Népújság, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. július 13., szombat í. TALÁLKOZÁSOK ËS REMÉNYEK árnyékos kertben... Arcok az Majoros bácsi voltaképpen még nem idős ember. A het- venhetedikben jár ugyan, de jó az egészsége. Az asz. szonv halála után azonban mégis rászánta magát a nagy elhatározásra. Hiába, földhöz szokott kezének idegen lett volna a mosás, a főzés, mindaz, ami egy háztartás körül adódik. A lánya Pesten. Hívták, de ott nem tudott megszokni. Ma. radt az egyetlen lehetőség, a szociális otthon. Majoros József két éve van Hevesen. A szobájából szinte alig mozdul ki. A tévé. az olvasás fárasztja a szemét, ha a ház köré hívják tenni-venni. azt mondja. dolgozott ő már Tarna- szentmiklóson eleget. A társaikkal nincs miről beszélgetnie. Közönyéből csak az tudja fölrázni, ha megérkezik a család ... Kapás István fiatal, alig túl a húszon. Születése óta mozgássérült. Előbb — árva lévén — nagymamája nevelte. majd otthonok lakója lett. Közgazdasági érettségije van. de a munkájára sehol nem tartottak igényt. Órákig ül tolókocsijában, a parkban. Közönyéből csak az tudja fölrázni, ha megérkezik a család ... Nos. nemrégiben — mint ötven más társukhoz — mindkettőjükhöz látogatók érkeztek. A rendkívüli vendégjárás oka: Hevesen közös rokoni találkozót szer. veztek. Szegő doktor otthonigazgató és gerontológus és felesége, Szűcs Erzsébet, ismét újjal kísérletezik, mint évek hosszú sora óta már annyiszor. Nem. A szó, hogy kísérlet, nem is megfelelő. Próbálkoznak, újra meg újra próbálkoznak azzal, hogy valahogy megszüntessék az intézményben lakók kiszakadását a társadalomból. Hogy valamiféleképp fölrázzák a megfáradt, törődött. a sorstól már semmi jót, semmit sem váró em. berek magányát. Azt az érzést. hogy fölöslegesek, elhagyatottak. Száznegyvenen élik min. dennapjaikat a hajdani kastély falai közt. Százhúszuk gyermekeinek, testvéreinek írtak hónapokkal ezelőtt levelet az ország minden tájára és külföldre is, hogy jöjjenek, keressék föl hozzátartozóikat egyazon napon. Húszán senkit sem akar. tak látni. Húszán senkire sem voltak kiváncsiak. — ötven ápoltunkhoz jöttek — mondja az igazgató. — Ügy ítéljük meg. hogy ez egyértelmű siker. Körüljárunk a szobákban, körül a teraszon, az udvaron, ai kertben. Ráncos arcú férfiak, ősz hajjal, fekete kendővel keretezett arcú asszonyok ülnek fiatalok karéjában. Hallgatják a beszámolókat, hol igent, hol nemet intenek. Az öröm nem olvasható le vonásaikról. A mosoly szinte ismeretien. Az első emeleti szobából gyerekkaeagás hallatszik. Odabent két ágy. rajta, s a székeken két ördögfióka, valamint szüleik és a dédnagymama meg a dédnagy. apa: Hellék. — Kerecsendről kerültünk ide, két hónappal ezelőtt — kezd mesélni a néni. A lányom meghalt. Az unokámékkai éltünk együtt nagv-nagy szeretetben. Jó volt eddig, de most már egyre nehezebben bírtuk ma. gunkat a papával. Mindkettőnknek rossz a lába. nekem az egyik hiányzik is. Képtelenek voltunk ellátni magunkat. A fiatalok egész nap dolgoznak. A papa azt mondta: „Nem akarunk tönkretenni benneteket". Az unokám majd megszakadt a sírástól, amikor fölpakoltunk, de be kellett látni mindannyiunknak. nincs más megoldás. Itt külön szobát kaptunk, kitűnő ellátást, és ők — elhomályosodik a szeme — minden vasárnap itt van. nak. — Bár egyre többet igyekszünk tenni ellene, mégis úgy tűnik, a családok szétszakadása megállíthatatlan folyamat. Tenni szinte csak ott lehet, ahol még az együttlévöket próbáljuk egymásnak megőrizni — vélekedik dr. Szegő. — A nagymama—unoka élmény például hihetetlenül gazdagítja a kapcsolatokat. Tudatosítani kellene az emberekben, hogy a nyugdíj után mégha más formák és keretek között is — de rengeteget tudnak adni a közösségnek. A nyugdíjasok főiskolája mellett többek közt ezért próbálkozunk meg majd itt Hevesen az idősek középiskolájával ahol a férfiak technikai ismereteket, a nők pedig gondozói tudnivalókat sajátítanak el. Így mód nyílhat majd számukra, hogy ap- róbb-nagyobb javításokat elvégezzenek, pótmamái szolgálatot vállalhassanak. Hasznosak lehessenek. Áll a folyosón, lábát szétveti és kiabál. Szép kis vendég járás az ilyen! Köszönjük szépen a sajnálkozást! Nem tudom, mi szükség volt erre! Virágos pongyolájában csomagok tengerében ül. Az enyéim úgy hoztak, hogy mindenkinek jusson. Gyümölcsöt is, süteményt is — mindenkinek. — Hát különbözőképp vették a szervezkedést, az bizonyos. Bólogat később az irodában Nagy Lajosné, a kultúros. Ö volt az. aki hetekkel ezelőtt leült minden ágv szélére, és címek, nevek után érdeklődött, kik legyenek a meghívottak. — Megpróbáltuk a lehetetlent is, hogy egy-egy megnevezettet előkerítsünk. Volt, ahol ez csak a tanács segítségével sikerült... Sok levelet kaptunk. Olyat is: „Ne haragudjanak, az időpont nem jó, majd később érkezünk". Írtak Svédországból, Franciaországból is. Lázban volt a ház egész héten — egészíti ki a főnővér Tóth Tiborné. Az itt dolgozók közül mindenki szívesen vállalta, hogy plusz munkával ragyogóvá varázsolja az otthont, hogy minél jobb benyomást tegyünk az először itt megfordulókra is. Senki ne borzongjon visszajönni majd ismét ide. Sikáltunk, takarítottunk, kézimunka kiállítást szerveztünk, amelyre azok is jelentkeztek, akik senkire nem számíthattak. A vendégek valamennyien ajándékot kaptak. Térítőkét, könyvjelzőket. Emléket, amely majd hazatérve is fölidézi a távoli arcokat. — Siker — ismétli meg az igazgató. Megmozdult az egész közösség. S ha csak félszáz ember rokonaiban tudatosítottuk, hogy nem egyszeri sajnálkozásra van szükség, hanem folyamatos kapcsolattartásra, már rengeteget nyertünk. Megismételjük majd ezt az akciót. Remélem a tapasztalatok birtokában még eredményesebben. Németi Zsuzsa fFotók: Perl Márton)
