Népújság, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
Törékeny Furádon el Mata Pal. uki egyszerű eszközökkel, fogorvosi műszerekkel gra vi roz /.a ólmuk ri st á ly ba álmait, érzéséit. Munkáiból a közeljövőben Gödöllőn kiállítás nyílik — megyénkben még nem volt. . . (Köhidi Imre képriportja) A lakótelepen viszonylag csendes a délelőtt, gondolkodásra, írásra is al* kalmasnak mutatkozik az idő. Az esős, hűvös napok után szinte jól esik az ablakon beáramló napfény, a nyirkos. ízületeket próbára tevő őszi időt — úgy tűnik — felváltja végre az igazi nyár. Váratlanul eltörik a csend, és éktelen motorberregés hangzik az ablak alól. A Szimszonos fiúkra gondolok, gyors eltűnésükben reménykedem teljesen hiába, mert a berregés nem szűnik, sőt erősödik és ismétlődik újra, meg újra. Elrántom a függönyt, kinézek, és látom, hogy a városgondozás kiét embere nyírja a füvet. A távolabbi gép fülsiketítőén kreppeg, a közelebbi tempósan, egyenletesen töri a csendet. —Nyírják a füvet! — kiabálok át a konyhába, és nyugtatom a családot. Valaki visszakiabál. Egy szót sem értek, csak gondolom, hogy méltatlankodik a csendháborítás miatt. — Valamikor nyírni kell! — harsogom vissza, és bezárom az ablakot. A motorok zaja alig tompul, így aztán újra kitárom. —Nyírják hajnalban! — Akkor felébredünk. — Vagy délben! — Akkor is nyírják. Egy óra múlva lemegyek, megállók és figyelem a fűnyíró embert. Észrevesz, gázfröccsöt ad a motornak, leállítja, majd leül mellém a padra. — Elégedett a munkámmal? — Nem értek hozzá! Nyújtja a Szimfóniát, természetesnek veszi fejcsóválásomat, és olyan mélyen rántja tüdőre a slukkot, hogy hallani lehet. — Nézze meg ezt az oldalt és a másikat! — Ott is nyírják. — De hogyan? Minden forduló között talpon marad egy keskeny sáv, nem kell szakembernek lennie, hogy észrevegye a két munka közötti különbséget. Cefetül kreppeg a másik fűnyíró, de többre halad egy óra alatt emennél. Itt a mi ablakaink alatt valóban szépen, egyenletesen dolgozott a masina, a különbséget megállapítaná még a gyerek is. — Itt uram sima a pázsit. Amott létrás! Olyan mint a rosszul nyírit kopasz fej. Messziről kiabál, hogy nem szakember csinálja. Ezek azt hiszik, hogy a fűnyíráshoz nem kell ész. Persze az ész kevés, mert a szív legalább olyan fontos, vagyis hogy nemcsak érteni, de szeretni is kell a munkát. Nem tetszik, hogy orrom alá eregeti a bodor füstkarikákat, miközben hallgatom az előadást: előadja ötletét, amely szerint gyökeresen megváltozna a népgazdaság helyzete akkor, ha egy szép napon minden dolgozó kifogástalan, minőségi munkát végezne. Egyből felkerülnénk a világszínvonalra. el itudnánlk adni áruinkat. és minden különösebb befektetés nélkül meggazdagodnánk. Gépeink úgy mennének, mint a Doxa óra, az épülő lakásokra évtizedekig nem lenne panasz, a hivataioíkibam mindenki az ügyfél érdekében és nem ellenére tenné a dolgát, a fűnyírók lelkiismeretesen nyírnák a füvet, és a kukások sem csak hébe-hóba vinnék a szemetet. Csak bámulok, hallgatom szavait és már azt sem bánom, ha orrom alá fújja a füstöt. — Maga úgy beszél, mint egy főnök! — Sajnos egyik-másik nagyfőnök is csak beszél, ahelyett, hogy megkövetelné a minőségi munkát. Azt mondják, hogy a népért dolgoznak, pedig a népnek kell dolgoznia. És a népet kellene megfizetniük ! Okos szavai mellbevágják az embert, ki sem nézném egy fűnyíróból. — Maga valamilyen értelmiségi féle? — Az vagyok. Egy értelmes munkás! Most helyettesítek, és azonfelül — motor- szerelő lévén — én javítgatom a vállalat kisgépeit. Iszonyatosan kreppeg a park túloldalán a másik masina, fuldoklik, hörög a motor, de azért még jár. Az én fűnyíró emberem idegesebb lesz: — Látja, az ilyen embernek se esze, se szive nincs a géphez! Csapja, üti, hajtja, ahol éri, tíz perc múlva aztán végképpen leáll, és vihetem főjavításra, ő meg dög- lik estig a hűvösön, hogy kilegyen a napja. Lehet, hogy olaj nincs benne, törik a gyűrű, a dugattyú, fizethet érte majd ezreket a vállalat... — Haragszik erre az emberre? — Haragszik a rosszseb! Csak nem nézem semmire. Reggel adtam neki kölcsön egy százast. Kényelmesen elszívja a cigarettáját, közben gyönyörködik a munkájában, a frissen nyírt pázsitban, amelyen boldogan futká- roznak a feketerigók. — Szenvedje el a zajt még egy órácskát, aztán ha bevégzem a magamét, befejezem az övét is, akkor majd megint szusz., szánok egyet. A kreppegő masina, — mintha jóslat vált volna valóra — hirtelen lefullad. A gazdája melié ül, előszedi a zsebéből a gyertyakulcsot, majd megpróbálja berántani, de a mély hörgő hang semmi jóval sem biztat. Néhány perc múlva aztán minden úgy történik, ahogyan a másik megjövendölte. Faárnyékiha húzódik a fűnyíró ember, rápöffent ő is, majd később hanyattdől, és szemére rántja a slides sapkát. Figyelem a futkározó rigókat, a telep macskáit, amint tájékozódnak a frissen nyírt pázsiton, és hallgatom a még működő fűnyíró egyenletes pöfögését, nézem az ember pontos, szemet gyönyörködtető munkáját. Sima az egész pázsit, mint a nullásra nyírott gyerekfej, nem létrás, nem elnagyolt, beillene a környék angolparknak is. Készen van az egyik oldal, átmegy a géppel a másikra, bakancstalpon rúgja a kollégáját, fülébe túráztatja a motort. Meg nem állom, hogy közelebb ne •^-menjek. — Bedöglött. — Te meg dögölj a nyírott oldalon! Zabálja a kés a füvet, alakul a pázsit. Végezetül a létrásabb részeken újra átszalad a géppel. Ha már belefogott nehogy öt szólja meg érte valaki. Gázfröccs és kész! — Miért nem költi fel? — Hadd aludjon! Én most úgyis bemegyek a központba, kihozom a szerszámokat, megaztán neki van igaza. Miért is ne aludna? Telik a napja, a fizetése meg éppen csak annyi, mint az enyém... — Nincs ellenőrzés? Nem válaszol csak tekintetével. Ha merné, legszívesebben a homlokomra tenné a kezét, hogy nem vagyok-e lázas? Leülök a lócára, biztatom, fújja ki magát ő is. — Tudja az efféle ember nem tud, nem akar és nem szeret dolgozni! Volt már sertésgondozó, kocsikísérő, elszegődött a mészkemencéhez mint rakodó, most — gondolta — megpróbálja egy vállalatnál... — Mennyit keres? — Amennyit a többi! Abból aztán levonják a gyerektartást, a maradék piára, apróságra elég. Azon tűnődöm, megmondom neki, hogy kalapot emelek előtte a végzett munka láttán. Helyette kérdés szalad ki a számon: — Ha nagyfönök lenne, mit tenne az ilyenekkel? — Nem adnék neki munkát! — Munkanélküliek a szocializmusban? Akikorát nevet, hogy fölröppennek a fűről a rigók. — Most is munkanélküliek! Annyi forintért, mint amennyit a húzós melósok kapnak... A továbbiakat már az ablakból nézem. Fél óra múlva jön egy teherautó, hárman felpakolják a két fűnyírót, aztán a legnagyobb örömömre hátat fordí- taniak a telepnek. SZéníaiiltatot csap az orromba a szél, a rigók újra megjelennek, és egy ember hortyog a frissen nyírt pázsiton. .. Szalay István
