Népújság, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-27 / 175. szám
ilvak üzenete... rangos hagyományokkal büszkélkedő műem- ri egyetem újabb kurzusa, amely augusztus 7;y hetven vendég a' hajdan volt falvak üzcneté- építészet megőrzésre méltó kincseit csodálhatja, idésfeikeltő jelleggel — nemcsak az előadások- cillantjuk — fotókban és szövegekben egyaránt t is. (Szabó Sándor felvételei) Vallanak a középkori parasztporták (Részlet) Tudománytörténetileg bizonyítható, hogy a középkori építészet fogalomtárába sokáig nem tartoztak bele Magyarországon a parasztporták épületei. Templomok, kastélyok, majd városházák és polgárházak töltötték ki azt a kört. amit művészettörténészek vontak meg. és eleve stílustörténeti jegyek, nem pedig funkciónális adottságok szerint különítették el az egyes építményeket egymástól. Ehhez a gyakorlathoz a régészet is társult és a lajstromba vett épületek számát természetesen elsősorban romokkal tudták gyarapítani. De ezek között is megkülönböztetett figyelemmel kezelték a díszes faragványokkal ékes épületmaradványokat; úgyszólván semmiféle konkrét tapasztalatuk nem volt a falusi lakóházakkal kapcsolatban, nem hogy középkori falvak paraszti építészetét nem tudták felidézni, de nem ismerték a közelmúlt falusi történelem építészeti hagyományait sem. Tulajdonképpen csak az elmúlt emberöltő során változott e helyzet, nem csekély mértékben annak következtében, hogy a falu nagyarányú városiasodása következtében a múlt kézzel fogható bizonyítékai nagyon gyorsan tűntek el, a műemléki jegyzékekből (amelyek nem is olyan régen tartalmaznak parasztba - zakkal és gazdasági épületekkel kapcsolatos adatokat) igen gyakran kelleti olyanokat törölni, amelyek a tiató- sági ellenőrzés nélkül maradt és ezért lebontott épületekre vonatkoztak. * Ennek ellenére, valamelyes ismeretekkel mégis rendel kezünk. Tudjuk mindenekelőtt azt. hogy Magyarország beletartozott abba az építészeti régióba, amelynek falusi építészetét kezdetben (korszakunkban: az Árpádok korában) a földbe vájt veremházak és ólak sokasága jellemezte. Nem lehetetlen, hogy ezek az építmények elsősorban az Al-Duna síkságán levőkkel, valamint Del- Ukrajna folyamvölgyeiben meghúzódó falvak házaival tartottak rokonságot. Ezek a putrik olyan településeken épültek, ahol az egyes házak között úgyszólván nincsenek távolságok, ahol a lábasjószág karámjai és a termés (azaz a kazlak és az asztagok) a település szélén, övezetszerűen helyezkednek el. Ugyanitt ásták meg a gabonásvermeket is. Persze, voltak másfajta házak is. Az erdővidékeken sok volt kezdetben a magányos tanya, olyan, gerendákból ácsolt épület, ami egyetlen, esetleg két lakóhelyiségből állt, s ami mellett ól is rx>lt (talán földbe mélyített), meg valami szín, azaz négy tartóoszlopon egy tető, ami alatt csépeletlen gabonakévéket tárolhattak. Az egész komplexumot árok védte és olyan, karókból rakott vagy vesz- szőből fonott kerítés, ami elhatárolta a kultúrtájat az erdőtől, tehát sok helyütt elkerítette a szántóföldet is. A házak gerend^vázas, fonott falú és tapasztott épületek lehettek. A fenyőövezetben viszont (elsősorban Erdélyben) boronaácsolatok is gyakoriak lehettek. Kő- vagy téglaépületben alkalmasint nem lakott paraszt. A XIII. században alakult ki az a gyakorlat, hogy a parasztokat rendezett falvakba telepítik. A telek lett a parasztgazdaság egysége, s csaknem minden új falu egymás mellett kimért teleksorból állt. Ezekben a falvakban a házak egy út mellett sorjáztak, a házak mögött ól volt, néhol talán több is. a lakó- és gazdasági udvaron állt a szín, meglehet, ez is a többi épülettel egy sorban. Meglehet, hogy a korszak végén a gazdagabb portákon (ahol nemes ember lákott vagy a pap, néhol pedig paraszt) már 'csűrt is építettek, ezzel azonban keresztben lezárták a telek lábát és a csűr egyik részében a számosállatok ólját rekesztették el. Erre valószínűleg csak Erdélyben került sor, és talán az ország északi részének hegyvidékein. A gazdasági udvar után a veteményeskert következett. ebben gyümölcsfák is voltak, és akadt olyan porta is. ahol méhes gyarapította a gazdaság hasznát. Az udvarokat kerítés választotta el a mögöttük húzódó szántóföldtől. Eredetileg minden egyes telek szántóföldje a telek lábában húzódott. A szántóföld kisebb parcellákra volt telkenként széttagolva, melyekben különféle kultúrákat neveltek, sőt akadt darab is, amelyet parlagon pihentette!^ vagy kaszálóként hasznosítottak. Később, amikor újabb irtások révén a parcellák tömbje újabbat (vagy újabbakkal) egészült ki. s ezt dűlőnek nevezték, rátértek arra. hogy a szántóföldek egyik részében, tehát az egyik dűlőben vetés van, a másik parlagon pihen. Ezt akkor nyomásnak (calcatura). ill. ugarnak nevezték. A módszer már az Árpád-korban ismert volt a földesúri majorságokban, de a paraszt- falvakba csak a XIII. század végén vezették be. A következő században volt arra is példa (elsősorban szűk határú falvakban, ahol intenzíven kellett kihasználni a földet), hogy a termőtalajt három részre osztották, őszi, tavaszi vetésű földeket különítettek el az ugartól. Ez a módszer azonban sehol sem volt divatban az Alföld tágas téréin, ahol a középkori gazdaság meglehetősen extenziv volt. s nem a növénytermesztés, hanem az állwtlartás dominált benne, s nagyon sok hasznosítatlan termőföld volt még, amit, egyelőre még birtokba se vettek. Az alacsony népsűrűség és a lakatlan foltok tették lehetővé, hogy a XIII. században ide telepítsék a kunokat és a jászokat. tehát olyan, a népvándorlás kései hullámaival a Kárpát-medencébe érkezett nomádokat, akiknek létalapjuk elsősorban a külterjes állattartás volt. Ezek akkor még filcsátrakban laktak és csak a korszak végére költöztek be a sárból rakott falu házaiba. Nagyon valószínű, hogy az Alföldön a gazdasági épületeket csak ritkán tekintették a telek szükséges tartozékainak, s ha igen. megelégedtek a földbe mélyített ólakkal vagy az egyszerűbb színekkel. Meglehet-, hogy ezek a külterjes gazdaságon alapuló falvak és néhány mezőváros már nem soros telekrendű volt. hanem halmaz. Erre azonban (a városok XV. századi adatain kívül) nincsenek határozott bizonyítékok. Annyi mindenesetre megjegyezhető, hogy a legtöbb település soros telekrendű volt. a porták vagy az út két oldalán húzódtak, vagy csak az egyiken. Előfordult az is. hogy az út kiszélesedett, vagy egy orsó alakú, vagy egy kör (esetleg négyszög) formájú térbe torkollott, és a telkek ezt a teret szegélyezték. A templom rendszerint a tér közepén vagy egyik sarkában állt és a középkori oklevelek tanúsága szerint (amit többnyire akkor szerkesztettek. amikor a falu földesura zálogba adta birtokát) a templomot mindig építették bővítették, tornyát magasították, fedélszékét javították stb.. vagyis lehetőséget találtak arra, hogy a presztízsépítkezés maradandó emlékekkel gyarapodjon. Dr. Hoffmann Tamás a Magyar Néprajzi Múzeum főigazgatója bI a múlt indulat azonban bennük égett, s mihelyt lehetőségtik adódott rá, újabb akciókba kezdtek. Sanyargatóik eleinte fennhéjázóak voltak, később, ha dühöngve is, de csak engedtek, s a hosszú évtizedeken át kivívott sikerek még edzettebbé tették az egymást követő nemzedékeket. A tragédia előszelét még nem érzékelték, pedig a szőlő legnagyobb ellensége, a filoxéra, 1873-ban már elérte Dél-Magyarországot, s 1884-ben betört Heves megyébe is. Eleinte teljes lett a pánik, mert semmit sem tudtak tenni ellene, minden védekezésforma kudarccal zárult. Végül azután rájöttek, hogy kiutat csak az ellenálló fajták telepítése jelenthet, Ezért elfeledték keserűségüket. s vállalták a többletmunkát. Tehették, hiszen a határt nem ismerő szorgalom már ezredéve gyökeret vert őseikben. Azokban, akiket nem óhajtottak feledni, akiknek életéről legendákat szőttek esti borozgatásaik alkalmával, amikor a hold ezüstje rajzolta ki a Sárhegy mélykék tömbjét. A kicsiny épületet mintegy kétszáz esztendeje emelte egy iparos, akinek egy kis szőlőterület is jutott, ezért a vályogfalú, nádtetős, s a világra tenyérnyi ablakszemekkel hunyorgó mini ház alatt pincét is vágatott, örömeit és bánatát nem jegyezte fel senki, jogos háborgásaiban, teremtő indulataiban nem osztozhatunk vele, mert nem ismerjük őket, de a konyhai felszerelések és az egyik szoba berendezési tárgyai közvetve róla, s leszármazottai- nak életéről is vallanak. Boldog Ezért aztán megindult a gyűjtőmunka. Hozták a diákok és a felnőttek egyaránt a fehérlyukas hímzéssel, a madeirával díszített vállken- dőket. az országszerte keresett térítőkét, a sajátos motívumokkal mintázott tányérokat, a felül tarajos, keményített ingvállakat, a kancsókat. A Hatvan és Vidéke Áfész próbabábukat adott, s ezeket öltöztették a szemet gyönyörködtető ruhákba. A termelőszövetkezet irodai dolgozói vállalták a megkopott lócák, székek festését. A tanács is vérbeli mecénás volt, hiszen biztosította az épületet és szervezte a társadalmi segítséget. Az utóbbi könnyen ment. mert mindenki azt óhajtotta, hogy elkészüljön a „múzeum". 1979-ben végre teljesült a régi óhaj. Az avatás alkalmából önfeledten ünnepelt az egész település. Azóta évek teltek, de a helybeliek ma is büszkék összefogásuk sikerére. Ez a jó érzés hat át engem is. amikor régi tekinteteket. hajdani mosolyokat, szivet melengető szerelmeket idézek a házban ... Hol vannak már a dologra termett, a szívós szépapák és ükanyák? Nevüket nem őrzi a krónika, s leszármazottaik se tudnak róluk semmit. Eltűntek a rendre múló időben. Velük együtt semmivé lett megannyi, keserűséggel telt. ritkán örömmel is fűszerezett órájuk, s végső nyughelyüket is hiába keresnénk. Nem testáltak senkire vagyonokat, hogy mint a mesés kincsekről híres Krözus- ra, hivatkozzanak rájuk. Mégis üzennek a mának, tudósítanak rég volt napjaikról, ösztönös művészi adottságaikról, hiszen szebbik énjük, alkotókedvük ajándék, létező érték. Felvillantja kellemes perceiket, önfeledt jókedvüket. nehezen oszló bú- songásukat. Gyerekeiknek tanították a mintázás tudományát, a hímzés fortélyait, s ők is továbbadták, megtoldva egyéni ötleteikkel. Nemzedékről nemzedékre. Azok a régi viskók, azok a zsúptetös, a tenyérnyi ab- lakszemeikkel napra hunyorgó épületek, s az egykori bútorok, a házilag fabrikált használati tárgyak! Ki emlékszik rájuk? Legfeljebb a néprajzosok, ők is csak azért, mert erre is felkészítették őket. A tizenévesek példaképeiket a kozmoszt ostromló űrhajósok közül választók, a motorizált világ csodálói. mit se hallottak erről. Néhány évtized múlva már csak a szakkönyvekben olvashatnánk róluk, ha nem akadnának lelkes lokál- patrióták, ügyes, tettre kész lakosok, akik megóvásukért kardoskodnának. Mennyi a szemet gyönyörködtető látnivaló, csak győzzük raktározni az élményeket! A tisztaszoba sarkában ott az 1913-ban készített menyasszonyi ágy. A tornyos fekvőhely is jellegzetesség, s festésekor nem fukarkodtak az élénk színekkel. Erre kerül kettéhajtva a dunna, s rá merőlegesen állítva, a párnák. A sublótban megtekinthetők a különböző viselet ek darabjai. Emiit a fakeretes tükör, az almárium, a rokka, s köcsögben sincs hiány. A konyhából ■nem hiányzik a szövőszék, a szat- va a guzsaly, a mángorló. Aki ide belép és szétnéz, visszasuhanhat az időben, érezheti a századelő hangulatát, és egy kis fantáziával elképzelheti, miként, milyen környezetben töltötték napjaikat az előbbre jutásért küzdő hajdani fiatalok, akik megannyi bajjal birkózva, ar- ra is képesek voltak, hogy akaratlanul is, de megfejtsék a szépet, s a természet ezerarcúságát fedezzék fel egy edényben, egy virágban. Ütjára indult a tű és a him- zöfonal és alakultak a változatos motívumok. (Részletek a szerző Üzennek az ősök című könyvéből) NÉPÚJSÁG, 1985 július 27., szómból MŰVÉSZET ÉS IRODALOM
