mérgesbelén- deki szakma előtt, hanem utóbb öt kiló tökmagot ajánlott fel a Pitypang úti műemlék istálló tatarozására... ? ! A falugazda egy későbbi nagy nekibuzdulását sem kísérte igazándi siker. Kikerülvén hosszú ideje a közhivatalból, nem ismerte immár az utódokat, a különböző íróasztalok új birtoklóit, s ennek következményeként egy olyan följegyzéssel lepte meg közvetlen kenyéradó gazdáját, Rend Eleket, amelynek céltáblája épp a friss tanácstitkár volt. A malőr súlyát, különösen a mellékelt fotó fényében, a szabálysértési előadó persze, pillanaton belül felmérte, és bár való igaz, hogy a háza előtti sudár fákat engedély nélkül senki ki nem pusztíthatja, de ahogy magyarázó- lag Albinhoz intézett szavai alátámasztották: a tanácstitkár minden fejszecsapásából sugárzik a, jobbító, a szeb- bítö szándék, arról nem is beszélve, hogy a fák nem nőhetnek az égig. Rend Eleket mégsem ez borította ki, hanem a falugazda legutóbbi fényképe, amellyel két napja lepte meg. Pázsiton egy csillogó Lada, körötte felgyűrt ingujjú fiatalember, amint új és új veder samponos vízzel önti nyakon a járgányt, hogy a habok lassan a bérházaj- tó legalsó lépcsejét nyaldossák. — No, Rend elvtárs, mit szól a legújabb produkciómhoz? Az előadó most sem kapkodta el a dolgokat. Nagyítót vett elő a zsebéből, s akkurátusán szemrevételezte a fénykép minden részletét. — Hm ... Ez igen ... A rendszám alapján természetesen fölfedte már, hogy ki az UB 94—44-es kocsitulajdonosa, ez a fertelmes és fegyelmezetlen férfiú ... ! — Igen. — Nos ... ? — A fiam, Rend elvtárs. Es állom a bírságot. — Albin, maga megőrült. A városgazda lesütötte a fejét. —• Mit tegyek? Sikerélmény nélkül nem tudok élni... Moldvay Győző KÉPEK, HANGULATOK LŐCSÉTŐL VELEHRADIG IX/1. Lőcsei impressziók Az utasember ma nem úgy megy Lőcsére. mini hajdanán Krúdy úr hősei: lóháton, lovas szekéren, postakocsin, avagy épp az apostolok lován. Mégis van annyi ideje — a száguldó autóban is —, hogy elgyönyörködjék a város panorámájában. Mert akár Csütörtökhely, akár Igó, akár pedig a Branyiszkó felől érkezünk határába, mindig szép arcát mutatja a szászok kezenyomát magán viselő civitas. A Szepesség ékszere — írnám, s mondanám mindig legszívesebben, hisz messziről nézve olyan, mint egy meseváros. Tornyai méltósággal törnek a magasba, ódon kéményein parányi „háztetők" és „ablakok”; itt-ott messziről is felsejlő díszes homlokzatok ékesítik. Valójában meséket fakasztó város. És még inkább azzá lesz a lőcsei tárgyú szépirodalomban jártas utas számára: olvasmányélményeink garmada tör felszínre a tudat rejtette kis zugokból a látvány hatása alatt. A városfalakhoz közelítve egyszer Géczy Julianna szellemalakját véljük megjelenni, majd meg a lőcsei főbíró erőszakos halála miatt feketébe öltözött fehérnépet képzeljük az ősi falak övezte zegzugos utcákra, s látni véljük persze a huncut Quendel apót is, aki a lőcseiek bosszantására, no meg a szép Otro- kócsy Rozália istápolása végett ruccant át Szepesbélá- ról. Az ódon utcákat járva, s egy-egy, évszázadok titkait őrző kapualjba bepillantva magam is keresem Gyula Űr szepességi tárgyú novelláinak lőcsei illetőségű hőseit. Például „a kissé ferde hátú Fáber Friderikát", akit tizenötöd magával zálogba vittek Lengyelországba esz. tendönyi időre, amíg a királynak járó adóval a szepesi városok polgárai ki nem váltották őket. S persze keresem Kornádi Pétert is, a „Krisztus takácsát", aki hitelt érdemlően hirdette Budától Krakkóig, amerre csak vásározni járt portékájával, hogy „a kis Jézus gyermekruháit szepesség i vászonból szabták, azért nem kellett neki több ruha életében." Gyula Űr még azt is tudni vélte, hogy Kornádi uram otthona és műhelye „a kassai kaputól jobbra eső földszintes házban" volt, ám a jelzett házikó előtt fülelve, sehogyan sem hallottam a szövőszékek kattogását, mint ahogy nem lelhettem Hufnágel József, a híres lőcsei kovács nyomára sem, aki ha félszemével „egyszer ránézett egy szekérre. még a meglazult sze- gezést vagy vasalást is meglátta." Kornádi Uram háza- táján viszont — a szövőszékek zaja helyett — másmilyen hangokra lettem figyelmes. Tán épp az ö háza volt valaha az az idők folyamán emeletessé rangosodott, szerény kis épület, amelynek utcára nyíló ajtaján át különös dallam motívumai szüremlettek a csendes, kihalt esti utcára. Óvatosan lenyomom a kilincset, az ajtó nyílik, s a dallam most már erőteljesebben, de mégis diszkréten hallszik. s a résen át tömjén illata száll ki. Olyan, mintha friss fenyőgyantát dobtak volna iz_ zó parázsra, amelyet csak pár órával előbb hozott le valaki a környékbeli fenyvesekből. Ahogy az ajtó kitárul, furcsa, Krúdy novelláinak hangulatát idéző látvány tárul elénk: a kétszo- bányi hosszú terem végén, az ajtóval szemben a ház méreteihez igazodó ikonosz- táz, jobbra templomi padok, mellettük zászlók, a padokban nyolc-tíz öregasszony — némelyike mintha Krúdy elbeszéléseiből tévedt volna ide. Künn még a nap utolsó sugarai ragyognak a Szent Jakab templom tornyának sisakján, de itt benn alkonyi félhomály van, gyertyafüst, meg gyantaillat keveredik, az ikonosztáz mögött monoton szöveget mond valaki, majd felcsendül az ének. hogy beleremegnek az ablaküvegek. — Hoszpodi pomiluj! Hosz- podi pomiluj! — hangzik most már a szöveg is számomra jól érthetően, majd meg a Vjecsnaja szlava dallamvariációi. .. Pravoszláv vecsernye van. Ruszin ejtéssel egyházi szláv nyelvű szöveg, amelynek intonációjában szlovákos színezet is felsejlik. Az egész olyan, mint egy varázslat. Mintha a Kárpátok végtelen erdőségeiből, s évszázadnyi távolból a fatemplomokkal ékes ruszin falvak archaikus kis világa hullott volna elénk. Néprajzi, művelődés- történeti kuriózum, amelyben ősi egyszerűséggel van jelen az a költőiség, amely Krúdy Gyula szepességi tárgyú elbeszéléseit is átszövi, s amely az ukrán népköltészet ezerszínű világából táplálkozik. . . Lőkös István ÁTSZŰRT ÉLMÉNYEK Alföld után Alföld A gyermekkori élmény meghatározó jelentőségű az. egész életre: ezzel a filozofikus tétellel lehetne summázni Osváth Miklós képeit, amelyeket Gyöngyösön, a Diósy Antal-teremben láthatnak szeptember 21-ig. Az első körültekintés után a legmarkánsabb vonása ennek a tárlatnak az, hogy az Alföld tanyavilágát csempészi be a falak közé. Hangulatában azonban nem a szomorkás sóhaj tozás érződik, hanem a szép emlékek vidámsága. Még akkor is. ha a végtelenbe vesző síkságban csak egy ember, egy árva madár és egy búslakodó kútgém idézi az élet erejét. A Magány című képén is derűsek a színek, mintha azt sugallnák, hogy nincs olyan reménytelennek látszó helyzet, amely ne hordozna magában valamiféle emberi optimizmust, hiszen az optimizmus önmagában is emberre hangolt tulajdonság. Ez a csupa lobogás, csupa vidámság, csupa derű süt minden képen olyan erővel, amit nem észrevenni lehetetlen, de elfogadását sem kérdőjelezheti meg semmi. Az élet szépsége, a szép holnapok ígérete itt nem valamiféle kincstári, tehát kötelező lelki alkotórész, hanem az a fajta jellemvonás, amely önmagából emelkedik egyre feljebb. Ezért vonzó, ezért elfogadható és ezért jó. Ogy az Alföld festője Osváth Miklós, hogy valami egészen mást akar közölni erről a nyitott tenyérként átlátható tájról, mint azok. akik tették már ezt előtte is. öt nem az elmúlás bánatára. a kilátástalanság lehangoló érzésére indítja a síkságon feltünedező magányos tanya képe, hanem azoknak az örömöknek az újraélésé- re, amelyek itt költöztek a leikébe gyermekkora szép éveiben. Ezért is más az az Alföld minden korábbi és ismert Alföld-festészetnél. Érdekes módon ki-kiruc- can más vidékekre is, de mintha nem tudná otthon hagyni meghatározó élményeit. Amikor elénk állítja Jaltát, az előttünk felmere- dező karcsú, fehér hajtótesttel. vagy amikor kinyújtott újjként felvázolja Csík megye egy fatornyos templomát. de ide sorolható még O-Erd minaretjének kissé vaskos, nehézkes formájú tornya is, mindezekben is ott árulkodik az Alföld emlékképe. szín- és formavilága. Nem tud megszabadulni élményének jelenét és jövőjét. művészi munkáját is meghatározó erejétől. Ez a fajta makacs megkötöttség, meggyökerezettség. állandóság teszi talán még érthetőbbé és még vonzóbbá a képeit. Az akvarelltechnika szinte kötelezően előírja és megköveteli a foltok használatát. A grafikus megoldások tehát elkerülik ezeket a képeket. A kontúrok jobbára elmosódnak és a színek egymást váltása eredményezi a „megtestesült” fát, a csónakot, a házat, a madarat, a tornyot és még az embert is. ha szinte csupán kivételes esetként feltűnik; mitu mindennek az élvezője, lelki tulajdonosa. Ügy ember nélküli ez a képanyag, hogy testnélküti jelenlétével is érzelmileg hangulatilag ott áll mindenek középpontjában ő, az érző és emlékező lény. Ö és csak ő. Minden érte van. G. Molnár Ferenc Őskori telep Napádon Fejér megye ez idáig ismert legrégibb emberi településének nyomait tárták fel a régészek Napádon, a község melletti kőbányában. A száz négyzetméternyi területen talált leletek azt bizonyítják, hogy ezelőtt 19—20 ezer évvel egy kisebb embercsoport ütött itt tanyát. Feltehetően a vonuló állatcsordák — főként a rénszarvasok — nyomait követték. Táborhelyükről a régészek faszéndarabkákat, égett és nem égett állatcsontokat, valamint pattintott kőeszközöket — 1—7 centiméter nagyságú pengéket. fúrókat, kaparókat —, illetve úgynevezett magköveket és kőszilánkot hoztak a felszínre. . (MTI-fotó: Kabáczy Szilárd)
