Népújság, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-24 / 198. szám

■Hl IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1985. augusztus 24., szombat

Bágyi Imrénc

Teleki Katalin

Zay Ignác

Or. Kovalovszky Júlia

Zay Béla

Kjrály Róbert

Vallomások a hivatásról

Kétfajta alapmagatartással találkozhatunk: az egyik ember szívesen panaszkodik a körülményekre, a közömbösségre, a másik inkább elgondolkodik a történteken, s újrakezdi a harcot egészen addig, míg célt nem ér. Hétköznapjainkban mindkét típus gyakori, de az előbbivel semmilyen tanulságokkal sem jár a beszélgetés, ugyanis jórészt olyan kifogásokat hangoztat, amelyek közismertek, már-már közhelyszámba mennek.

Ërdemes viszont meghallgatni azt, aki alkotó személyiség: úrrá tud lenni a nehézségeken. Receptet persze ő sem tud adni, de példát annál inkább. Különösen hozzáállásával, tartásával, alkalmazkodó készségével.

Kevés jót hallani manapság a művelődés különböző területein dolgozóktól. Igaz ami igaz: nem könnyű a feladatuk. Mind kevesebb a szabad idő, közömbösséggel is szembekerülnek a népművelők, s a mind anyagiasabbá váló szemlélet sem kedvez nekik. Am épp az a különös, hogy míg az egyik embert letörik ezek az akadályok, a másik kihívást lát bennük, min. den találékonyságával és erejével elhárítja az útjába tornyosuló nehézségeket.

Azok. akikkel most beszélgettünk, ez utóbbiak közé tartoznak. Minden évben szokás, hogy augusztus 20-a tiszteletére kitüntetik a művelődésben kiválóan dolgozókat. Az ünnepi alkalmat használtuk fel arra, hogy szóra bírjuk azokat, akiket érdemes meghallgatni. Tizenöten részesültek megyénk tanácsa által alapított díjban: hárman a közművelődés, négyen a művészet és nyolcán a közoktatás szolgálatáért kaptak ilyen elismerést. Kettőjükkel — Tóth Sándorral, a Gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium igazgatóhelyettesével, és Erdei Ferenccel, az Országos Műemléki Felügyelőség építészével — nem tudtunk szót váltani. De így is csaknem teljes a kép: sok tanulsággal járnak ezek a

vallomások. Mindenkitől azonos dolgokat kérdeztünk. Elsőként az iránt érdeklődtünk, hogy milyen pályát jártak be, majd arról, hogy milyen eredményekkel büszkélkedhetnek, s milyen hiányosságokat említhetnének meg. Végül azt kértük, fogalmazzák meg hitvallásukat. A riportokat készítette:

Mikes Márta

Gábor László

(Fotó: Szántó György)

Veres Andrásné, a Hatvani Bajza József Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola és Kollégium vezetője, a megyei tanács Közoktatási Díját kapta:

— A nevelés hivatás, ezen belül a kollégium még konkrétabb elhivatottságot vár. Ezt választottam, a közelséget a tanulókkal, a mindennapok pedagógiáját”. Huszonkilenc éve szeretem ezt a munkát és teszem, amíg erőm engedi. A kultúra, a politika, az esztétika jól megfér ebben a közegben. Látni a befogadást, majd a tovább adást az iskola befejezése után, csodálatos érzés egy magamfajta nevelőnek. A munkám eredménye? Az életre viszonylag felkészült kollégisták százai. A fiatalok között való munkálkodás szellemi frisseséget ad, erőt, tapasztalatokat a további évekre is. A legnagyobb eredménynek tartom, hogy még ma is, sok év után hiszek a nevelésben, az emberek személyiségének változtatásában. Csodálatos dolog látni a fiatalok értelmi, érzelmi gazdagodását. Sokat szidják a mai ifjakat. Én pozitív tapasztalatokkal rendelkezem. Látom sokuk választékos magatartását, a

— Mindig pedagógus szerettem volna lenni. Amióta csak az eszemet tudom — az általános és a középiskolában is — vonzódtam a tanári pályához. Az egyetemet 1957-ben végeztem, biológia—kémia szakos középiskolai tanár vagyok. Azóta ragaszkodom az iskolához. Négyévi nevelőtanári munka után azóta is egyetlen munkahelyemen, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumben tanítok. Immár 23 éve, 1962 óta szaktárgyaimat a megye középiskoláiban szakfelügyelem. Sokat tanulok, sok jó tapasztalat birtokosa vagyok, a munkámat mindenek felett szeretem. Azt vallom, hogy jó lenne, ha a nevelés-oktatás a sok — egyébként jórészt szükséges — változás, változtatás után nyugvópontra kerülne, mert eredményesen egyébként igen nehéz dolgozni. Ügy tapasztalom, hogy ma sokkal nehezebb tanítani, mint évekkel ezelőtt. A gyerekek, a fiatalok változtak. Mintha kevésbé akarnának tenni az eredményért. Mégis az utat kell keresni, hogy serkentsük őket, hiszen munkánk középpontjában a gyermek áll. Mindent ő érte tesz a padagógus, jómagam is az „érted haragszom” elkoncepció helyett nélkülözhetetlen az .aktivista” koncepció, mert az alapvető feladat a fejlődés serkentése. Sokat fáradoztam a 25 évi felügyelői munkám során a helyi fenntartó tanácsokkal azért, hogy javuljanak az iskolák működési feltételei, és lehetőség szerint egyenlő eséllyel valósítsák meg az oktatáspolitikai célkitűzéseket.

•k

Heves Megye Tanácsa V. B. Művészeti Díját kapta Teleki Katalin, az Országos Műemléki Felügyelőség építésze :

— Iparművészeti Főiskolát végeztem, építész, belső- építész szakon. Műemlékekkel már a főiskolán kezdtem foglalkozni, a múlt és jelen nyilvánvaló, de mégis olykor kutatásra szoruló kapcsolatának okán. Befolyásolt az is, hogy műemléki környezetben nőttem fel, Esztergomban. A múlt tárgyainak és épületeinek tudatunkat befolyásoló, sőt meghatározó jelentősége és a műemlékvédelem szépsége is vonzott. Épített környezetünk gondjai ma már ismertebbek, de még nincs eléggé jelen a köztudatban, hogy mi is az értelme és jelentősége a régi épületek, tárgyak, kertek — tehát az egész emberi környezet — megőrzésének. Eredetileg arra vágytam, hogy új épületeket tervezzek meglévő, hagyományos környezetbe. Ma már több éves munkával a hátam mögött az értékek megmentését, jelentőségük kiemelését, méltó környezetének megteremtését tartom célomnak. Egyaránt érdekel az épületek helyre- állítása és a belső megtervezése. Első nagy munkám a feldebrői templom rekonstruálása, amelyben Erdei Ferenc építész munkatársaként és belsőépítész tervezőként vettem részt. Ogy érzem eddigi életem nagy eredménye volt ez. Nemcsak a feladat volt izgalmas és szép, de a kollégákkal való kapcsolat és együtt- munkálkodás is. A helyre- állítás minden fázisában részt vettem, nagyon sokat tanultam belőle.

★

Dr. Kovalovszki Júlia, az Országos Műemléki Felügyelőség építésze szintén a megyei tanács Művészeti Diját érdemelte ki:

— A Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztályán dolgozom, hivatásom a magyar középkori élet kutatása és megismertetése a mai emberekkel. Elsősorban az Árpád korral (X—XIII század) foglalkozom, főleg a falvak népének mindennapjaival. A feldebrői templom az egész középkori életet megtestesítve magában őrzi a fizikai, a szellemi és a művészeti vonatkozást egyaránt. Ennek kifejtése pontról-pontra való kibontása úgy mutatta meg a múltat, mintha egy filmet pergettünk volna végig. Ennek a különleges, csodálatos épületnek azonban nemcsak a ..megfejtése” volt érdekes, hanem a nagyszerű munkatársaimmal együtt elkészített bemutatása is. A műemlék így mindannyiunk kincsévé vált. Nagyon remélem hogy ezt a szívből végzett és az alkotóközösségnek igen nagy örömet jelentő munkát a kívülállókkal is meg tudtuk osztani. Most ugyan „elhagytam" Feldebrőt, de a feldolgozás nagy munkája még hátra van. Ezt szeretném a közelkultúra iránti fogékonyságát. Hogy Hatvanban ebben nekem is részem van? Lehet!

★

Bágyi Imréné az Egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium tanára, megyei szakfelügyelő, a megye közoktatásában kifejtett eredményes munkásságáért a megyei tanács Közoktatási Díját vehette át:

Dr. Pusztai Jánosné

vet vallom.

*

Ugyancsak a megyei tanács Közoktatási Díját vehette át dr. Búzás Zoltán, Heves Megye Tanácsa VB. Művelődési Osztálya főmunkatársa :

— Az újat kereső, az újjal birkózó iskolai élet és pedagógiai tevékenység az ösztönző segítő, nevelő jellegű felügyeletet igényli. A frisset észrevenni és inspirálni csakis segítő módon lehet. A mai köznevelésünkben modern felügyeletet kell megvalósítani, amely nemcsak előír és az előírásokat ridegen megköveteli, hanem igyekszik átsegíteni a nehézségeken. Helyesen orientál, meggyőz és képes megfelelően motiválni. Nem diktál. hanem keresésre ösztönöz. öntevékennyé formálja a nevelőket és az igazgatókat. Felszínre hozza személyiségük értékeit. Nem kevésbé fontos, hogy ambíciókat ébresszen és egyéni vonásokat ápoljon. „Keze alatt,, kibontakozzanak a nevelői személyiségek. Ügy is fogalmazhatnék, hogy ma az egész irányításban az „ügyvivő” és „felügyelő”

^#an annak már négy évtizede is. hogy " az a vidéki tanítónő osztályszínját- szókört toborzott, s másokkal együtt engem is megnyert. Vajmi keveset tudott a színpad varázslatos világáról, a drámairodalom fejlődéstörténetéről, mégis sejtette, hogy küldetést teljesít: kis tanítványaiba plántálja a Szép szeretetét.

A kíváncsiság vonzott a csoportba, no meg a megtiszteltetés. Csak jóval később döbbentem rá — amikor példája nyomán én is azt tettem, amit hajdan ő —, hogy olyan útravalóval ajándékozott meg. amely nélkül szürkébb, jellegtelenebb lenne az életem. így hát természetes, hogy neveltjei — köztük én is — a maguk módján tovább vitték a rájuk testált örökséget. Nem feledve az önzetlenül legtöbbet adót, nem feledve. hogy mindenfajta közművelődés a katedráról rajtol.

Nemcsak tegnap, hanem ma és holnap is ...

1

Diákként — az ötvenes években — de sok megviselt, megtépázott idegzetű pedagógussal vetett össze a sors.

Ma már látom, hogy a legtöbben más pályán bizonyíthatták volna rátermettségüket, mert nehezen boldogultak a meglehetősen rakoncátlan nebulókkal, akik olvastak, fe- cserésztek óráikon.

Bezzeg, ha X tanár úr jött be hozzánk, rögvest honos lett a csend. Nem ordítozott, nem fenyegetett, nem hivatkozott esetleges büntetésre.

Önzetlen

„Csak” előadott, magyarázott, persze színesen, érdekesen s nekünk eszünkbe sem jutott rendetlenkedni. Megbabonázva hallgattuk tiszteltük — ez a kifejezés sem túlzó — csodáltuk őt, aki attól sem húzódozott, hogy szabad idejében zenetörténeti kurzusokat indítson, s a bemutatott műrészleteket kommentálja.

Nem sokáig maradt velünk, hamarosan máshová távozott. Esztendőkkel később tudtam meg, hogy féltékeny kollegái üldözték el, mert egy fejjel kimagaslott közülük. Később persze révbejutott, megharcolta viadalmát a jogos elismermertetésért.

Persze, akkor sem ment el vesztesként, mert belénk plántálta azt a meggyőződést, hogy nemcsak rossz tanulók léteznek.

Neki köszönhetem, hogy idővel ebben a szellemben munkálkodtam, a rám bízottak helyett magam vádolva az alkalmi kudarcokért.

2

A különc öregúr kezébe vette dolgozatomat. Azt hittem eljött a megdicsőülés pillanata, mert véleményem szerint — az ember önmagát csapja be leggyorsabban — örökbecsű alkotással leptem meg környezetemet.