Népújság, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-06 / 157. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. július 6., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Ferenc Tárná»: N.vikolajev űrhajós szülőfalujában tanyával. Meg hogy a szövetkezetben se úgy van már. mint az elején: hogy ott is jól lehet keresni. .. A nagyobbik fiú kereken megmondta: nincs a világnak az a tanyája, meg az a szövetkezete, amiért eljönne Pestről. A kisebbik fiú szaporán bólogatott. Az egyik lány azzal érvelt, hogy öt megpofozná a férje, ha csak említeni is merészelné előtte a tanyát. A másik lány azt mondta, hogy ők házat építenek Érden. Oda vannak kötve. Ősszel, amikor betegeskedni kezdett, s amikor a szomszédok elkezdték széthordani a tanyát, az öregember levelet írt a nagyobbik fiúnak. Megkérte, beszélje meg a többiekkel, hogy melyikük venné őt magához. Azt is megírta, hogy nem megy üres kézzel. Har- minc-negyvenezer forintot biztosan adnak a házért meg a szőlőért. A fiú azt írta vissza, hogy rendben van, rövidesen eldöntik a sorsát. Azóta döntik. Kovács Pál minden kedden és pénteken figyeli a dűlőutat. De a postás csak havonként egyszer jön be a tanyába, amikor a nyugdíját hozza. Máskor, ha fel is tűnik ezen a határrészen. a kőkeresztnél elfordul. Ha látja az öreget kint állni, meszel a karjával: nincsen levél. Az ősszel egy fiatalasz- szony kereste fel a tsz-ből. „Megvan, Pali bácsi?" „Megvagyok.” összesen ennyit beszélgettek, s a fiatalasz- szony ment is tovább. Később a szövetkezetből hoztak egy szekér gallyat. Tavasszal újból eljött a szociális bizottság küldötte. Am akkor is csak az egyik lábát vette le a bicikli pedáljáról. Azt kérdezte, amit korábban. és Kovács Pál sem felelhetett mást, mint az első látogatáskor. Szerette volna pedig elmondani, hogy tatarozni kellene a házat, és javítani a fedelét. És a szőlőt is ki kellene nyitni valakinek. mert az ő kezéből már kifordul a kapa. A cseresznyefa alatt volt egy tuskó, arra telepedett le az öreg. Hallgatta, hogy zümmögnek a méhek a virágba borult fán. és nézte az utat. Dél körül a postás odaért a kőkereszthez. Meszelt a karjával, és elfordult jobbra. Kovács Pál mindaddig nézte a postást, amíg el nem tűnt a szeme elől. Azután odaballagott a szalmaboglyához. Csóvát sodort és a tető alá dugta. A házban kötelet vetett keresztül a mestergerendán. Rákötötte. Kiment. Elengedte a kecskét. Körüljárta a házat. Vizet ivott. A kútostorról lefeszítette a vedret, és beledobta a kútba. Megtapintotta zsebében a gyufásdobozt, de nem nyúlt érte. Nézte a cseresznyefát. Eszébe jutott, hogy a felesége egyszer azt mondta: dísze ennek a tanyának. Pedig akkor sokkal kevesebb volt a virág. Előbb tétovázott, hogy megkegyelmezzen-e a fának, azután mégis két kézre fogta a fejszét. Az ütésre a méhek megrebbentek, hangosan, haragosan dongtak. Az első szédülés után az öreg letérdepelt. El-elfulladó lélegzettel irtotta a fát. Ahogy csapás csapásra hullott, a szirmok peregni kezdtek. „Még, na még” — biztatta magát az öregember, de egyszerre megbillent alatta a föld. Elvágódott, s a fejsze kifordult a kezéből. A szirmok a fáról tovább peregtek. „Hz életrajzírás első feltétele az emberi szív ismerete” A. Lebegyev Csoadajev c. könyvéről Ki volt ez az ember, aki“ nek nézetei, életvitele, történelemfilozófiája. „negatív patriotizmusa” lenyűgöző erővel hatott az orosz eszmetörténetre. aki az ifjú Puskin legközelebbi barátjává, „Lermontov tanítójává” válhatott? A. Lebegyev könyve (Bak- csi György remek, élvezetes fordításában) ennek a kivételes szellemi nagyságnak a portréját rajzolja meg. Nem erőltetett magyarázatokat agyai ki Csaadajev életének ..rejtélyes” fordulóira, hanem cáfol, vitázik a korábban kialakított, sokszor tudatosan elferdített képpel. S mindezt úgy teszi — amint ezt a könyvborító ajánló soraiban is olvashatjuk —. hogy háttérismereteket is nyújt: felidézi a múlt század 30—40-es éveinek szellemi vitáit, bemutatja a dekabrista felkelés utáni Oroszországot, ahol „minden elnémult”, a vesztett illúziók és megcsalt remények korát. Olvashatunk továbbá a könyvben a szabadkőművességről. a Szent Szövetség Európájáról a köztudatban élőtől némileg eltérő vetületben a dekabrista felkelésről. I. Sándorról, aki ..postakocsiról" igazgatta hatalmas birodalmát, a mik- lósi reakció megdermedt valóságáról. Mindezeket úgy kapja az olvasó, hogy a könyv lapjait át- meg áthatja Csaa- dajev szuggesztív egyénisége. kényszerű elszigeteltségében is messzire kisugárzó varázsa. ..ellenkarrierjének'’ látványos vagy csupán a homályban felsejlő. de mindig az adott valóságban gyökerező mozgatórugói. Világossá válik számunkra. hogy Csaadajev különc volt, aki „egész életstílusával, egész gondolkodásmódjával és ér- zésvilágával kilógott a korabeli társadalmi élet hivatalos intézményeinek kincstári atmoszférájából". De ez a különcség nála tudatosan vállalt önmegvalósítás, a feleslegesség mutatója, amely a lermontovi „minden tagadás” irányába mutatott. Ilyenné kellett lennie. mert csak így maradhatott életben a „holt lelkek” országában. Ugyanakkor így válik az is érthetővé, hogy miért Csaadajev „elkeseredése volt az az ár. amely sokat megmentett, olyanokat is. akik már minden reményüket elvesztették.” Lebegyev Csaadajev — életrajza nem csupán e korral foglalkozó szakmabelieknek nyújt szemléletében is újat, érdekeset, de azok számára is élvezetes és tanulságos olvasmány lehet, akik „csak” érdeklődnek a letűnt idők történelme, eszmetörténete iránt. Gondolat, 1985. Káló Ferenc A fényírástól a fotóművészeiig Két album képeinek lapozása közben Szinte hihetetlen, hogy csaknem másfél évszázada már hazánkban is, amikor először hatolt be fény egy lencsén, mely kép rögzítésére volt hivatott. Pedig Petőfi Sándor közismertté vált da- gerrotip arcképe bizony immár több, mint 135 éve készült. Azóta nagy utat járt meg a művészetté érett fényírás, ahogyan egykor nevezték. Számos korszaka alakult ki, élt nálunk is. akárcsak a nagyvilágban. A hazai fényképezésnek ezt a nagy ívét mutatja be egy-egy jellegzetességgel a Képzőművészeti Kiadónál megjelent nagy album „Leletek. A magyar fotográfia történetéből" címmel. A válogató, szerkesztő Szilágyi Gábor és Kardos Sándor tiszteletre méltó becsületességgel hárítja el már a bevezetőben azt a látszatot, mintha a magyar fotográfia történetét kísérelték volna meg összehozni és megírni. Ehhez — az egyébként hiA századfordulón még élt 48-as honvédeket megörökítő Plohn József felvétele a hódmezővásárhelyi Kovács Mi. hályról gnyzó műhöz — ennél több kötetre lenne szükség. Ám elégedettek lehetünk a 99 szerző 445 felvételének la. pozásakor azzal, hogy való• ban történeti szemlélettel kapunk áttekintést a magyar fotográfia különböző korszakairól, műfajairól, alkotó egyéniségeiről, miközben „a szemlélődő élvezetét, rácso- dálkozását tolmácsolja, vállalva a szubjektivitást is". Mondhatni: imponáló leletfeltárást és gyűjtést folytattak a szerkesztők, miközben 1848—49-től csaknem napjainkig terjedő hatalmas anyagból kellett válogatniuk. Nem lehet még most sem meghatottság nélkül szemlélni a Petőfi-képet, amellyel kötetüket indítják, de különös érzés fogja el az embert a második kép láttán is, amely Zsd/c Móricz színezett dagerrotipiája egy 1856-ban Szegeden elhunyt asszonyról, Zselinszky Károlynéról, ki 30 éves korában elhalászván 13 gyermeket hagyott maga után. Aztán időrendben következnek régi és újabb felvételek, ismert fotóművészektől, fotóriporterektől és ismeretlen, de figyelemre méltó amatőröktől. A képek bepillantást nyújtanak olyan korszakba, amikor a fotográfusok a képzőművészekkel léptek versenyre, a múlt századvégi piktoraliz- mus idején, s láthatunk jellemző alkotásokat a szocio- fotó úttörő és bátor irányzatából éppúgy, mint a polgárság ízlésének megfelelő úgynevezett magyaros stílusból. Figyelemmel kísérhetjük az 1960-as éveknek azt a megújulását, amikor a képzőművészet és a fotó közti határok mindinkább kezdtek elmosódni, föloldódni — s még említhetnénk számos más példát is e lapokról. A fotóművészet kedvelőinek érdekes elemzést nyújt Kreilisheim Györgynek 1Î941- megjelent tanulmánya, amely Strelisky Sándor felvétele 1894-ben Blaha Lujzáról most változatlanul — és gondolatainak időszerűségét máig megőrizve — olvasható a kötetben. Ha már a visszapillantásnál tartunk, akkor egy másik művet is meg kell említenünk, melynek szerzője mondhatni a saját életútja- val ölel föl korszakokat. A 94 esztendős Vajda Lászlóról van szó, akiben tudós botanikust és a magyar természetfotózás egyik nagy mesterét egyaránt tisztelhetjük. Hét évtized fotóművészeti munkásságát mutatja be 2UU felvétel fölhasználásával a „Flora Photographien Carpa- to-Pannonica" című album (ugyancsak a Képzőművészeti Kiadó gondozásában). Rócz István elemző bevezető tanulmányával. A magyar fényképezés hőskorából származó fotói a Kárpát-medence és az azt körülvevő magashegyek, valamint az Adriai- tenger partjának őshonos és ma már ritkaságszámba menő növényeit Örökítették meg. Külön fölsorakoztatja a Sashegy, a budai hegyvidék, a Mátra, a Bükk, a Mecsek, a Vértes, a Magas- Tátra és az erdélyi hegyvi dék flóráját. így nyújt gazdag és különleges szemlélődést, sőt pontos ismerétanya got a fényképezés híveinek éppúgy, mint a természet barátoknak. nemrier József: Uszály a Volgán Pólón kai Erika: Olga Szabo Ásni".: Csuvas lány „Hidd el: felragyog tiszta, szép Fénnyel csillagunk nemsokára, Oroszhon felnyitja szemét, S az önkény omladék-falára írja nevünket majd a nép!” Az ismert sorokat Puskin Csaadajevhez c. verséből idéztük. A költő-zseni nemegyszer fordult verseiben is kortársához, Pjotr Csaadajevhez, aki kétségtelenül a XIX. századi orosz eszme- történet egyik legérdekesebb alakja volt. Életútja igen változatos: talányok, rejtélyek sorával tarkított: tisztként vett részt a Napóleon elleni honvédő háborúban, az orosz csapatok külföldi hadjárataiban. majd lovas zászlósként szolgált a testőrségben, fontos üzenettel érkezett I. Sándor cárhoz, a Szent Szövetség troppaui kongresszusára. Volt szabadkőműves, leendő dekabristák barátja, maiga is tagja az egyik titkos társaságnak, költők, írók közeli ismerőse-barát- ja, aki fényes karrier előtt állva váratlanul és sokak számára érthetetlenül fordított hátat a szolgálatnak. Még a dekabrista felkelés előtt külföldre utazott, ahonnét hazatérve (1826) azonnal rendőri megfigyelés alá került, majd híres első Filozófiai levelének publikálása után (1836) — arra számítva. hogy így örök hallgatásra kényszerítik — egyszerűen hivatalosan bolondnak nyilvánították.
