Népújság, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. július 13., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Lőrinczy István: Dzsesszhangverseny Louis Armstrongért I. kezdetben volt a nagy folyam egy szénégető fia trombitált a ködben hajókürtök rikoltották a dzsesszt s rekedt négerek sírtak örömükben II. aztán táskaszájában hörgött a blues mikor énekelt fehérek karneválján majd önmagának dúdolt spirituálét sötét verejték folyt a trombitáján Szokolay Zoltán: r()én kenyér Vasárnap este. Árny borítja el a neontóesál. valaki sietett, nem tudja. hová. Mért épp itt állt meg? összegyűrt újságpapírt sodor a játszótér felé a szél. Hadd feküdjek gazdám asztalán, ez hagyjon, meg ne szegjen. Holdpenge villan elő az árny bő ujjából. Vasárnap este van. Télutó. Egyre ünnepélyesebb abrosz a szürke beton. Hihetem: tavaszelő. Hihetem: gyorsuló léptekkel tovasiet. Hiszen: gazdám egy kóbor kutya lesz. Bensőmben hajladozik a bünbocsánat. Meghalljátok-e majd, nyári búzamezők? Várlak, te loncsos emberkerülő. Boldogan nyugszom, vén kenyér. — Pillanat! — szólt közbe valaki, amikor Piszka lélegzetet vett. A megzöldült tengerészbabának torkán akadt a szó. — Pillanat — mondta a piroskaftános, svájcisapkás, kaporszakállas jövevény. — Nemde jól értem? ön rendelne egy portrét? — ö — rebegték kórusban a babák. — No, akkor — állította fel állványát a kaporszakái- lú —, lesz szíves modellt ülni nekem. — Mint a mesében — álmélkodott Jázminka, de a felfuvalkodott költő nem is hallotta, mit mond. Érdekelte is őt a kaporszakáll! A sátáni vigyor! A sohasem látott szerszámok! — Aztán szép legyen ám! — mondta felsőbbségesen, s egyik lábát átvetette a másikon. Amikor elkészült, mi tagadás, a babák csodájára jár. tak a festménynek. Piszka virágos réten ült, egy hatalmas farönkön, s az erdőt átszelő út mintha hullámzott volna a lába alatt... — Mivel tartozom, mester? — szorongatta meg a költőfejedelem a kaporszakállú festő szivárványszínű kezét. — De ne is mondja: tudom már! Verset kap tőlem! — s azzal bele is fogott: Én va- gyök a legszebb, legokosabb költő — ki megörökített, a legnagyobb festő! A kaporszakállú hálálkodva tárta szét karját. — Ez nekem elég — je. lentette ki. — A nagy Piszka minden sora a boldogságot hordozza magában számomra! Igen ám, de miután a megzöldült tengerészbaba felerősítette az ágya fölé a saját képét, éjszakánként olyan förtelmes álmok kezdték ki. nozni, hogy sokszor bizony óbégatva riadt fel. Nyögött, sóhajtozott, dobálta magát a költők fejedelme, de az álmai, akár a kígyóvá változott drágakövek, mintha boszorkány kezén mentek volna át. Fogyott, sápadt a megzöldült tengerészbaba, s egy egyszavas vers nem sok, any. nyi se jutott eszébe. — Te — súgta oda Puszá- ló Jázminkának —, annak ott a képen meg mintha éppen hogy kikerekedne az arca! — Jé! Tényleg! — lepődött meg Jázminka. — De érdekes! Puszáló azonban nem hagyta ennyiben. — Itt valami baj van — kereste föl Álomörizőt, a babák jótündérét. — A képen hízik, vigyorog, amúgy meg fogy és morog. Hát így történt, hogy egy este a babák lesben álltak az alvó Piszka ágya körül. — Odanézz! — kerekedett el Szörpike szeme, s alig akarta elhinni, amit látott. A festmény Piszkája körülkémlelt, aztán elővett a rönk mögül egy zablát, s le- ugorva a falról, a valódi Piszka hátán termett. — A ló kilő, kilő a ló — sugdosta a valódi költő fülébe a festmény költője —, nem is vagyok, csak száz kiló, a ló kilő, kilő a ló, egy nagy költőnek ez való! No, több se kellett a babáknak! Hatan hétfelé rángatták le Piszka hátáról Piszkát! — Hol vagyok? — riadt föl verejtékben úszva a megzöldült tengerészbaba. — Semmi baj — próbálta megnyugtatni Alomőriző; ám ekkor fölhangzott az az éjféli kacagás. — Igen, én voltam a festő! —- rikácsolta Esso-Besso, s egy piros sapka landolt Piszka fején. — En voltam, én, a boszorkány! A megzöldült tengerészbaba felugrott, összetörte a festményt. — Hiába! — kacagott Esso-Besso. Az üvegek fejhangon megrepedtek. — Alomőriző! — könyör- gött Piszka. — Alomőriző! Segíts! Esso-Besso kacagása végigsöpört a babapolcon. A babák jótündére szomorúan rázta meg a fejét. — Hiába — mondta. — Csak te tudsz segíteni magadon. A boszorkány a becsvágyadat, a beképzeltsége, det, az önzésedet festette meg. Meglovagol az téged minden éjjel, ha meg nem zabolázod. Ha meg nem változol. A megzöldült tengerészba. ba lehajtotta a fejét. — Menj innen, Esso-Besso — mondta halkan. — Gyere el újra, de most menj. S a babák tudták, hogy hiába próbálnak segíteni Piszkán — o költőfejede. lem, a lapalapító, a Piszkadíjas, tízvalahány kötetes poéta most nem fogadja: nem fogadhatja el a feléje nyújtott kezüket. jr Élt benne a szimfonikus gondolkodás Gustav Mahler 125 éve született Mahler portréja „Valami titok lappangott e látszólag oly tiszta, derűs, egyszerű és egyenes lény életében. E titok zengett énekében, feltárva a művek minden érzelmi mélységét és zenei gazdagságát. . . Egyéniségének sajátos egységessége is titokzatos maradt.” Századunk egyik legnagyobb karmester-egyénisége, Bruno Walter írta le 1956- ban az idézett sorokat a századforduló, a későromantika talán legellentmondásosabb zeneszerzőjéről, Gustav Mahlerről. Walter, aki egyebek közt a Mahler-művek- nek is avatott tolmácsolója volt, megindító könyvet írt a harmincas évek derekán egykori barátjáról, akinek portréját azonban nem elsősorban a személyes ismeret, ségből adódó benyomásokból, sokkal inkább a mahleri zene mélységes átélése és elemzése során kialakított emóciókból rajzolta meg. A 125 esztendővel ezelőtt, 1860. július 7-én született Mahler ugyanis a nagy európai történelmi korszakfordu. ló, az Osztrák—Magyar Monarchia utolsó békeidőszakában, felbomlásának korában élt és alkotott, érzéke, nyen felfogva és magába olvasztva a válságossá vált közép-európai élettér minden gondját, a népek lassan félelembe forduló életérzését. Mindehhez járult még —- nem teljesen függetlenül, természetesen a történelmi átalakulás mozzanatától — az európai zeneművészetben is lejátszódó nagy formai változás: a szimfónia két év. századig tartó uralmának megingása, a forma újjáalakulása, és friss tartalommal való feltöltödése. E kettős hatás következtében, és ter. mészetesen Mahler érzékeny idegrendszere, vallási fanatizmusa, szerelemről, halálról vallott etikai felfogása révén jött létre az a sajátos zeneszerzői arculat, amely addig ismeretlen végletek, ellentmondások, mélységek és magasságok hordozójává lett a zeneköltő szimfonikus alkotásaiban. Holott úgy tűnt, hogy már a beethoveni határokat is túlfeszítő brahmsi, bruckneri építkezés a műfajnak minden lehetőségét kiaknázta. Mahler zenekari műveiben a hangszerelés finomsága, a hangszínek újfajta kikeverése, a dinamikai árnyalatok elképzelhetetlen kiszélesítése mellett a trivialitásig menő bombasztikus effektusok jelennek meg, s robbantják szét olykor a gonddal szőtt, mozarti finomságokra törő zenekari szövetet; leképezéseként mintegy a tradíciókat és ideálokat megőrző, de a katasztrófaszerű meglepetéseket mind gyakrabban elviselni kényszerülő kor valóságának. És ha a zeneszerző belső emberi-művészi világáról talán a szimfonikus mű veknél is lényegre törőbben árulkodnak dalai, dalciklusai. Mahlert azért elsősorban a szimfóniaköltészet nagy ösz- szefoglalójának, szintézis teremtő, s a felbomlás után megújuló zenekari hangzás és program. mesterének érezzük a romantika innen ső határán. Es nemcsak ze neszerzői, de nem utolsó sorban karmesteri tevékenysége révén is. „A zene legjava nincs a kottában” — mondotta egy próbán Mahler, s ez a gon dolat azóta a zenei előadó, művészek sokaságának vált nem egyszer eltúlzott, félre magyarázott szállóigéjévé. És alighanem ebbe a kije. jentésben kapott helyet először az interpretáló művé. szetben is megjelenő „önmegvalósítás” gyakran rósz szül értelmezett igénye, amely egyébként a romantika egyik legnagyobb vívmánya. Mahlernak nemegy szer szemére is vetették, hogy önkényes, öntörvényű módon értelmezi a zeneiro dalom nagy alkotásait. Pedig interpretációi többnyire csak a megszokott hagyó mányoktól tértek el, és mindenképp a kompozíció vilá gosan felismert szellemiségének feltárására töreked tek. „A ti Beethovenetek nem az én Beethovenem" — jelentette ki haragosan, amikor számon kérték tőle a beporosodott, rutinos elő adásmódot, amely helyett a saját ihletett, önmagából merítő, merész felfogásában szólaltatta meg Beethovent, „mert élt benne a beethove ni lélek ereje és szelleme .. és élt a szimfonikus gondol kodás”. Ez a szimfonikus gondolkodásmód vezette Mahlert arra is, hogy 1881-ben elvál lalja a budapesti Magyar Királyi Operaház igazgatója tisztét is: színházunkban ak koriban az Erkel Ferenc és Sándor, valamint Richter János nevelte zenekar játszott, olyan színvonalasan, amely ről Mahler már az első meghallgatás után elragadtatással nyilatkozott. És ha a gáncsoskodások hamar el is űzték fővárosunkból a század nagy muzsikusát, akinek — ismét Bruno Waltert idézve — „alkotásai és interpretáló munkássága révén világít ma is magasan lobogó lángja, és a mai bizonytalan kulturális viszonyok között ez a mara- dandóság reménnyel tölthet el bennünket”, azért nálunk az ő keze nyomán vett új lendületet a magyar zenekari és operakultúra fejlődése, s vált a továbbiakban európaivá. Szomory György
