Népújság, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-10 / 187. szám
Pusztavacs ’85 „Ez a föld a miénk” — ezzel a fesztiváldallal vette kezdetét a kétnapos szórakoztató program, amelyet a Képes Üjság, az Országos Béketanács, a KISZ Központi Bizottsága, az MHSZ, a SZÖVOSZ, s a békefesztiválnak otthont adó Örkényi tanács rendezett közösen az ország közepén, Pusztavacson. Lapunk fotóriportere, Szabó Sándor e nagyszabású esemény jellegzetes pillanatait örökítette meg. Régen jártam a galyatetői nagyszállóban. Alighanem akkor, amikor Kodály Zoltánnal készítettem riportot, amelyet le is közölt az akkori újság. Mindössze néhány percet váratott magára, neglizsében fogadott és rendkívül kedélyesnek látszott. — Szereti a népdalokat? — kérdezte és majdnem átszűrt a tekintetével. Válaszomat meg sem várva, folytatta: — Mindig csak a nagy dolgokkal foglalkozzon fiam! Az egész világ apróságait úgysem tarthatja a tenyerében. Tulajdonképpen ennyi személyes emlékem maradt Kodálytól, mondását azóta is őrzöm. A mai forró délutánon — bevallom — csökkenőben van szellemi mohóságom, senkihez nem jöttem, senki sem vár, csupán csak erre tévedek és most nézelődök a nyitott teraszon. Forrónadrágok és átlátszó, hosszú szoknyaköltemények suhannak el mellettem, nászutas párok szorongatják egymás kezét és sétálni indulnak a déli csendes pihenő után. Egyszer csak valaki hátulról befogja a szememet, amely gyermekjátékunk már-már feledésbe menő szabálya szerint is azt jelenti: — Találd hi, hi vagyok? Csontos férfikéz, tarkómig érő lehelet. — Szabad a gazda! Bárány Bercit — volt tanítványomat — ölelem magamhoz. — Mit csinálsz itt, Berci? — Nyaralok. A kiürült teraszon leülünk egy asztal mellé és dicsérjük a véletlent, amely minket most itt — ahol. nem is gondoltuk volna — összehozott. Mesélünk egymásnak, régen hallott, félig hiteles történeteket, közöttük azt is. hogy Berci külön él a feleségétől. — Apád temetésén találkoztunk utoljára. — Minden ember annyit ér, ahányon elmennek a temetésére. — Akkor a te apád sokat érő ember volt. Berci! Alig fért be a nép a falusi temetőbe. .. Legszívesebben vidámabb dolgokkal folytatnám, talán ihatnánk is valamit a találkozásra. de az én régi. kedves tanítványomnak ma ugyancsak nyitva marad a lelke tarisznyája. — Otthagyom a céget! Derült égből menny kőcsapás — Tavaly mondtad, hogy elzavarni sem tudnának. — Az tavaly volt! Rájövök végre a bárgyú fejemmel, hogy igáslónak tartanak. Nyolc esztendeje elnézem, hogy a részeges Petárdi legyen a csoportvezető, két éve lenyelem Editke elémsorolását, de azt, hogy most tizenöt év után idegenből hozzanak a nyakamra — ötszázzal többért — egy „kartársnőt’’? Ahogyan beszél, megnyúlik és szürke lesz az arca, szeme idegesen vibrál, dühös szenvedését nem is próbálja eltitkolni. — Mit mond a főnököd? — Dicsér! Elismeri. hogy ideje lenne már. hogy kinevezzenek csoportvezetőnek, ső.t már kitüntetésen is gondolkodnak az illetékesek. de be kell látnom, hogy káder- politika is van a világon . . . Bárány Berci élete olyan előttem, mint egy nyitott könyv. Elfogult sem vagyok ! Szereti, érti a munkáját, a feleségénél is jobban szerette, amiből aztán úgy látszik baj lett. mert egyes feleségek nem mindenben elnézőek. A főnökével egyszer ösz- szefutottam az utcán és az volt a véleménye. hogy ha Berci nem lenne a cégnél, ki kellene találni. — Miféle káderpolitika? — Behoznak egy csinos nőt! — És te? — Megkérdeztem epésen, hogy manökent keresnek-e, vagy számviteli csoportvezetőt? Hallgattunk. Szenvedni hallgatva is lehet. meg aztán az elvégzett dologban úgysem kell tanács. Legföljebb magamban háborgók. hogy élete delén, másfél évtized óta a régi helyén felejtenek egy fiatalembert. aki mindig várt. reménykedett türelmesen, bízott a helytelenül értelmezett helyes káderpolitikában. Hiába! Az ekevas éle is kicsorbul, ha folyton követ szántanak vele. a legrátermettebb, a legszorgalmasabb ember is elveszíti a kedvét, ha a szép szavak mellől hiányoznak a tettek. Elvégre az ember is olyan, mint a növény. Felfelé igyekvő, magasabbra, a nap felé vágyó. Fiatalok libbennek el előttünk, kacagnak, örülnek, csordul a szívük a boldogságtól, kikönyökölnek a teraszon és bámulják a rájuk kandikáló magas hegyóriásokat. — Bűn az, ha az ember többre vágyik? Régóta tudom, hogy az élet iskolájában nehezebb a tanítás, mint hajdan a padok között, érzem, hogy a kérdést egyúttal a mérlegre is dobta a régi tanítvány és barátságunk révén jogot érez magában arra. hogy visszakérdezzen. — A munka alapján természetes! Felállunk, sétálunk egyet a parkban, élvezzük a hűvösödő mátrai szellő simoga- tását. az estét váró erdők leheletét. — Tudod, én az elviselés filozófiáját vallom. Nem kenyerem a taposás, a törleszke- dés. vagyis nem vagyok macskatermészet és nem szeretem, ha főnökeim „saját’’ alkalmazottjuknak tekintenek. Nekem még nincs címem, rangom, de az emberi méltóságomhoz ragaszkodom. . . Szavaiból érzem, hogy ez már a túlhajszolt idegrendszer kicsordulása, amolyan lelki bukfenc, holmi önigazolás, önmagunk fabrikálta vigaszdíj. — Te aztán eljöhettél nyaralni! — A gondok nem nyaralnak! — mondja halkan, miközben lépked mellettem az ösvényen, lógatja az orrát. A napszálltával éledni kezdenek a feketerigók. aranyos stiglicek ugrálnak a gallyak között, riadt mókusok gombszemeikkel figyelik a járókelőket és úgy közlekednek a levegőben, mint más a földön. — Kakukkszót nem hallani? Csodálkozva nézek rá. talán meg is botránkozom azon. hogy hajdani tanítványom, a tősgyökeres falusi, paraszt gyerek nem ismeri a regulát. Elmagyarázom neki, hogy a kakukk szavát addig hallani, amíg a szántóföldeken meg nem szakad az árpa gyökere. Arpaérés után elnémul a kakukk szó erdőn, mezőn egyaránt. Leülünk egy padra, nézelődünk, figyeljük az embereket, a csókolózó párokat, az öregek néhány tízméteres „túráit". — Miért vagytok külön? — Otthagyott. Azt mondja, elhidegültem tőle. — Te mit mondasz? — Szeretem, de bánt, hogy nincs gyerekünk. . . Ahogyan közeledik a vacsoraidő, mind sűrűbben térnek vissza az üdülök a szállóba. Legtöbben párosával, beszélgetések közepette, néhányan magukba mélyedve egyedül, mintha lelkűk mélyén nagy kincset rejtegetnének, vagy titkot őriznének hét lakat alatt és szólni sem mernek, nehogy véletlenül kimenjen a szó. — Te mit tennél helyettem? — Amit te! Nyaralnék és követném a kivárás filozófiáját. Nagyot néz, pedig nem mondok neki semmi újat. csupán visszaadom az ő szavait. Arcán változást veszek észre, szeme felcsillan, az előbb még elborult tekintet megfiatalodik, eleven lesz, egyszerre derűs és jókedvű. — Meghívlak vacsorára! — Sohasem vacsorázom. — Akkor gyere el holnap ebédre! Ünnepelni szeretnék. Szótlanul, mosolyogva a fejemmel bólintok nemet, karon kapom a fiút és elindulunk a sétányon, az üdülő felé. — Sok éve nem jártam erre, most is csak betévedtem. Nem akar elengedni, újra visszaülünk a teraszra és közli, hogy ő sem vacsorázik. Nem éhes. — Egyszerre megváltoztál! — Neked köszönöm. — Nekem semmit se köszönj! Mi ütött beléd? — Újra a régi nyomon vagyok! A kivárás filozófiája szerint hazahozom az asz- szonyt és reménykedem, hogy lesz végre valami legalább a beígért kitüntetésből. .. Sok-sok kanyar van a Mátrában! Hazafelé a reflektor fénycsóvája hosszú pásztá- kat vág a sötét erdő fái közé, miközben titokzatos árnyak villannak és tűnnek el a pillanatok gyors egymásutánjában.... Szalay István cÁ (pmdôk nem. mjjimütük
