Népújság, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
/ IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1985. július 13., szombat Nagy László emlékezete Hatvan éve született Nagy László, a felszabadulás utáni magyar költészet egyik leg. kiemelkedőbb képviselője. Még csak hatvanéves lenne, s már nyolcadik éve nincs közöttünk. Hirtelen halála csak még nyilvánvalóbbá tette, hogy nemcsak jelentősége, de népszerűsége is igen nagy. Életművének lé. nyege folyamatosan épül be újabb és újabb olvasói rétegek és nemzedékek tudatá. ba. Egy ilyen jelentős pályát futólag áttekinteni szinte lehetetlen. De érdemes talán néhány csomópontot kiemelni: a születésnapját s a rákövetkező kerek évfordulókat. Voltaképpen ezek is a pálya ívét vázolják fel. Mely napon született, ma. ga a költő sem tudta bizonyosan: „Születésem napját nem tudom. Míg otthon él. tem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Ké. sőbb anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17- én jegyezte. Papír szerint július 17-én születtem Felső- iszkázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. 'Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem.” (Életem). A születésnap legendásítá. sa a mítoszkedvelő költő müve természetesen, de az már e költészet jellegére is fényt vet, hogy a nagy francia forradalommal hozza kapcsolatba ezt a napot. Az életút első évtizedében a parasztgyerekek átlagos éle. tét élte Nagy László, s éppen tízéves volt, amikor ké. sőn felismert csontvelőgyulladás támadta meg szerveze. tét. Kétszer kellett operálni, s a második rosszul sikerült, attól kezdve járógéppel járt. További életútját ez is befolyásolta: ha mesterember lehetett is volna, földművesmunkára nem volt alkalmas. Szerencsére szülei itaníttattáik a jó eszű gyereket, így került a pápai református kollégium kereskedelmi iskolá. jába. A diákévek éppen 1945- ben fejeződtek be, az ország felszabadulása utáni nyáron. Ekkor már verseket ír és fest a fiatalember, készül va. lamire, de még nem tud pontosan tájékozódni, sem tehetsége természetét, sem a társadalom változásait nem látja pontosan. Ezt az állapotot tükrözi huszadik születésnapjának megörökítése is: „Most fekszem a fűben, (diákságnak vége, ettem, ittam, élek) nem tudom mivégre.” (Húsz évet betöltve). A fényes szellők korának kibontakozó lendülete Nagy Lászlót is magával ragadja, de mikor egy évtized múlva újból születésnapi verset ír, már a magyar társadalom tragikus torzulásainak megörökítésére törekszik. A Születésnapra című vers éppen a fényes szellők idealistán optimista szemléletével állítja szembe a személyi kultusz korának keserű felismeréseit: „Nem látsz a tündöklő végtelenbe, / nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass, / kezedben a rózsa lefejezve, / tövises szára az, amit szorítasz.” A lefejezett rózsát tartó kéz nemcsak azt jelképezi, hogy az örömöt a szenvedés váltotta fel, nemcsak azt mondja, hogy eltűnt mindaz a szép, amit a tündöklő végtelen jelentett, hanem azt is, hogy a szenvedő ember nem adja fel a harcot : helytáll, küzd a megmaradásért. Nem meggyőződését, csak naiv hiteit veszítette el a költő. Az 1950-es évek derekán nagymértékben átalakul az egész magyar költészet. Többféle szemléleti-poetikai költői forradalom zajlik le, s o legnagyobb hatású az, amely Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűződik, s amelyet kialakult állapotában látomásos-szimbolikus költészetnek szoktunk nevezni. A költői átalakulás legjelentősebb eredményeit 1965-ben a Himnusz minden időben című kötet összegezte. A huszadik századi magyar költészet egyik legjelentősebb könyve ez. Olyan versek találhatók benne a címadó művön kívül, mint a Ki viszi át a Szerelmet, a József Attila!, a Tűz, a Mennyegző, A Zöld Angyal. Ez az utóbbi vers 1965-ből való, s egyik összegzője a költő és a világ viszonyának. A Zöld Angyal a burjánzó vegetáció, az „érzéketlen” tenyészet jelképe. Ez a tenyészet hálózza be, szövi át az embereknek és a társadalom egészének a történelmét, ez teszi múlttá, társadalmiból természetivé azt az ezeréves paraszti kultúrát és életformát, amelyben nemcsak Nagy László apja- anyja, de maga a költő is felnőtt, s amely a hatvanas években egész Magyarországon radikálisan felszámolódott. A kiöltő ezt a hatalmas életformaváltást olyannak láttatja, amilyen a valóságban volt: szükségszerűnek, de tragikus elemekkel is telítettnek. Tudja, hogy értékek is pusztulnak, s tudja, hogy idős emberek szemléletét már nem lehet megváltoztatni. Nemcsak az emlékek végeladása, de sirató is ez a vers: siratja a vissZahozhatatlant, s ugyanakkor belátja a korábbi életforma elmúlásának halaszthatatlanságát. A Zöld Angyal nemcsak abban személyes, hogy a szülői házat, a szülőket, a gyermek- és ifjúkori emlékeket is megidézi. Az teszi végérvényesen személyessé, s a személyiség legbelsőbb rétegeit is megmozgatóvá ezt a nagyszabású költeményt, hogy egyúttal a költő egyik nagyszabású ars poéticája is. A vers zárórésze általánosítja a személyesen is átélt társadalmi tapasztalatokat, s a történelem mindenkori „ravaszságából” kiindulva bontja ki azt a költői magatartást, amelynek gyökérzete az ötvenes években alakult ki: a minden helyzetben helytálló ember mégis morálját: „Tovább a reményen, ha a Lehetetlenért is, tovább, ! hogy verejték-uszá lyom a Tejúthoz legyen ha sonló, / hogy a végső sújtás után a föloldozást a Zöld An gyal hozza / s magasan játsz- szon szívem: a fényből ki- téphetetlen levél!” A költőnek már nem volt szüksége születésnap alkalmára ahhoz, hogy számot vessen, összegezzen. Nem a kerek évfordulók a lényegesek már, hanem az összegezhető tanulságot kínáló léthelyzetek azok. A Zöld Angyal is ilyen volt, s ilyen a pálya egyik kései nagy verse, a Szólítlak, Hattyú, amelyet ötvenévesen írt a költő. Ez az Énekes Budai Ilonának ajánlott vers még közvetlenebbül ars poetica. A költő úgy erősíti fel társadalombírálatát, hogy a rossz vonásokat kiemeli, látomássá szervezi. A torz emberi létről szóló rémálom itt is és sok más versben is a prófétáknak vagy még inkább a reformáció prédikátorainak az átko- zódásait és intelmeit idézi emlékezetünkbe. Ugyanez a módszer: a rossz felnagyítása, s ugyanaz a cél: az ember megjobbítása. Ennek a jónak itt a tisztaság, a köl- tőiség régi jelképe az énekes hattyú a meghozója. A versben a mégis-morál hőse közvetlenül maga a költő, s a látomás biblikus, mesei közegében kérlel és bizakodik. S Nagy László első és utolsó szava ez a remélő igen. Bármennyire a hitben megingató, az elbizonytalanodó rossz, a végső válasz a létigenlés, az emberi értékek eszményítése. S ez az, ami verseit olvasván, azok legáltalánosabb tartalmaként megmarad bennünk. Nem az élet értelmetlenségét, nem az emberi cselekvés hiábavalóságát hirdeti, hanem azt, hogy nincs olyan élethelyzet, amelyben ne törekedhetnénk pozitív kibontakozásra. Felmutatja a rosszat is, de segít élni. Értelmes lénynek tekinti az embert, aki képessé válhat arra, hogy saját sorsának alakítója legyen. S az ilyen költészet évszázadok múltán is él és hat. Vasy Géza Nagy László: Vállamon bárányos éggel Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer leszüreteljen vész vagy fegyver. Ki így, ki úgy, földön vagy égen, mindent megtud rettenetében, amikor nincs már mi megóvná, rejtelmek válnak foghatóvá, nagy fény mennydörög s ama kürtöt sikárolják fölborzadt fürtök, nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak, tüdőre a hegy kősziklája, harckocsi ront a harmonikára, tündérszemek, énekes nyelvek megfagynak, földben megerjednek, s rázkódhat a siratok háta, a Mindenség nem borul gyászba! Mi vagyok én, ha e planéta csak egy bevérzett margaréta! Így is ember, se bölcs, se büszke, égi, földi virágzás tükre, rügytől gyümölcs-rogyásig látó, enyészeten is átvilágló — csonthártya-dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag. Sorsom egy merengés kitárja, iktatja az elme magába. Én az ítélettel beteltem, akarom, hogy ne is feledjem, tudjam, hogy végül is kinyújtnak, így vágtass, szív, az iszonyúnak. Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel legyen a kölöncöm tömérdek! Kik elmúlnak: szörnyen szegények! Jártam én koromban, hóban Jártam és koromban, hóban, húzott az álom. Mást kerestem, s mellém te álltái, kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom. Húszévem elveszett, s érzem, te lész a vigasz. Mord kültelken, hol a füst szárnyal, szádról szóló harmonikáddal föl'fölvidítasz. Engem a szépség, a vígság csodásán éltet. Érte égek, hogy megmaradjak, bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak kócbói a mézet. Köröttem kusza az élet, kusza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel állig, akkor én a haláloságyig belédfogódzom. Hevesen a Népművészeti és Háziipari Szövetkezet tájszobájában állította ki munkáit Péterfy Gizella és Ko Pál. A színvonalas tárlatból Perl Márton készített reprodukciókat. Keresztury Dezső: Sóhaj Minden szavam szeretném kemény kőbe vésni, de csak vetem vizekre; szívem hangját szeretném hű szívekbe szőni, de csak szórom szelekbe; amit kezdtem szeretném tiszta törvénnyel tenni, s teszem csonkán, bitangba: életemet szeretném jó emlékül éltetni, s viszi világ viharja; mag ha lenne szeretném puha földbe temetni, hogy jöjjön el Húsvétja. Deák Mór: A festmény vállalta képmásának. S hiába nevették a babák, hiába vonogatta vállát Puszáló> Piszka felhősödő homloka vihart ígért. — Majd én — hadarta Jázminka, hogy elejét vegye a titkos költő dühének —, majd én lefestelek. S nagy igyekezetében pacnizott is egy olyan ronda költőt, amilyen Piszka volt, ha nem értékelték kellőképpen a műveit. S hiába próbálkozott Csi- csika is, aki sámlin állva festette le a kimagasló tengerészbabát, hiába örökítette meg Szörpike Piszkát akkora fejjel, hogy a babér- koszorú sem fért el rajta, a tornádó—számum—tájfun—ciklon kirobbant, senkit és semmit nem kímélve. — Ti! Általunk tehetetlennek bélyegzett babák! — dörögte fejedelmi többesben a költőfejedelem. — Ti, má- zolmányok festősegédei! Piszka a megzöldült tengerészbaba, aki titokban verseket írt, régóta törte a fejét, hogyan fokozhatná népszerűségét. Volt már saját lapja, Piszka-dijat ítélt magának, megjelent egy-egy példányban annyi verseskötete, hogy számba se tudta venni az ujjain (a megzöldült tengerészbaba ugyanis tíznél mindig elakadt), a babák lelkesen tapsoltak neki... a titkos költő elégedetlen volt mégis. — Meg kéne örökíttetnem magam az utókornak — jelentette ki nemegyszer gondterhelten. — Mondd csak, Puszáló, le tudsz festeni engem? A megsárgult barnamackó tisztelettudóan bólogatott. — Persze, Piszka, még hogy én ne tudnálak — készségeskedett, s kent egy olyan zöld pacnit a vászonnak kinevezett papírlapra, hogy a kaktusz tapsikolva
