Népújság, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-24 / 198. szám
H eoyaliat Szar -.":., ismeretlen ez a vidék, pedig c-.h egy tyúklépésnyire van Egertől, kurta két óra járás az egész. Átsurranunk a Sajón, a Hermádon, a Bodrogon és máris előttünk a tokaji torony. Úgy tűnik, hogy csak kisfia lehet a mi kékesi óriásunknak, amely erdők, hegyek ormán a nap minden órájában büszkén tekint alá az egész országra. Szerencsen beugrók egy percre a három helységes Zemplén Múzeumba — ha sértés nélkül megadható neki a magas titulus —. és megtekintem Európa legnagyobb képeslapgyűjteményét. amely egy orvos hagyatéka és nem kevesebb, mint 750 ezer képeslapot tárol. Ez a „raktár" a restaurátorok. a tervezők, az építészek, a kultúr- történészek paradicsoma, ahol Egerről is találok egykét különleges képeslapot. Felfedezésem boldogságában élek. merész terveket szövök, amikor — kilépve az ajtón — összefutok Csáti Zsigával, a vidék leghíresebb szövetkezetének elnökével. — Veled mindenhol lehet találkozni? — Pedig, egyszerre mindig csak egy helyen vagyok! ölelgetjük egymást és máris azon veszem észre, hogy a hegyaljai szép családi házának teraszán isszuk a Furmintot. — Szabadságon vagyok. Mónika is jön rögtön! ' Meglep, hogy egy tsz elnök éppen aratáskor megy szabadságra, de ő mindjárt magyarázattal szolgál: — Nekünk szüretkor van az aratásunk! Jobban mondva, csak lenne, ha rneg nem tépázott volna minket az idő. Volt itt kifagyás,, árvíz, jég, amit csak akarsz, úgyhogy évközben is „szüretelt” az időjárás. Mónika már a kertből megismeri a hangomat. a tőle megszokott vidámsággal és bájjal ugrik a nyakamba: — Ez aztán meglepetés! Éppen a napokban emlegettünk Zsigával és gondoltuk, hogy felkeresünk a gyerek miatt. A férj arcán elkapom az ideges összerándulást. derűs jókedve is alábbhagy, amint az asz- szony a fiút említi — Valami baj van? Elhallgatnak, de válaszképpen kijön a teraszra egy száznyolcvan centis kamaszóriás — Eltűntem! — Talán köszönnél inkább! Futó pillantást vet rám teljesen érdektelenül és egy magára erőltetett fintorral megbiccenti a fejét: — Klóm. A pofon nem segít — Ebédre itthon légy! — szól utána az anyja, de ő már futtában ugrik a Simsonjára és elviharzik. Az előbb, érkezésemkor szétnéztem az ötszobás lakásban, most a parknak is beillő kerten akad meg a tekintetem. Két ember hajszolt életének közös szerzeménye amit látok, a ház. a berendezés a mindenhonnan sugárzó jólét. — Ezrek hallgatnak a szavamra, a világon sokfelé ismerik a nevemet, a feleségem is több száz ember főnöke a gyárban, hinnéd-e. hogy egyedül a tulajdon fiunkkal nem bírunk? — A minap dühében a fejemhez akarta vágni <a virágvázát — pironkodik Mónika. — Pofonnal, szép szóval, mindennel próbálkoztunk! Most ott tartunk, hogy miatta tulajdonképpen semmi sincs a megszerzett boldogságból. Egymást vádoljuk, marcangoljuk a tehetetlenségünkért... — A pofon nem segít! Bevisznek a fiú szobájába, ahol egy pillanatra megzavarodik a fejem, mert nem tudom, hogy a Keravillban járok-e. vagy művészlakásban és. hogy egyáltalán lakószobának nevezhető-e az. amit látok. Grun- dig-tv videóval, hifitorony, szétszedett rádió. filmfelvevő, kinyitott pomóalbum az asztal közepén a pizsamanadrág mellett. — Mi mindennel érdemelt ki ennyi' földi boldogságot ez a gyerek? összenéznek ! Majdnem csodálkoznak. — Ígértünk és megadtunk mindent, csakhogy megváltozzon. — Megbukott? — Kettőből javitózik! Ezért nem ment most a Tátrába. Újra a teraszon ülünk, de nyoma sincs már a félórával előtti ragyogó arcoknak. — Miatta akartunk felkeresni! Mégis mit tanácsolsz? Vigyük el máshová? Mónika terített asztaláról semmi sem hiányzik, ideges zavaromban egy sósrúddal bíbelődök. centinként harapok le belőle egy picit. — Karrieretekre ráment a gyerek! A szavak igazságát nem vitatják. úgy tűnik, erre rájöttek már maguk is. — Lehettem volna traktoros, vagy cukorgyári munkás. . . Tekintetével Mónika is csatlakozik a férjéhez. ámbátor előfordulhat, hogy nem értik mégsem a valóságos helyzetet? — Elmaradt a nevelés. Ilyesmi persze a gyári munkásoknál is előfordul.. . Mónika elsírja magát. — Mindent megkapott! Gondoltuk. legyen neki jobb. mint nekünk volt. elvégre a gyermekéért él az ember. Abban igazad van. hogy kevés az időnk, hiszen elmegyünk reggel és az este vet haza minket, mivel ezzel jár a munkánk, ez az életünk! Megmondtuk az osztályfőnökének is. külön tanárt fogadtunk mellé, öt-hat órát matekoltak. aztán a tanár itthagyott minket. Megfenyegette Zsolti! Már a második sósrúdcsomagat bontom, túl vagyok a kávén is. legszívesebben magam is kint lennék az utcán, hiszen ilyenkor olyan nehéz mondani bármit. minden kemény szó okoskodásnak, vagy visz- szaélésnek tűnhet a kedves vendéglátással. sőt. köztiszteletben álló felelős emberek számára, akár kioktatásnak is tűnhetne a pedagógiai ábc. — Szóval, rosszul neveltük Zsoltikát? — A lehető legrosszabbul! A .jó nevelést már a babakocsiban kellett volna elkezdenetek. .. Zsiga bánatosan néz a semmibe, gondolatai ki tudja hol kalandoznak, minden bizonnyal sok mindenre rájött az esztendők során. — Mikor beszélgettél utoljára a fiaddal? Hangosan felnevet. — Beszélgetni? Ezzel nem lehet beszélgetni! A szókincse, amit idehaza a szülei körében hasznai, ntm éri el a százat. Széttört mondatok, félvállról idedobott szavak, vagy szófoszlányok, saját kamasznyelveze- tűk számomra értelmetlen zsargon hangjai teszik ki az egész mondanivalót. Nem beszélve arról, hogy szerintem semmibe sem vesz bennünket, számára természetes minden. amit az apja és anyja megszerzett. Mindene a videó, a tv. a motor és a dob hártyát szaggató zene, — Miért vettél neki videót? — Azért, hogy ne koncsorogjon el itthonról! — Es nem koncsor og? — Ugyanúgy! Csak most ráadásul időnként tele a lakás is. Válaszképpen nagy ricsajjal lányok, fiúk érkeznek, lehetnek nyolcan-tizen. — Hol hagytad a motort? — kiabál le Zsiga az erkélyről. Zsolti úgy tesz. mintha ólommal öntötték volna be a fülét még csak válaszra sem méltatja az apja szavait. Betódulnak a szobába és a kert végéig ér a hangzavar. — ök értik egymást! — mutat feléjük Mónika. ' — Menjen nevelőintézetbe! Zsiga ezt mondja és kérdezi is egyszerre. látom, hogy egyfajta megoldásnak szánja. — Meg akarsz szabadulni a fiadtól? Mindketten elhallgatnak. Olvasom az arcukról. hogy fáj nekik a kérdés. — Azt mondtátok érte éltetek, érte dolgoztatok. . . — Kiért éljen az ember? — Akkor? — Talán te mégis látsz kiutat? Rajtam a sor, mosolyogni próbálok, de úgy. hogy ebbe a mosolyba ne legyen benne a reménytelenség... — Erről majd még beszélünk. Es Zsoltival is! Addig legyetek hozzá türelmesek és vegyétek felnőtt számba, elvégre n „nevelést” — ha későn is. de el kell kezdeni. .. Szalay István
