Népújság, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-06 / 157. szám
Újrakezdés Ott. ahol naponta ha romszar újra kezdődik a műszak, és újra rajtol a bányászok küzdelme is a természet hatalmas erőivel, most valami más is újrakezdődött. Az egercsehi bánya sorsa. amely sokáig létében is bizonytalan volt. alapvetően megváltozott a Mátraalji Szénba nyákhoz való csatlakozással. A müszakkezdés — Szántó György felvételei tanúsítják — uj rakezdés is. közhelyek —, mint tudjuk, — életünk sajátos kísérőjelenségei. Mindenütt megtalálhatók. Átszövik gondolkodásunkat, motiválják cselekedeteinket, uralják a közvéleményt. Függünk és félünk tőlük, hisz a bénító középszer terjesztői és konzerválok A közhely persze nem mindig ósdi. nosztalgikus formákban jelentkezik Gyakran a legmodernebb, tudományos érvekben tükröződik, vagy azokra épül. Napjainkban például szemünk láttára válnak közhellyé a gazdaságpolitika, közgazdaságtudomány egyébként teljesen igaz. helyénvaló megállapításai. Annyit hallunk manapság a rádióban, televíziós vitákban a panelépítkezések hibáiról, hogy hajlandóak vagyunk el is hinni, — miszerint a panel, a lakótelepszisztéma tette tönkre nálunk a városokat, a városi emberek közösségi életét, évtizedeken át akadályozva az építőművészet fejlődését. Ehhez hasonló szemléletbeli közhely ma már, hogy a lakás- építkezések természetes formája, sőt az igazi népi közösségi cselekvés mintapéldája, a régi kalákát feltámasztó falusi magánerős építkezés. Szinte az élve szentté avatással egyenlő, ahogyan á rádió reggeli krónikájában Ráday Mihályt nemrégiben a „városvédődként emlegették. Mintha nem egy rétegműsorról és nem a különböző szintű országos, megyei, városi és helyi lokálpatrióták sok ezres létszámú mozgalmáról lenne szó, amelynek kialakításában kétségkívül pozitív szerepe volt a „városvédő Ráday”-nak is. A magánépítkezéseknek a lakásprobléma megoldása főeszközeként való kezelése ma már természetes jelenség, amely felfogható a gazdasági reform egyik vívmányának is, pedig szerény véleményem szerint csupán lakásépítési stratégiánk kényszerből adódó pályamódosításának következménye, amely csak akkor válhat közhelyszerűen egyöntetűvé, ha ehhez biztosítjuk a szükséges állami támogatást. Egyes emberek, pályakezdő családok, bárhogyan is fogalmazunk, ezután sem képesek millió forintot, de még a minimális félmilliót sem összehozni házasságuk első éveiben. márpedig éppen ez a házasságok kritikus időszaka, amely lakás nélkül alig- alig képzelhető el. Maximális hitelnyújtás és esetleg gyorsabb visszafizetési határidő szükségeltetik, hogy a következő korosztá lyok számára újraképződjön az építési hitelekre szánt pénzügyi alap. Gyakran szó esik arról, a szerintem vitatható. de ma már az adott helyzet miatt közhelyszámba menő igazságról, hogy a lakásépítési és -elosztási stratégia kidolgozásakor előnyben kell részesíteni a többgenerációs rendszert. Az unokák, öregek gondozása szempontjából, az egészséges családtudat megőrzése miatt is valóban jó megoldásnak kínálkozik a sok kisszobás, nagy nappali, foglalkozó helyiségekkel ellátott lakások építése. Ez persze drága mulatság. Ráadásul sok házasság éppen az ilyen ösz- szepréselt lakások, a túlzsúfoltság miatt kerül válságba. A saját gyerekekkel együttlakó szülők is rendszerint az ilyen családi pokollá változó fészekben kerülnek nemegyszer végzetes ellentétbe családtagjaikkal! Az életvitel szuverénitásához hozzátartozik a saját szoba saját külön kis világa, nyugalma. a birtoklás tudata, amelyért minden fiatal ugye mégiscsak küzd, és amit az együttélés túlzott meghosszabbítása bizony nehezen enged kibontakozni. És mindjárt egy új közhely, amelyet sajnálatos módon egyre többször emlegetnek. Való igaz, hogy társadalmunk kissé elöregedett. Mind kevesebb aktív dolgozónak mind több öreget kell eltartani — pontosabban annyi nemzeti jövedelmet teremteni, amennyi a kevesebbet dolgozó öregek és természetesen saját maguk, családjuk és a felnövekvő ifjú nemzedékek eltartásához szükséges. De ha túlzottan sokszor elhangzik ez a megállapítás, a fiatalokban és a derékhadat jelentő negyvenesek között már úgy tudatosodik: itt ez a sók tehetetlen vénember..., mi tartjuk el őket . .. hát legyen is kuss. ha velünk beszélnek . . . Pedig a nyugdíjas nem kegydijat kap, nem is az jár neki, hisz kevéske nyugdíját évtizedek alatt előre kifizette, esetleg értékesebb pénzzel, mint amilyet most visszakap. Tudjuk, a mozgó bér- és nyugdíjskála bevezetéséhez jelenleg semmi lehetőségünk nincs, örüljünk annak, hogy pénzünk értéke viszonylag kismértékben csökken, és, hogy ezt a csökkenést humánus rehabilitációs rendeletekkel, nyugdíjasok által felvállalható munkalehetőségek garmadával némileg egyensúyozni tudjuk. Talán itt is a lehetőség és a „kell" metamorfózisáról van szó. A nyugdíjtörvény lehetőséget fogalmaz meg a hatvan, illetve a női 55 éves nyugdíjkorhatárral. Ez a „lehet" lassanként „kellé" változott. Szinte kinézik azt, aki 60 éves fejjel nem átall pár évi továbbszolgálatra gondolni. Kell a hely a fiataloknak — hangoztatják lépten- nyomon az ismert közhelyet, és nem gondolnak arra, hogy ma már vaij olyan menedzserképző iskola, ahol 25 év a felső korhatár. — vagyis hát a közhely nem is olyan soka bumerángként, éppen azokra üt Vissza, akik most nagy buzgalmukban minden náluk idősebbet feleslegesnek, alkalmatlannak tartanak, és hovatovább általános őrségváltást követelnek. Nagy szellemi értékek mennek veszendőbe a korai nyugdíjazásokkal és leépítésekkel. Ma már minimálisan harmincéves korban válnak teljes értékű vezetővé a kezdő értelmiségiek legjobbjai, ötvenéves kor után viszont legtöbbjükre a kényszerleépi- tés vár. Végre felismertük a szürkeállomány jelentőségét. Ennek a vetületében bizony kevés az a húsz év, amit zavartalan alkotó munkával tölthetnek el a legjobbak is. Pedig még nem is beszéltünk a munkahelyi anomáliákról, bürokráciáról, amely szintén a munka rovására megy. Sokat emlegetjük, mert szeretnénk, ha így is lenne, — társadalmunk jellegét. Nagy vonalakban, alapvetően ez meg is felel a valóságnak, de azért itt sincs minden rendben. Nincs, mert még mindig nem tisztázott egyértelműen, hogy mit is értünk humanizmus alatt. A régi tartalom világos, no de senki sem az évszázadok előttieken gondolkozik, amikor a mai humanizmusról beszél. Az emberközpontúság a huszadik század végén, két világháború után, az űrháború meghirdetésének időszakában természetesen újrafogalmazandó. Tisztázni kell. hogy a régi és az új közötti küzdelem ma is kíméletlen erővel folyik. Az ember minden eddiginél veszedelmesebb háborúval fenyegeti saját magát. Egyre zsugorodik a feszültségek feloldásának békés mozgástere. Nem lehet lazítani, nem szabad hibát elkövetni, óvni kell a béke vetését, a háborús erőszak fagyos szeleitől. És — bár hamis az a közhely, hogy az egyes ember, vagy a kis országok mit sem tehetnek a béke megvédéséért, azt mindenképpen el lehet és el kell fogadtatni, hogy legalább egymás közt, a hétköznapok gyakorlatában éljünk humanista módon. Gyakran egészen kis dolgokról van szó: a villamosbeli tülekedésekről, felesleges vitákról, és azok elfojtásáról, egyszerűen azzal, hogy pofonokat, fizikai megtorlást helyeznek kilátásba. koncertek, jégkorong- és focimeccsek hangulatáról, ahol már egy véletlenül felkötött nyakkendő színe miatt is félni kell annak, aki á másik csapatnak szurkol. Egyre több a félig kapatos járókelők száma, akik már egy rosszaié tekintetei sem szívelnek el, ha úgy vélik, hogy az rájuk, ellenük irányul. A közlekedési morál gyengesége, hogy útjainkon méternyi előnyök megszerzéséért halálba kergetik egymást az autós társak, ahol a hülye és az anyád .. enyhe kifejezésnek számít. Mi ez. ha nem a humanizmus megcsúfolása, amely a gyakorlatban végül is közhellyé szürkül. A közhelyektől pedig óvakodni kell, mert lekötik a kezünket, fejlődésünk kerékkötőjévé válhatnak. Vasvári Ferenc Közhelyek szorításában
