Népújság, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-14 / 216. szám
Kádárnak lenni jó! Legalábbis ez tűnik ki abból, hogy Simon Péter és Simon Ti bor Verpeléten ma is együtt dolgozik; a miniszteri kitüntetéssel is rendelkező apa mesterségét már 25 évesen, mesteri címet kiérdemelve folytatja fia. .Munkájukról készítette képriportját Kőhidi Imre. M indig volt valamilyen madaram! Ismertem fészkeiket, tudtam melyikben mennyi tojás van és számon tartottam, hogy kikeltek-e már a kis fiókák. A gólyák, a fecskék őszi búcsúzásakor mai napig elfog egy kis szomorúság, számomra üresebb nélkülük a világ. Kalitkában is tartottam madarakat, gerlét. mátyást, hollót, szarkát, olyanokat, amelyek jól tűrik az ember közelségét és könnyen taníthatók. Többen ápolásra szorultak. meg kellett mentenem az életüket, és majd véglegesen a kalitkák lakói maradtak. így jártam a törött lábú csókával is. amelyet addig-meddig gyógyítgattam. amíg aztán nálunk vert tanyát, pedig kalitkája ajtaja állandóan nyitva volt. már járkálni, repülni is tudott. — Fel is út, le is út! — eresztettem szélnek, de a csóka otthon érezte magát. A mátyásmadaramat egy cirkuszos meg akarta venni, és hinni sem akart a fülének, amikor „beszélni” kezdett. Olyan hűségesen utánozta a macskanyávogást, hogy megtévesztette az asszonyokat is. — Zavarjátok ki a macskát! Nálunk a mátyás rab. és szabad volt egyszerre. Amikor a törött szárnya meggyógyult, tulajdonképpen mehetett volna isten hírével. Csendes őszi délután szemmel simogatom a kertet. a szőlőtőkéket, figyelem a zsendülő fürtöket, és közben eszembe jutnak a kedves, szép madaraim. Az égen céltalanul vándorolnak a felhők, madárrajok utaznak dél felé, és bágyadtan kiki süt nap. A szőlőben a bokrok ágai között lakó sárgarigó fészke üreg már, elvitte .arany dolmányát, messze jár a fülemüle is és csak énekét hagyta itt emlékül. A feketerigók hűek maradtak hozzám! Itt szaladgálnak a fák alatt és a szorgalmas cinkékkel együtt tesznek. vesznek mindig valamit. — Mi veled maradunk! Hallgatagok az esték, a kora őszi éjszakák! Egyedül üldögélek a fák alatt és fázósan húzom össze magamon a kabátot, a kertben harmatos lesz a fű. messzebb valahol bagoly huhog, és kövér egerekről álmodozik. A békés, hallgatag estén jut eszembe a kis kanári és a történet is, ahogyan sok évvel ezelőtt hozzám került: Frici bácsi, — annak idején — Dunapentelén élt, mint nyugalmazott hajóskapitány. Vézna termetét, egérke szemét, folyton mosolygós arcát mintha még most is látnám. Agglegény volt élete végéig, de sohasem magányos, barátjainak se szeri, se száma. Kényelmesen berendezett albérletben lakott a hajóállomás közelében, onnan írta ünnepi képeslapjait ezzel az aláírással: Frici és a papagáj. Amikor nála jártam, mindjárt feltűnt nekem ez a madár! Nem vagyok teljesen járatlan a „madárszakmában'', de ehhez hasonlót még nem hallottam. Frici bácsi és a papagáj beszélgettek! Egyik ámulatból a másikba estem de Frici bácsi ügyet, sem veteti rám. úgyszólván elengedte a füle mellett minden megjegyzésemet. Beszélgettünk, iszogattunk és játszottunk. Frici bácsi ugyanis született játékmester volt. és akkor a legboldogabb, ha nevetni, kacagni látta a körülötte lévőket. — Játsszunk valamit! Négyen ültünk az asztal körül. Frici bácsi az egyik borosüvegből kihúzta a dugót. és fordítva az üveg tetejére tette: — Fricskázzátok le! öt perc múlva, — mint az indiánok .a tüzet, — körbe-körbe jártuk az asztalt és fricskázgattuk a dugót. — Ne álljatok meg! Beleszédültünk a körbejárásba, de a dugó a helyén maradt: — Mi van. te híres! Kifog rajtad egy parafadugó? Nevettem és restelkedtem. Később, amikor belejöttünk, Frici bácsi változtatta a tétet : — Aki elsőnek lefricskázza a dugót, annak mindenki fizet egy üveg bort! — Egy üveg bort egy dugóért? — Az ügyességért! — kacagott. — Dugó. dugó.... kiabált a papagáj. Néha órákig eltartott az indiántánc, igaz közben pihenésképpen közösen megittuk a nyereményt. Elröppentek az esztendők! Eleinte még szorgalmasan érkeztek Frici bácsi ismert üdvözlő sorai, aztán azok is elmaradtak Egyszer, — váratlanul — a dunaújvárosi tanácstól jött egy levél, amelyben tudatták. hogy Press Frigyes, nyugalmazott hajóskapitány, a Dunagőzhajózási Társaság egykori alkalmazottja a kórházban fekszik — Utazz oda. — El kell menned! — biztattak Szomorúan, némi bűntudattal léptem be a kórterembe, ahol Frici bácsi feküdt. Lesoványodott. viaszsárga arcú emberkét pillantottam meg a fehér párnák között, aki amikor meglátott elmosolyodott: — Halálhírt kell küldenem, hogy látogass el hozzám? Zavartan mentegetőztem, mondani próbáltam ezt. azt. de ő közbevágott: — Ilyenkor legjobb hallgatni! Különben sem hinném el, bármit mondanál. Húzd elő csak az ágy alól azt a hokedlit, és tedd rá magad. Közelebb! Titkot sejtettem, őszinte vallomást, suttogó rokoni búcsút, bizalmas, könnyes beszélgetést. Később kérte, adjam oda a vizespoharat, kortyolt néhányat és váratlanul rám nézett: — Tudod-e öcsém, hogy mi van a pen- telei öreg temető kapujára kiírva? Szerencsém, hogy letettem az éjjeliszekrényre a poharat, mert különben kieseit volna a kezemből. Nemet intettem: — „Ide csak a községben élő halottakat lehet eltemetni”. Először Fricj bácsi kezdte a nevetést, majd az én arcom is mosolyra húzódott, végül már mindketten kacagtunk. — Nevess csak bátran! Ilyen késön délután az orvosok már régen a teniszpályán vannak. a nővérkék meg a borosüveg tetejéről pöckölik a dugót.. . Szerintem a halálnak szánt fintor volt Frici bácsi viccelődése, vagy talán a természetéből adódó magatartás, amely gyermekkora óta életeleme volt? — Mire gondoltál? — Semmire! A szavamba csapott: — Arra gondoltál, hogy a vén Frici meg a kaszást is kineveti. En barálocskám úgy éltem, hogy mindig akadt nevetni- valóm. Hanem, ha már hivatalos' felszólításra meglátogattál, lenne egv nagy kérésem hozzád. — Boldogan hallgatom Frici bácsi ! — Vidd el a papagájt! Legten nálad, amíg meggyógyulok. .. — Ojra egy madár! — Tudsz-e valamit a papagájokról'’ Zavarba jöttem. — Nem magyar madár! — Nem is európai! — mosolygott az öreg és rögtönzött nekem egy természetrajz órát: A papagáj, — kérlek — időszámításunk előtt 330-ban kerül.t Európába. Nagy Sándor egyik hajóparancsnokának Onesikritosnak jóvoltából. A hajdani Rómában egy papagáj többet ért, mint egy rabszolga. Négyszáz fajtája él. . . Itt elfogta a köhögés, ezért úgy láttam jónak, hogy szólok az ápolónőnek. — Maga még itt van? És beszélteti! — meredt rám döbbenten a nővér majd — köszönni sem volt időm. — gyorsan kitessékelt. Elmenőben még láttam, hogyan rohan be hozzá az orvos... A múlt héten. — öt évvel gazdája halála után — eltemettük Frici bácsi papagáját is. Nem volt beteg, hiszen előző este még vidáman köszönt* el tőlem: — Szervusz kérlek... F ejem fölött egymás után gyúlnak ki a csillagok: a Göncölszekér, a Fias- tyúk. a Kaszás. A láthatatlan mesz- szeségből vadludak gágogását hallom, amint szívük térképe szerint dél felé repülnek, bár az is lehet, hogy siratják a nádast, az ismerős réteket. Vagy eppen üzeneteket küldenek az utánuk jövőknek? Szalay István ./Had ár sirató
