Népújság, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-27 / 175. szám
A könnyűbúvár nagy csobbanással veti magát a Vörös-tenger vizébe: meg visszanéz a Szaturnusz hajó szürreális látványára, de gon. doiatait, figyelmét már az alatta tátongó mélységek, a koralltornyok, a gorgónia legyezője és a hajóroncs élő. világa köti le, hiszen filmet, fotókat készít erről a Magyar Televízió Natúra Szerkesztősége viz alatti forgatócsoportjának tagjaként. Kőhidi Imre képriportja Póni ló és palacsinta A budai vár köves utcáin egy gombostűt nem lehet leejteni. annyi a járókelő. Magyar szót alig hall az ember. A Mátyás-templom előtt sátrak, bazárok, butikok. ahol egy angol Lady palócbabát vásárol, a barátnője matyócsipkét, a koros öreg úr valódi rafiacsapóval felszerelt karikás szij- ostort. Az autóbuszparkolóba egy babakocsit is nehezen lehet beszorítani, némelyik busz valóságos üvegcsoda, légkondicionált utazószalon, ahonnan kiszállni csak a mesés budavári látvány kedvéért érdemes. A csoportok és a személyes kíváncsiskodók többnyire a Mátyás-templom felé igyekeznek, ahonnan a térre hallatszik az orgonaszó. Érkeznek a menyasz- szonyok. vőlegények az újabb és újabb násznép, nekik dukál a főbejárat, a turisták az oldalajtón kíváncsiskodhatnak. — Magyar folklór — magyarázza az angolnak a feltehetően vidéki rokon, de ő sem nem lát, sem nem hall, csak csattogtatja a fényképező gépet, a felesége a filmfelvevővel dolgozik. A mindent megolvasztó hőség csak a templom falai kozott enyhül, ahol a szentély, — a templom kisebbik része — a jegyespároké, a többi a turisták paradicsoma. Illő tisztelettel és áhítattal hallgatják az Ave Máriát, a pap hangját senki sem érti az akusztikát rontó mikrofon miatt. Karinges, szikár, kopaszodó pap próbál rendet és helyet csinálni a kifelé induló házaspárnak, egy másik fennhangon sürgeti: — Siessen Bokor atya! Tíz perc múlva érkezik a következő jegyespár. . . — Mennyi esküvőjük van ma délután? — kiváncsis- kodirm, mire az atya sietve, de készséggel válaszol: — Amint látni tetszik, van tennivalónk! Félóránként egy. Nem irigylem Bokor atyát, azokat sem. akik életemlékül szánják önmaguknak a csodálatos, történelmi helyen a szent frigyet, még kevésbé a násznépet, akik percek alatt szögről-végröl lesznek rokonok és összekeveredve a turistákkal a térre tódulnak. — Szóval ti vagytok a Friciék? — Persze, hogy mi! Tíz éve találkoztunk Bodrogke- resztúron... A hőség ellenére lenyűgöző a hitvány, lenn a hömpölygő Duna, a hatalmas világváros és itt fenn a vár. ahová késő délutánra végre megérkezik a Gellérfhegy felől a húst hozó szellő. A nézelődő sétálgatásba is el lehet fáradni, de az Úri utca felől hamisítatlan, korabeli konflis érkezik, tele utassal. A következő egy pónilo- vas kis hintó, csordultig gyerekekkel, a bakon pedig. — nem hiszek a szememnek — egy falumbeli fiú: Guszti! — Tiszteletem! — tartja magasra az ostort, és máris szorosra fogja a hajtószárat, feszül a zabla a ló szájában. — Mi van Gusztika? — buggyan ki belőlem a kíváncsiság, mire a fiú lepa- roláz a bakról, és közli, hogy egyet fordul még a gyerekekkel, aztán „leteszi' a fogatot. Este Gusztiéit vendége vagyok. Rablóhúst forgatunk a budai villa árnyas udvarán, a felesége, Sárika fűszerezésében. — Eredeti erdélyi különlegességek! Szó szót követ, magam a falusi ember természetes kíváncsiságával lepem meg Gusttikáékat, amin ők egy csöppet sem csodálkoznak. — A pániról apád nem is beszélt! — Tudja bátyám, a póni csak amolyan hobbiféle, — ha úgy tetszik — egy kis játék az amerikai palacsinta mellé. Negyvenezer volt a lovacska, húsz a hintó, a szerszám. Tulajdonképpen egy Grundig tv ára az egész, ráfizetésről persze szó sincs, bár egyelőre a nyártól függ minden és attól, hogy milyen hosszú és kellemes lesz majd az ősz? Sárika a tányérokra rakja a húst, a hagymát és kellékeit, szemében furcsa tűz vibrál: — Mindezt úgy értse, hogy Gusztika lovacskázik, én meg a faházikóban reggeltől estig döglök a tűz mellett és sütöm a Gofrit. miközben hallgatom az ideges embereket: — Mi lesz már? Mi az, hogy elfogyott a csokoládés tejszínhab? Guszti a poharakkal bajlódik, egyelőre egy szava sincs Sárika villámlásaihoz, és a bölcs ember nyugalmával hagyja, hogy elvonuljon a feje felöl a vihar. Később válaszol: — Szivecském! Te csak ne szidd a Gofrit! Elvégre ez a mi aranytyúkunk. A tésztája könnyű, néhány szifon vaníliás, kakaós, csokoládés tejszínhab, vagyis parányi nyersanyag. és mindez darabonként tizenkettőért. . . A fiatalasszony nem nyugszik: — Tudja a „mérnök" úr agyából kipattant az isteni szikra, a nagy lehetőség! — Lóra ülök! Igaz. csak pónilóra, és azzal hurcolom a külföldi széplányokat, a feleség pedig marad jón csak (t palacsintasütő mellett. Ez a biztos pénz! A kettő persze nem egy műfaj, elvégre az is más ha valaki egész nap jralacsin- tát süt és az is. hogy séta- kocsikázik... Gusztika rám kacsint, ölbekapja a dühös szépasz- szonyt. és belecsókolja a szót: — Már megint ez a féltékenység! Sárika dühe kacagásba fordul. — Tessék vegyen még! — Tanár néni! En is kapok? — nyújtja Gusztika kedveskedve a tányért ám a durcás feleség szomjas lesz. — Előbb le önts nekem egy pohár vöröset! Szép. kellemes nyár este van. A szó elkalandozik egeszen a szülőföldig, ahol most aratják a búzát. permetezik a fagytól, jégtől gyötört szölőtáblákat. és ahol a nyár után majd az őszi betakarítás ad megállás nélküli munkát a falu népének. — Mikor jártak itt apá~ dék? Gusztika arca megnyúlik, szarában némi keserűséget érzek. — Nem szívesen jönnek! Édesanyám azt írja. hogy apámra ég-föld szakad, ha Pestet említik előtte. — Megértem! — szalad ki belőlem a mondanivaló, tartok is tőle. hogy megbántottam vele Gusztikát. — Úgy van ez. hogy egyik szemük sír. a másik meg nevet. Taníttattak, kertészmérnök vagyok, nagy reményeket fűztek hozzám, apám egyszer pityókásan azt mondta: — Lehetsz te itt még mérnök is fiam! Sárika süteményfélét ropogtat, esze ágában sincs haragudni. Tűnődöm. hogy megmondjam-e neki azt amit a múlt héten a szüleitől hallottam? Eburalakó! Rászánom magam. — Apádék szégyellnek! Anyád még azt is mondta, hogy ha az államnak lenne, visszafizettetné veled a rád- költött dotációt. Neked a pénz az istened! Gusztikát egykönnyen nem lehet kizökkenteni a nyugalmából felhajt egy pohár bort. Unni kezdjük a témát, örülök, hogy másra tereli a szót. — Mit tud a bátyámék- ról? — Jól vannak! Dolgoznak a tsz-ben. ősszel beköltöznek az új házba. Két gyerek mellett igaz nem könnyű nekik, de hajtanak ők is, úgyszólván éjjel nappal. — Anyámék jól vannak? v— A legjobban! Szegény anyád mindig csak azon siránkozik. hogy miért nem inkább Andrist taníttatták? Azóta agronómus is lehetne: Gusztika nem szól, csak gondolkodik. > — Egyszer. —, ha akarod felküldöm őket hozzátok. Rábeszélem anyádat is! Biztosan örülnek majd a gyerekek, ha a vár körül meg- kocsikáztatod őket. Pónilo- vat úgyis legfeljebb csak cirkuszban látnak... Szalay István
