Népújság, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-06 / 157. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1985. július 6., szombat MINDENNAPI Lőkös István: Egy egri VIT-küldött, aki művész is . .. Száznegyven év a felnémet! „tanítói állomáson*’ VII/5. Népi motívum a diszkótáskán... Sokszor este 11-ig dolgozom (Fotó: Szántó György) Legendák fűződnek a nevéhez. Ez azt igazolja, hogy nem mindennapi ember. Az egyik szerint egy több százezer forintos megrendelést utasított vissza, mert népi iparművész létére nem volt hajlandó soro­zatban gyártani bőrdíszműveket. Egy másik mende­monda szerint egy kecskét vett, hogyha anyagilag nagyon megszorulna a családja, legyen mit fejni. Egyesek szerint levágták az állatot... NYELVÜNK Latinoskodás -mai magyar módra Többször írtunk már arról, bogy a latin nyelvből szár­mazó szavak indokolatlan burjánzása már nemcsak a szakcikkekben, szakelőadá­sokban tapasztalható. ha­nem mindennapi életünk nyelvhasználatában, a köz­nyelvben is. Az sem véletlen tehát, hogy a magyar helyes­írási szótár legújabb kiadá­sának szótári részében is megszaporodott a már köz­keletűvé vált latin jövevé­nyek száma. Még a latinul nem tanulók számára is természetesnek tetszik, hogy pl. az abnor­mális, az abnormis. az ab­szolút, absztrakt, abszurd, adaptál, adminisztráció, ag­resszió, amputáoió stb. latin megnevezések helyet kap­tak egv magyar helyesírási szótárban. Az ellen azonban méltán berzenkednek, hogy egy-egy latin kifejezés több jó magyar megfelelő sze­repkörét bitorolja, illető­leg halmozva jelentkezik magyarul fogalmazott mon­datainkban: „A problémá­kat nacionalista aspektusból közelítették meg.”. — „örü­lünk abszolút konstans uta­saink egyre gyarapodó szá­mának is”. Nem ódzkodunk az ellen sem, hogy pl. a nebuló la­tin szó éppen napjainkban jelentkezik oly gyakran a sajtóbeli közleményekben: ..A boldogtalan nebulók eb­ből a tankönyvből tanulják a történelmet” (Élet és Iro­dalom. 1985. jún. 7.). „Milyen szokatlan módszert találtak ki a pedagógusok arra, hogy a nebulókat a helyes irány­ba terelgesség” (Népújság. 1985. jún. 11.). — „A nebu­lók sokrétűen használható tapasztalatokra tesznek szert” (Népújság, 1985. jún. 15). Az eredetileg szélházi, semmirekellő jelentéseket megnevező latin szót ma már ebbe a rokon értelmű sorba illeszthetjük bele: ser­dülő fiú, kisdiák, diák, ta­nuló. diákgyerek, iskolás stb. Már nincs rosszalló használati értéke, inkább a kedveskedés szavának kell minősítenünk. Valami­kori iskoláinkban a tanítás nyelve is a latin volt, s a ta­nulókat rosszalló célzattal nevezgették tanáraik nebu­lóknak, azaz haszontalanok­nak. pajkos deákoknak. A régi diáknyelvből került te­hát a szó nyelvhasznála­tunkba. A latinul tudók azonban már nemcsak mosolyognak, hanem inkább viszolyognak azon és amiatt, hogy feles­legesen és hibásan latinos- kodúnk a nebuló szó hasz­nálatában, akkor, amikor egy hírlapi közlemény címé­ben A Gyermekért-dijak magyar megnevezést tudá­lékosan latinul is ..elkeresz­telték”, ilyen formában: Pro nebuló. (Magyar Nemzet, 1985. máj. 31.) A latin nyel­vet tanult olvasók értetle­nül állhatnak meg olvasás közben, még akkor is, ami­kor jól tudják, hogy mai magyar módra elszaporodó latinoskodásunkban gyak­ran találkozhatunk ezekkel a megnevezésekkel: Pro arte (a művészetért), Pro űrbe (a városért). Pro Agria (Egerért), Pro juventute (az ifjúságért) stb. Jó latinsággal ezt a díjat is így lehet és szabad meg­nevezni : Pro nebulone (a gyermekért), mert a pro (-ért) latin elöljáró a nebu­lone alaktani formát, ille­tőleg bizonyos határozói vi­szonyaira utaló kifejezésmó­dot követel meg. Latinizálni vagy deákizálni is tudni kell: hozzáértés nélkül hiá­bavalóvá és nevetségessé vá­lik latinoskodásunk — mai magyar módra. dr. Bakos József Egy tanító működésének eredményessége persze, első­sorban az oktatás szférájá­ban érzékelhető. S az adott történelmi időszakban nem is csak azon, hogy évenként, ősszel, télen kényszerűség­ből. hanem azon is, hogy volt-e benne hajlam a te­hetségek felfedezése iránt és elősegítette-e valami módon felemelkedésüket. Néhány éve Boros* József és Boross Endre egykori, azóta sajnos elhalt tanítványa így kezd­te emlékezését: „Az öreg kántor befogta a gyerekeket. De Bandi bácsi is. ö is ki­porolta őket, ha rászolgál­tak." Aztán elsorolt gyorsan öt nevet, nemzedéktársaiét, akik a náluk és az általuk szerzett tudás birtokában léphettek értelmiségi pályá­ra. „Nem a legmódosabb csa­ládokból kerültek ki ezek!" — mondta beszélgetőpartne­rem. Ami foglalkozásukat il­leti. volt, aki ügyvéd Lett, volt, aki tanító és természe­tesen pap is, hiszen ezen a tájon a múlt század, s a szá­zadforduló. de még e szá­zad későbbi évtizedeiben is, elsősorban e pályák irányá­ba nyílottak a kapuk. Boross József negyven esz­tendőt felölelő, felnémeti ta­nítói működése során a falu közéletének is tevékeny mun­kása: évtizedeken át a kép­viselőtestület tagja volt. Há­la az egykorú, pontos köz- igazgatási ügyvitelnek, jegy­zőkönyvi adatok őrzik a ta­nító úr közéleti munkájá­nak emlékét. Ezúttal csupán egyetlen, a falu életében olyannyira fontos momentu­mot idézünk fel. 1891. ápri­lis 5-én, a képviselőtestület rendkívüli közgyűlést tar­tott, amelynek tárgya az ál­lami postahivatal megszün­tetése, avagy további mű­ködtetése volt. A testület tagságának többsége, a több­letkiadások miatt — ami a lakosság adóterheit növelte volna nyilván — a megszün­tetés mellett szavazott, mi­re Boross József felajánlot­ta: elvállalja a „postahiva­tal ingyenes vezetését”. A — Hát ezek a bőröndök? — Nem látod, hogy bőrön­dök? — Azt látom, de minek vannak a tornácon? Kobzos nagyot nyel. — Azért, mert nősül. Az­tán meg kívül tágasabb! — Elküldte az egyetlen fiúnkat? Maga vén bolond! — jajdult fel Rozi. Kobzos nem szereti, ha az asszonynak igaza van. A fe­jére nőtt már, azért mer ilyet mondani. De az úris­tenit, ki hallott még ilyet? Egyszerre lakodalom, meg keresztelő!? — Elzavartam, az istenit a fajtájának! El én! Egy megesett lányt akar elvenni. Azt mondja, tőle van a pulya, de én nem hiszem! Hát akkor te is út, fel is út! Az én házam nem átjá­róház, hogy mindenféle jött- ment csak úgy betegye a fenekét! Rozi megszeppen az öreg indulatától. Máskor ilyen­kor elhallgat, de most nem tud. — Maga meg nem is be­szélt még rendesen Jancsi­jegyzőkönyvi passzust szó szerint idézzük: „Boross Jó­zsef képviselőtestületi tag azon előadott indítványára, hogy a m. kir. postahivatal további fenntartása iránt in­tézkedés tétessék, a testület Boross József azon indítvá­nyát, hogy a posta kincstár által követelet 97 frt hozzájá­rulási összegből 40 frt-ot a testület szavazna meg — nem pártolja azon indokból, mert ha az állami postahivatal Felnémeten beszüntettetik, ezáltal a község újabb ki­adással meg nem terheltetik, miután az Egerből Apátfal- vára közlekedő postakocsi — úgy, mint Szarvaskőben. Fel­németen is — a le- és fel­adásokat eszközli — a levél­gyűjtésnek pedig a község­háznál történő eszközlésére a jegyző az alkalmat megta­gadja. Boross József indít­ványozó ezzel szemben kije­lenti, hogy a postahivatal in­gyenes vezetését — csupán a kézbesítési díjakért — elvál­lalni magát kötelezi, csak­hogy a m. kir. postahivatal Felnémet községben megtart­ható lehessen. E kijelentését a testület köszönettel fogad­ja és ajánlatát a m. kir. pos­taigazgatósághoz felterjeszte­ni határozza." Szép - gesztus volt ez Bo­ross József részéről, s tegyük hozzá : nem is egyszeri fel­vállalása a közösség ügyei­nek. Magánemberként is ön­zetlen volt, a hagyomány szerint mindig kész volt a bajba jutottakon segíteni. Szívesen vállalt kezességet, ha a falu valamelyik lakó­ja kölcsön felvételire kény­szerült. s tette ezt akkor is, ha tudta előre: az adósság visszafizetése az ő köteles­sége marad. S nem hagyta sorsára az elesetteket akkor sem, amikor kolerajárvány tizedelte a falut. Temetett, vigasztalta az életben ma­radottakat. a patak partjá­ra épített „kolerakórházba” (ma is megvan az épület) vitette a betegeket, akiknek még volt esélye az életben maradásra. Pedig saját csa­val. a lányt se látta, mégis elüldözi őket a háztól! Mi­lyen ember maga?! — Hogyhogy milyen em­ber? Hát nem dolgoztam én eleget, mióta csak az eszemet tudom?! Nem ne­veltem fel ezt a latort ren­desen? És ez a hála érte. Elmegy az első megesett lánnyal! Márpedig, amíg én élek, az lesz ennél a ház­nál, amit én akarok. Meg­értetted?! Az asszony egyszerre ki­csinek érzi magát, nagyon kicsinek. Néma fájdalommal indul kotlát ültetni. Az öreg Kobzos úgy érzi, megnyerte a csatát. A fron­ton érzett egyszer ilyet. Húsz kilométert mentek elő­re egy nap alatt, pár puska­lövéssel. Ez még az elején volt. Ilyen veres volt akkor is az ég. Aztán másnap haj­nalban iszonyatos ágyútűzre ébredtek. Ágyútűzre a há­tuk mögül. S morgott a föld, a tankok dübörögtek. A dűlő felöl motor berreg, aztán előbukkan a téesz GAZ kocsija. Gyorsan jön, megáll a tanya előtt. A fiú. szótlanul száll ki, felmegy a tornácra, felveszi a bőrön­ládjával is kellett törődnie. A család egyre népesebb lett: 1872 és 1889 között Bo­ross József és Péter Erzsé­bet házasságából nyolc gyer­mek született. Közülük ket­tő pici korában meghalt: az 1874. június 17-i születésű László József csupán egy hó­napot élt, József pedig — aki 1887. november 11-én látta meg a napvilágot — tizen­egy hónapos csecsemőként távozott az élők sorából. Az életben maradottak pedig nőttek, s bár a feleség mó­dos lány volt, szép hozo­mányt hozott a házasságba, a megélhetés feltételeit ke­mény munkával kellett biz­tosítania. A hat élő gyer­mekből négy lány volt, őket férjhez kellett adni, az idő­sebb fiú apja nyomdokaiba lépett, tanítói pályára ké­szült, a legfiatalabbat, Józse­fet pedig az erdő vonzotta: erdész lett... Valamikor, jó négy évti­zeddel ezelőtt, amikor a köz­ségi könyvtár megkopott, több ízben is újra bekötött könyveit olvasgattam, nem gondoltam, hogy némelyike még abból az időből szárma­zik. amikor Boross tanító úr Búzás Ágoston, az akkori jegyző és Korózs József bí­ró a községi könyvtár törzs- állományát létrehozták. A képviselőtestületi jegyző­könyv 1891. április 12-i be­jegyzésében olvassuk: „A... tekintetes tanfelügyelőség 617 számú ajánlata — a népis­kolai, illetve községi nép­könyvtárnak a Franklin Tár­sulattól leendő beszerzése tárgyában olvastatván hatá- roztatik: A népkönyvtár fel­állítása kimondatik és a Franklin Társulat kiadvá­nyaiból — »negyedik kiadás első gyűjtemény (173 munka 97 kötetben)« beszerzése az elöljáróság kötelmévé téte­tik. A beszerzés módozatai­ra nézve kimondatik, hogy a gyűjtemény ára évi 24 fo­rinttal 5 év alatt fizetendő, éspedig minden év május ha­vában; a könyvtár átvételére Búzás Ágoston közjegyző jo- gosíttatik fel." döket, aztán nagyon lassan megy a kocsiig. A bőröndö­ket beteszi a hátsó ülésre. — Isten áldja, édesapám! Ezt már a terepjáró ajta­jából mondja, visszafordul­va. Aztán fölzúg a motor. A berregésre Kobzosné is előkerül, s látja az induló terepjárót. — Jancsi, Jancsikám! A fiú ezt már nem hall­ja, az anyja a tornácnál zo­kog. Az öreg Kobzos arca is megrándul. Eddig csak apunak szólította Jancsi, r esetleg apának. Sose mond­ta, hogy édesapám. Kobzos mereven áll, de lelkét me­legség járja át. Odamegy asszonyához, s vállára teszi a kezét. — Ne sírj már, egyszer úgy is elment volna. Ha nem most, később. Ki kell azt próbálni, mennyire em­ber már. S hallgatnak. Csak az asz- szony hüppög. — Hanem, hallod, eredj be holnap a faluba, hogy tudjuk, kiféléhez is kerül. Vidd magaddal a takarékot is, aztán majd meglátod, mennyit kell kivenni belőle. Kobzosné nem mozdul, csak a hüppögése csönde­sül el. A naplementétől az egész tornác meszelt fala lángcl. Néznek, néznek a poros dűlöátra, aztán az asszony az öregre pillant. Micsoda mély barázdák ezek? Csupa árnyék és csu­pa fény. Bóta Katalint mégsem a szóbeszédek teszik kivételes emberré, hanem az, hogy az utóbbi időben szinte majd­nem valamennyi népművé­szeti pályázatot megnyert. A moszkvai Világifjúsági Ta­lálkozó alkalmából meghir­detettet is. Az öt első díjas között ő vezeti a népi ipar­művészek mezőnyét. — A szilvásváradé fogathaj­tó-világbajnokság idején uta­sítottam vissza a pénzt, két­százezer forintot — igazolja az egyik híresztelést. — Ugyanis a sportverseny al­kalmából a Népi Iparművé­szeti Tanács által rendezett pályázatot megnyertem. Ar­ra kértek, hogy szériában gyártsak darabokat az őzkö- römdíszítésű bőrtáskáimból. Nem vállaltam. Meggyőző­désem, hogy a nívós mun­ka nem egyeztethető össze az anyagiassággal. A kettő nem megy együtt. A külföl­diek szerették volna meg­venni a díjnyertes darabot. De az egyedi termék. Négy hónapig „ültem rajta”. Nem adom el. Amelyekkel nye­rek. megtartom magamnak. — Sa kecske? — kérde­zek rá a másik pletykára. — Az nem kecske, hanem birka volt — kacagja el ma­gát. — Minden évben meg­hívnak Velem be, a népmű­vészeti alkotótáborba. Ott kaptam ajándékba egy el­esett kis állatot. Hazahoz­tam, felneveltük a férjem­mel. s a következő évben visszavittem, s ott vágtuk le. Már én is elgondolkodtam rajta, hogy mi lehet az oka a szóbeszédeknek. Ügy gon­dolom. hogy a butaság és az irigység. Sajnálják, hogy annyi sikert érek el. — Pályázat, pályázat és megint csak pályázat, ön szinte mindegyiken indul. — A népművészeknek nincs főiskolájuk — válaszolja. Rá­adásul az idősebb mesterek nem szívesen adják át ta­pasztalataikat. A vetélkedők arra késztetik az embert, hogy alaposan elsajátítsa a szakmát. Már úgy érzem, minden, számomra fontos versenyt megnyertem. Az idén a legrangosabbnak szá­mító népművészeti díjat, a Gránátalmát is nekem ítél­ték: a napokban vehetem át. Lehet, hogy furcsának tűnik, de elképzelhető, hogy ezután már a „pénzes” meg­bízásokat sem utasítom visz- sza. Mert nagyon drága a bőr, s ráadásul az ABG-ben sem adják ingyen a kenye­ret. A VIT-pályázatra küldött bőrdíszműveit nem vehetjük szemügyre. Ezek jelenleg az Országos Széchényi Könyv­tárban láthatók, ahol a legsikerültebb alkotásokat ál­lították ki. Később ezeket Moszkvában is bemutatják. egy fényképes kiadványból kiderül, hogy erre az alka­lomra Egymással variálható, bőr ruhadarabok címen ad­ta be munkáit. Közöttük diszkótáska is található, ame­lyen meglepő a népi motí­vum. — A népi iparművésznek az a feladata, hogy a hagyo­mányok felhasználásával ké­szítsen mai használati tár­gyat — magyarázza. — Te­hát szó sincs szentségtörés­ről. A beküldött darabok kö­zött a legnagyobb méretű a női bőrköpeny. A hátára, egy életfába rejtettem a mondan­dómat. Igaz, nem ment köny- nyen. Ugyanis a kiírás sze­rint a testvériséget, a népek összetartozását kellett ábrá­zolnunk. Nagyon nehéz volt ezt megvalósítanom, mivel csak a magyar népi hagyo­mányokra támaszkodhattam. Végül is egy dunántúli tük­rösről vettem át a mintát: egy békegalamb a szájában tartja az ötfelé ágazó galy- lyat. Így kívántam jelképez­ni az öt világrész összetar­tozását. Már nagyon készü­lök a moszkvai útra, s egy kicsit büszke is vagyok arra, hogy a kezem munkája ré­vén juthatok el oda. A szov­jet fővárosban nemcsak a díjnyertes produktumokat mutatom be, hanem egy kis ízelítőt is adok abból, hogy miként dolgozik ma egy ma­gyar bőrös népi iparművész. Hogy minél teljesebb le­gyen a kép, kész táskákat, öveket, mellényeket is viszek magammal. Érdekesség, hogy Bóta Ka­talin csak hat évvel ezelőtt kezdett el bőrművességgel foglalkozni. Teljesen véletle­nül. — Vásároltunk egy hasz­nált lakást — mondja. — Tataroztuk, helyrehoztuk a férjemmel, s ott álltunk, hogy valahogy be kellene rendez­ni. Nagyon tetszettek a Kép­csarnok Vállalat bőrtükrei. Úgy gondoltam, olyat én is tudok készíteni. Megcsinál­tam ... S azután a bőr meg­szállottja lettem. A búcsúzás előtt büszkén mutatja szerszámkészletét. Neki van a legszebb az or­szágban. Rézcsavarok díszí­tik, a nyelük ón. Ajándékba kapta Hódosi Péter népi iparművésztől, aki országos pályázatot nyert ezekkel. A legügyesebb mesternek a leg­szebb dukál. Csak nehogy kitalálja va­laki, hogy azért dolgozik ilyen szépen, mert ezek a szerszámok mindent elvégez­nek helyette. De ha mégis? A lényegen az akkor sem változtat semmit: akad Eger­ben egy népi iparművész, akinek eddigi tevékenysége előtt kalapot kell emelnünk. Homa János (Folytatjuk) Budahózi István: Naplemente 11/2.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents