Népújság, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-31 / 204. szám
ár nem az igazi nyár, de még nem is ősz. Nyárutó! — Vénasszonyok nyara? Szó sincs róla. hiszen a vénasszonyok nyara az ősz ajándéka, valamiféle vissza- mosolygás a nyárra, afféle könnyes nevető búcsúzás. Az ősz meglepetése a föld népének, néhány napos huncutkás mosoly, olyan, mint két gyerek egymással való in- cselkedése az annyira óhajtott játékkal: — Add nekem! — Nem adom. Am mielőtt pityergésre görbülne a gyermekarc, a kis játszópajtás hirtelen meggondolja magát: — Nesze, itt van! A Nyárutó, még a nyárhoz tartozik, része, darabja, porcikája, úgy mint a menyasszonyi ruhának a fátyol, nélküle is ruha lenne, de nem menyasszonyi. Ezek még nyári napok, amelyek — éppen úgy. mint az emberi arcok, — magukon viselik az idő múlását. Olyan a korai nyár mint a tüzes menyecske! Vértől pezsdülö, csupa tűz. forróság, egyetlen mosolya bearanyozza a környező világot. A mára gondol csak, legföljebb a holnapot forgatja fejében, de a holnaputáni hervadással még mit sem törődik. azzal sem. hogy a mindent és mindenkit megváltoztató idő, — kosara mélyén — tartogatja már az öregedést. Az idő nagy úr! Festőtégelyében kikeveri ' a színeket és halvány ecsetvonásokkal végzi fáradhatatlanul mindennapos megszokott munkáját. Egy leheletnyivel halványabb a szín az arcon és már nem is a régi, egy keményebb ecsetvonás parányi ráncokat rak a homlokra, amelyektől öregebb lesz az ember. . . Az igazi nagymester sohasem téved. Utánozhatatlan! A nyár még gondtalan, rá sem figyel apró változásaira, szeszélye szerint ragyog, máskor a vihart hívja segítségül, így akarja móresre tanítani a világot. Ilyenkor aztán dörög, villámlik, megerednek az ég csatornái, de harapásnyi idő után elcsendesedik minden, körbe ragyogja az eget a szivárvány és kisüt a nap. — Ez vagyok én! Tűz. fény. ragyogás A Nyárutó sokkal szerényebb! ö már érzi az időmester munkáját, heve, tündöklése sem a tegnapi és különösen a hűvös hajnalok, esték hervasztják, ezek rabolják melegét. Ilyenkor az emberek fázósan húzzák össze magukon ruháikat: — Milyen hűvös van! Visszagondol ifjúságára, javakorára, amikor árnyékban is izzadt melegétől a világ. Délben azért erőlteti magát! Kikönyörög a naptól még egy csipetnyi forróságot, és pompázni kezd a felhőtlen égen, virtusko- dik, mint a legények a hordók körül: — Napozzatok, melegedjetek emberek! Az idő, — aki augsztus naptárlapjait tartja a markában — nem ismer könyörü- letet és minden éjfélkor letép egy lapot, beledobja a múlt idők kosarába. Ezen eltűnődik a Nyárutó! A szépasszonyhoz hasonlítja magát, akinek a szeme alatt először parányi szarkalábak jelennek meg. később arcának bársonya is eltűnik, krémmel kozmetikázza a bőrt, hogy legalább másokkal sikerüljön elhitetni a fiatalságát. ám a folyton zakatoló bolondos szív is kihagy, fárasztóbb lesz a munka, a játék, a lélegzet. Felnőnek körülötte a gyermekek. és rádöbben, hogy az ô arcuk bársonyának ára az észrevehető hervadás. Lelkében szunnyadoznak a hajdani, szép emlékek, titkos estéken elhamvadnak az eldugott szerelmes levelek és a szép, már csak az emlékezetben él tovább. — Ezekkel nincs senkinek számadása ! A Nyárutó rágondol a zöldüló vetésekre. amelyeket a tavasztól kapott és amelyeket szárbaszökkentett, hallja a gépek zúgását, a búzaszemek hangját, amint zsákokba rendeződve a malmokba kerülnek. — Kenyeret adtam a világnak! A madarakat figyeli, akik millió számra rakták fészkeiket és költötték fiókáikat oltalma alatt, a fű között futkározó fácáncsibékre gondol, a pálcika lábú őzikékre, a kölyökrókára. akinek testvéreit valamelyik hűvös hajnalon meglőtte az ember, és azóta egyedül kóborol a világban. Hiába! A születés és a halál ikertestvérek. Elválaszthatatlanok egymástól. — Minek a nyári rókabör? — kérdezi a szűcs és fitymálja a portékát. — A kölyökróka még nem vedlik! — magyarázza a vadász. A Nyárutó bölcs! Tisztában van mindennel, mint a vén ember, tudja, hogy mit örökölt a tavasztól, azt is, hogy mit hagyatékot az őszre. Lebarnult bőrű embereket, szép és boldog nyári emlékeket, hosszan tartó szerelmeket, erdőket és mezőket, zsendülö szőlőtáblákat. — Tégy velük, amit akarsz! Az ősz hallja a hangot, tudja, amit tudnia kell, de az ö ideje még nem érkezett el. Hallgass a neve! A természet örök ritmusát bőrén érzi a szőlőpásztor is, aki jól tudja, hogy mindössze néhány hét csupán és elbúcsúzik a Nyárutó, elérkeznek az „ember" hónapok. Az ősz! Körüljárja a szőlőhegyet, végignézi a tavasszal sokkal többet ígérő tőkéket, pirongatja magában a szeszélyes nyarat és elmondja a véleményét a kutyájának is. — A nyár sem a régi már Pici! A Pici helyeslő farkcsóválása válasz. — Mit tehetünk? — kérdezik az okos kutyaszemek és váratlanul ugatni kezd. — Mit akarsz? A kutya nem akar semmit, csak furcsa szagot csap orrába a szellő. .. — Ok nélkül a kutya nem ugat! — böl- cselkedik a pásztor és a Picire bízza a dolgot. Egy nyúl baktat a szőlősorok között, fenekét dobálja a kutya felé. azon felbor- zolódik a szőr, vicsorgatja a fogát, de a gazdája leállítja: — Hagyd! Nem látod, hogy nagyhasú? Fialni akar, és ha tovább tart a Nyárutó, még a tél beálltáig szerencsésen fel is nevelheti a harmadik fészekaljat. — Így is jól van! — gondolja a kutya, de a nyúl láttán összefut a szájában o nyál, bár azt is tudja, hogy a kolonccal a nyakában, úgysem érné utol a fülest. Alföldi nyáras erdő szélén üldögélek békésen a kései sápadt ragyogásban. Mesz- sze, egészen távol, a hegyek kéklenek, fejem fölött a szél tolmácsolásával egymással beszélgetnek a sápadozó nyárfalevelek. A csipkebokrokon még zöldek a bogyók, de ezeket már az ősz érleli, éppen úgy, mint a kökényt, a somot, a galagonyát. Ezeket csak babusgatta, dédelgette a nyár, simogatta őket a Nyárutó, de o. deres hajnalok, a csípős őszi reggelek festik majd át vérpirosra a most még zöld csipkebogyókat és sötétkékre a kökényt A kukorica, a napraforgó, a szőlő és a többi vetemények is megtérnek majd szépen, és az arrajárók talán észre sem veszik, hogy a természet festötégelyében a sárga a barna szín keveredik a vörössel, az a kevés zöld, ami benne marad, az a tűlevelű fenyőknek marad. — Miért zöldek mindig a fenyők? — kíváncsiskodik egy mókus, de a fejére poly- tyanó toboz észretériti. — Mi gondod vele? Azóta a mókusok mindent csak tudomásul vesznek és nem kiváncsiskodnak. Ügy tűnik, e széles határban egyedül vagyok, és magamban töltöm az idei Nyárutó utolsó óráit. — Nevetséges! A világban manapság nagyon nehéz egyedül maradni, azoknak meg különösen, akik figyelik és látják azokat a lényeket is, akiket sokan észre sem vesznek: Nem messze tőlem jókora hangyaboly, későre maradt méhek döngicsélnek a fülem körül, rigó fut a földön, s árga szájaszéle árulkodik arról, hogy idei fióka Fölöttem búcsúzó gólyák vitorláznak, délnek tartanak, melegebb tájak felé. Búcsúznak, és nekünk hagyják az őszt. amely a természet négy gyermekének a harmadik szülötte... S/.aluy István Tiszaparton... (S/.bo Sándor képriportja)
